1965. november 26. Szeged

NAPOK 2. :Újabb régi naplófüzet bemásolásávál-reflektálásával - (múlt-jelen szemesitéssel)tulajdonképpen folytatom a korábbi blogomat. (ott tehát olvashatók-láthatók az előzmények, általános iskolától, ezek meg egyetemi évek már , aztán pályakezdők és igyí tovább...) - bár az alább következő bejegyzések is tulajdonképpen csak előzmények a (mostani, "nyugdíjas") napi blogomhoz képest....
(múlt -jelen egymásba montírozódik... csak a jövő ismeretlen... (bár lehet, hogy épp a múlt és jelen határozza meg...(?)

.....................

A forma nem érdekel újabban, de ez a füzet így, most, tiszta, üres lapjaival esztétikailag gyönyörködtet. - Mégis vágyat érzek, hogy telefirkáljam! - Telistele!-

Most minden cél nélkül kezdtem el írni, csupán az írás kedvéért. Szégyellnivaló!

Mit írjak? Töprengek.

A gondolataimat? DE méltóak-e megörökítésre a gondolataim?!

Miről írhatnék?
Csak két dologról: magamról vagy a világról. - De félek, ez utóbbi esetben is magamról kellene írnom; a világról az én szememen keresztül. Mert a falat nem tudom áttörni végképp soha - legkevésbé, ha írok azaz nem cselekszem - elmélkedem - még ha oly kicsinyes dolgokról is. -

Naplót régen nem írok. Nem tudn é k írni. Sokkal ziláltabb, renszertelenebb vagyok semhogy valamiféle keretbe tudnám foglalni ami bennem vagy velem történik. Abba is már-már fásultan beletörődtem, hogy alapjában véve teljesen egyedül vagyok. S tudom, csak beállítottság kérdése az egésznek az elviselése. Tudom, hogy egyedül vagyok, de úgy teszek, mintha nem lennék magányos, mintha nem hiányozna a megértés. de valahogy már mást is értek ezen, mint eddig. Nem misztifikálom a szót, nem túlzom el jelentéskörét, de valami "többlet"-nek érzem mégis, aminek hiánya fájdalmat okoz. S többletnek is csak addig tűnik, amíg nincs! Hiszen, ha meglenne beleolvadna egész életembe.

Nem tetszik, amit írtam. Mesterkélt! Erőltetett!
Pedig igaz, átélt. - de így, kimondva egész másképp hangzik. Mindezek a gondolatok szavakba öltözve megfakulnak, hamisakká, sablonokká válnak. Bennem, megfogalmazatlanul színesek, egyéniek. Kimondva az általánosság uniformisát veszik magukra. --