1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed

Megnyugtat.

Mert ebben a szörnyű nagy magányban

benned

magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.

Rá emlékeztetsz.

Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:

(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)

Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:

Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.

De arról akarok írni, milyennek láttalak.

Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.

Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."

Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !

Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

első elnemküldött levél

1969. január 28.

Megtanultam előre a verset, hogy csak Rád figyelhessek, azalatt a néhány perc alatt míg a képernyő hoz. Az operatőr kedvezett; olyan premier plant adott rólad, ami már-már super-nak is beillett. (a hajadat le is vágta fent); s én minden esetre nem is tudtalak "egész"-nek felfogni, mert a szemed, az a hatalmas, domború pupilla, s aminek még a színét se tudom - külön élt, lángolt, akárcsak "akkor"... , ugyanúgy, mint mikor csak rám néztél. S én - ahelyett, hogy ebből a mindenkinek szóló, kamera előtti nézésből azt a következtetést vonnám le, hogy beidegzett, játéktekintet sodort a "csodába" (nem tudom másnak nevezni!!) -, a feje tetejére állítva mindent, bebeszélem magamnak, hogy ez a gépről jövő tekintet is nekem szól, én értem... együtt Ady soraival, és képes vagyok még abban is hinni, hogy:

"Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság"

Én értem, és "ránk" vonatkoztatom az utolsó szó túlságos kinyújtását (s az előzőek kérdőjeleit is sejtem.) (ó jaj, micsoda projekciók...)

Ne haragudj - de lehet, hogy túl-egyformák vagyunk. S ez az oka ennek a félreértéssorozatnak, amibe belekevertelek - talán akaratod ellenére - téged is. (Bárcsak jobban benne lennél az én veled kapcsolatos problémáimban.)

Vagy hazudnék magamnak több mint egy éve? (mááár?!)

(folyt. köv.) (azaz nem is tudom... elbizonytalanodtam, ezek a több mint 40 éves szövegek, amik eleve a z elnemküldés szándékával születtek, azaz közel se "publikálásra"... nem élek-e vissza ifjú-naiv(a) régi önmagammal:

a 26 évessel...

én, a mai, 67 éves öregasszony:

ha igen , akkor bocs..,

a levelek címzettjétől meg már nem kérhetek engedélyt,

meg végérvényesen sem küldhetném el neki ezeket az "elküldetleneket",

mert több mint 20 éve... nincs "földi" címe....

(Vagy hazudnék több mint egy éve...)
....Amikor először írtam (neki) neked, azt tettem....

Akkor inkább rombolni akartam, mint építeni. Tudtam, hogy nem válaszolsz, mert én sem válaszoltam volna a helyedben. S előre kitaláltam, hogy akkor viszont fikció az egész. - De titokban vártam, hogy írsz, mint ahogy titokban azt is reméltem, hogy más vagy , mint év. - Azóta rájöttem, hogy minden ellentétes híresztelés és törekvés ellenére gyávább vagy nálam is.(micsoda otromba szemtelenség ez? ) Én legalább mertem kilépni magamból, Te viszont a színpadon bújócskázol, s ott sem mered vállalni azt a figurát, akivel nem értesz egyet. hát önmagaddal mindig jól megvagytok?!

Ne haragudj! ez a tudat, hogy úgysem küldöm el a "levelet", s hogy úgy írok neked, mintha valóságos kapcsolat lenne köztünk - túlságosa elszemtelenített. Azonkívül azt is figyelembe kell venned, hogy fikció vagy, s mint színész: "minden és semmi", és mivel az embernek írok most, közelebb állsz a "semmi"-hez. Ezt ne vedd sértésnek. Nem én találtam ki. Diderot óta sokan mondják, ha jogtalanul is. De én, aki imádom őket (személytelenül), mint színészeket - a mindent látva bennük, mikor engem is a "minden"-né tesznek, miért ne bosszulhatnám meg e csalást - ami úgyis csak az előadás végéig tart, amikor magam is hamarosan semmivé leszek -, azzal, hogy egyiküknek megmondom,hogy ők is semmik, ha lehull a függöny.És a mindenben és a semmiben is osztozunk. S ha az ő színpadi létük felfokozottabb minden, akkor semmijük is tátongóbb! És - ne érts félre -, én ennek nem örülök, csak szeretnék valahogy egy szintre kerülni veled - a valóságéra.

Egyszer már úgy tűnt , sikerült...

De ez a csoda, úgy látszik, megismételhetetlen. "Azóta sokszor szeretném felidézni azt a pillanatot, de sehogy se sikerül."

Te mondtad, vagy Ennio, a Játékos?..., aki a nagybátyám gesztusait és nyakkendőjét viselte. (Az egészből az a pöttyes nyakkendő biztos! A kezemben is volt, Bécsben, náluk... Tudtam, hogy neked küldik. S dühöngtem rájuk, amiért ők ismernek, s csak én nem, aki pedig mindent tudni akar, és majdnem mindent tudni vél rólad.) Szóval Ennio... Az első felvonásban megjátszottad a Játékost. (Direkt játszottál vagy áttátelesen?) Azért voltál jó, mert hamisak voltak a a megnyilvánulásaid? De azért elidőztél "a pillanat varázsánál", ami közrejátszott abban, hogy Irát - aki "elvetette" magát veled, valóban elvedd, és tönkre tedd, á, dehogyis? boldoggá tedd!! Hiszen ő boldog volt. te nem voltál az. S azzal, hogy túlélted, még boldogtalanabbá lettél. Az I. felvonásban még dühös voltam rád. A hasonlóság m,miatt. (Ami lehet, hogy belső- is, s nem modellrajz.) És észrevettem valamit, amit Quentinnél is tapasztaltam, a biztonságod mögül ki-kibukkanó félszegséged, tétovaságot; ami folyton rád és nem Quentinre és nem Enniora emlékeztetett, és persze arra is, hogy én nem is rájuk vagyok kíváncsi, hanem igenis: Rád!!

A néma jelenetekben is téged figyeltelek. És főleg akkor, mikor nem tudtál a szavak mögé bújni, nem tudtad elrejteni magad, pedig néha úgy tűnt, szeretted volna.

De a 2. részben megszűnt a színészi paradoxon. A katarzis tökéletes volt. S a jóvátehetetlen... arra figyelmeztetett, hogy amíg élünk, semmi sem késő! De éppen azért , mert meghalunk, élni kell, igazán, olyannak mutatva magunkat, amilyenek vagyunk, s nem eltitkolva azt, ami bennünk szép és nemes, és másnak szól. Mert az önmagukért való dolgok értelmetlenek, s ha látszólagos kötetlenséget is biztosítanak, valójában kifosztanak. (A magány én-ellenes.) Ezek a "tételek" éltek a színpadon. S még több is.... És túlságosan magával sodort Ennio összeomlása, majdnem zokogó kiáltása az egyetlen-megoldás: Ira után, és az utolsó mondat: "Ülök, mert tudom, hogy van itt egy fűszál,ami figyel rám, és megérzi, hogy hívom." -

Úgy sajnáltam Enniot,... és Téged... S aztán kijöttél a függöny elé, (nem szomorú), szigorú arccal, elnéztél fölöttünk, kifelé, el...

folyt köv. hajaj...mégiscsak...

1969. január 28.

Levelet írok megint. Levelet... amivel ismerőseimnek, volttá lett barátaimnak tartozom. Neki, akit nem ismerek, és mégis a legközelebb áll hozzám s tudom, a mindenem lehetne...(brr. ez nem hangzik jól, ez az utolsó mondat - mert ilyen nincs! - EGY MÁSIK EMBER NEM LEHET A MINDEN, LEGFELJEBB RÉSZE - DE KÁR HOGY NEM TUDTAM...)Újra írok neki. Az első -elhamarkodott levél - mindenképp elveszett, ha a kezébe került is. Ez megmarad, mert el se küldöm neki. (ez jó! ez tetszik!) Igy aztán úgy írhatok, ahogy belül megfogalmazom a megfogalmazhatatlant. Nem fékez, nem szorít korlátok közé a kegyetlennek megmutatkozó valóság. Hiszen úgyis álom az egész, s csak ott élhet. Most olvastam épp Sartre-nál hogy "a valóságos nem szép" - és a valósága való átlépés: ébredés, ami csalódással jár, és undorral is, mert "a szépség csak a képzeletbelire alkalmazható". És miért ne maradjon képzeletnek a "mi" valóságunk? Vagy hogy is lehetne valósággá, ha egyszer őt is: "a színészt mindenestül elnyeli a nemvalóságos, abból él." A színész... Ő... nem is igazán az. Csak becsapom magam, hogy indokot találjak erre az értelmetlen csodára, ami meglep, ha akár színpadon, akár TV-ben látom, vagy rádióban hallom. És főleg azóta... amióta emberként, "civilben" - úgy tűnt -, hogy találkoztunk. Az volt a legnagyobb csoda. Nagyobb a Színházénál is. És igaz is volt! És most vitázom Sartre-ral: szép is! Vagy akkor mégsem volt valóság? Hogy eldöntsem, ehhez ő is kellene. Mert a többi "csoda" már a színház illúzióból rakott falai között történt, s "valósága" ellenőrizhetetlen, utólag....

(folyt. köv.)

levél folyt. 3.r.

"(Aztán, mikor már elment, a nagybátyám tréfásan megjegyezte:
Éppen ide akartam hívni.
Kit? - csodálkoztam, hogy leplezzem a "titkot".
Ne tettesd magad! Tetszik neked...
Dühös lettem. "Ez más!" - mondtam.
De nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Most sem tudom...

Lehet, hogy csak a képzelet játéka. De akkor is van.

Kereshetem a szót rá, de mik a szavak? Formák, teletömve mindenféle jelentéssel., mindenki mást ért rajtuk. Én azt hiszem, többet és fontosabbat találtam, mint egy szó - csak nem tudok mit kezdeni vele - egyedül.

Hát ezért vállaltam a "kockázatot" és a lehetetlent: a szavakra bízva elmondani, ami szavakkal úgyis elmondhatatlan.

De nem is tudom, valójában ezt akartam-e.

A leírott szó a kimondottnál is jobban torzít.

Azt hiszem, túl sokat írtam, pedig többet akartam mondani. (És mégis: talán hallgatnom kellett volna? vagy csak
köszönetet mondani Marat-ért, Luciferért, Quentinért és a többiekért. (és beérni velük.)

(Hát most mégis elmondtam)

....

De: Ha mindent a szavakra kell bízni, akkor el kell hallgatni sokmindent...

Ez egy piszkozat a naplófüzetemben. Tele átírásokkal, javításokkal, áthúzásokkal. nem, tudom, hogy végül is, mi lett a végső (levél)változat... Sőt azt se, hogy egyáltalán borítékba került-e, elküdtem-e...

De az tény, hogy ezután irtam - szinte naplószerűen - de köré gyűjtve a mondanivalómat- egy csomó u.n. "elküldetlen levelet" - ezeket már eleve nem az elküldés szándékával. (Később "falrahányt leveleknek" becéztem, mert lett folytatása is... úgy, hogy a "cimzett" más más volt...)

levélfolyt.

nohát folytassuk ! (?)( biztos?!)

"....De ha most leírom azt a ssablont, hogy "tisztelője s rajongója vagyok nagy művészetének" - ez elég konkrét és tömör (és igaz is!) - csk éppen nem... adekvát.

Mondhatnám azt is, hogy "szeretem" (a művészetét). Bár ez a szó túl sokat és túl keveset mond egyszerre. A gyakori használat szentimentálissá vagy épp semmitmondóvá tette. - Különben is , ha szeretek egy festőt vagy egy költőt, sohasem jutna eszembe tudtukra adni ezt, mert tulajdonképpen a műveiket: a festményeket , verseket kedvelem - s ezeken keresztül az alkotókat. De a színészeknél nem tudom szétválasztania művet és a művészt, mert a kettő egy. (Ez nem is baj.) Megszoktam, hogy bármikor hallhatom, láthatom őket. - mindig másnak, és nem kutattam a mindig-másság mögötti ugyanazt (mert tudtam, hogy ez nem tartozik rám, a nézőre., mert ez már a művész maga, a szerep mögött, vagy ha úgy tetszik, az ember, akinek joga van az integritásra, talán jobban, mint bárkinek, hiszen olyan kiszolgáltatott.

Egy kivétel mégis akadt. De itt se vot szándékolt az érdeklődésem. Magam se vettem észre, nem emlékszem, mikor, hogyan kezdődött, csak azt, hogy értem és érzem, anélkül, hogy kutatnom kellene, milyen is ő (hm a "kedvenc színészem"... mintha közeli ismerősöm, rokonom lenne...

Ez jó volt, és elé is. Legalábbis úgy tűnt.

De aztán egészen váratlanul, ennek az évnek első óriban megláttam az embert, csak az "embert". (Talán már előbb is, de akkor igazán, mert úgy éreztem, hogy ő is.)

Jól kezdődött az évem.

És jól is folytatódott.

2-án megnéztük a Bűnbeesést.

S itt most sokmindent elhallgatok. Sajnos a szokásos és illő elismerő szavakat is. - egészen egyszerűen azért, mert nem tudom, mi történt akkor.

Varázslat? Csoda? - Számomra a színház mindig is az volt. Felemelt, megváltoztatott. Amíg a nézőtéren ültem.

De most más történt. nem csak ez. És a függöny legörddülése után se lett vége a csodának - belém költözhetett. Csak éppen nem ismétlődhetett meg. Pedig vártam.

És kis idő múlva, a Fészekben észrevettem, hogy az ajtó mellett Quentin bocsánat: Kálmán György vacsorázik. Az a másik, a színpadon játszott és vívódott - és nekünk -hazudok, úgy hottem, hogy nekem! beszélt, fentről , a színpadról s olyan közelről. Aztán később itt, egy szinten, egy méterre, és mégis messze, már semmit sem akart mondani. (és egészen biztos, nem is volt kiváncsi arra, amit esetleg én mondhattam volna.... Pedig én nagyon nagyon szerettem volna beszélni. De nem lehetett...

(folyt. köv.)

196(7)8! február 3

A folytonosság megszűnt...

... érdekes módon nem csak a régi "naplómban" , hanem itt is... (de nem soká annál nagyobb lendülettel és rendszerességgel és kifejtettséggel folytatódni fog!) (egy kis levélblokk után)

szóval, folytatom:

A folytonosság megszűnt, de úgyis magamnak írom, - s így nem is fontos. (hm... no, ha ezt tudtad volna kedves 25 éves naplóíró énem..., hogy mennyire tévedtél, bocs, így, több mint 40 év távolából...)

De hogy ez az egész napló-forma nem elégít ki, s hogy más-nak akarok minduntalan írni, s hogy ilyen törekvések "piszkozatává" vált eme más célokkal elindított füzet - az nem véletlen. - Lehiggadtam, elültek azok a heves érzelmi viharok, amelyek felszántották itt az előző lapokat. Már nem boncolom, nem gyötröm magam. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hazudok - s már magam sem tudom, hogy valójában hazudok-e. Az is lehet, hogy kezdek süllyedni. Bár mások szerint nagyon az előnyömre változtam. - Most Pesten (a nagybátyámékkal) mindenki "el volt tőlem ragadtatva".Pedig semmit sem csináltam, csak mosolyogtam, illedelmesen válaszolgattam a kérdésekre, és lehetőleg egyáltalán nem beszéltem magamról, vagy csak az elégedettség hangján. A problémáimról? - Egyszerűen letagadtam.

Hát úgy látszik, ez kell a "szeretetre méltóság"-hoz. Eltitkolni a bajainkat. Nyelni, nyelni, és aztán egyszer csak megfulladni...(?)

Vagy kinyitni a "szelepet"...?! Hát tényleg csak az őrültek engedhetik meg maguknak? S nem őrült gondolat, hogy épp annak tegyem, aki ezt színpadon ki is mondta? (K. Gy.-re utalok, ill. Pirandello Csörgősipka c. darabjából, Ciampára)

Írjak neki? Mintha magamnak írnék? Már megint? Vagy talán elég lesz leírni... kiírni...

itt 5 oldalnyi "piszkozat" következik, áthúzásokkal, újrafogalmazásokkal, többszöri nekikezdésékkel, megtorpanásokkal

"Ne haragudjon (a zaklatásért)... nagyon sokat töprengtem, míg eljutottam idáig, hogy zaklassam önt. (Legalább annyira le akartam beszélni magam ennek a levélnek a megírásáról) Józanságra és egyéb elfogadott formulára hivatkozva legalább annyira próbáltam lebeszélni magam róla, mint amennyire meg akartam írni ezt a levelet. /

Nem haragudjon, de de nem sikerült megakadályoznom, hogy levelet írjak önnek. (Tiszta Tatjana! :)
Hiába volt minden: hivatkozás a józanságra (bizonyos elfogadott formulákra - ), a nevetségesssé válás megjósolása - nem sikerült lebeszélni magam. (mert mindenképp meg akartam írni ezt a levelet) pedig ezt legalább annyira akartam , mint írni. S hogy miért? Mert úgy érzem: muszáj. még akkor is, ha közben folytatom a vitámat, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a "címzett" hogy is fogadja mindezt. (
El kell mondanom valamit, s ahhoz, hogy elmondhassam, szükség van arra is, hogy higgyem, érdekli azt, akinek szól.
(Ez az utolsó elhitetésem, önáltatásom lesz (micsoda önáltatásnak bizonyult ez is!)- ami nélkül paradox módon nem szűnhetik meg a többi.

Ki akarok írni magamból valamit, de nem elég magamban gondolkodnom... S hogy miért levélben teszem? Talán azért, mert az igazság az, hogy aminek a
nevét keresem, hogy nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, hanem értelmet adni neki, és valóságossá tenni, leválasztva róla a képzelet kristályait. (mintha nem tudtam volna - Stendhaltól is, hogy épp ezzel lehet elindítani a kristályosodási folyamatot...) De ezt a műveletet egyedül nem tudom elvégezni - a segítését kérem - ami (talán) akkor is segítés lesz, ha elmarad. ("úgy segített, hogy nem segithetett"... (J. A. - és mégse...)

Látja, mindenképp valami rajtam kívüli bizonyosságot keresek, és mégis (vagy talán épp ezért?) csupa határozatlanságban és általánosságban mozgok.

Megpróbálok konkrétabb és elviselhetőbb lenni.

(No, itt abbahagyom, mert jelenleg én nem birom tovább az "elviselhetetlenségem"... majd folytatom....)
.......

Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

Szeged, 1966. február 25. 23 óra 10 perc

Félek szembenézni magammal "nem vagyok azonos".

Szeretnék valami egész más lenni: egyszerű, céltudatos, világos, érthető, kívül-belül adekvát.

Nem tudom, mi lesz velem.

Nem lehet örökké "törvényen kívül" élni, s úszni az időben. - Az elhelyezkedési problémám agyonnyom - de csak mint gondolati dolog, s gyakorlatilag jóformán semmit nem teszek az érdekében. Mert... mert nem is tudom, hogy minek az érdekében tegyek. Semmihez sincs kedvem. Csupán annak "örülök", hogy végre, nem sokára keresni fogok, pénzt,- ha nem is sokat - és nem szorulok senkire (anyagilag). épp ideje. És annak is örülök, hogy élek. Igen. ez a legóriásibb előny. Minden mással szemben. egy csoporttársunk meghalt. Nagyon sokat gondolok rá, kis, jelentéktelennek látszó eseményekre, aminek most már az ad jelentőséget, hogy ő is benne volt. Pokoli, hogy nincs többé!(Szegény B.I. ő is, és pár évvel később a barátnője is öngyilkos lett... Azt hiszem tényleg sok szempontból "elveszettnemzedék" is voltunk , és nem csak az u.n. "nagy generáció" - de ők azt hiszem, a háború után születtek, pár évvel utánunk, és csak utólag kapták ezt a nevet..., mi talán épp kiszorultunk onnan is...)

Még valami.- Most már egész biztos vagyok benne (levéldokumentumaim vannak róla), hogy senkire se számíthatok, csakis magamra. Így mindenképp el kell fogadjam magam - legalábbis egyelőre - olyannak, amilyen vagyok. S talán

mert ez eddig még nem történt meg, azért nem is tudtam harcolni magamért. (később se, e felismerés után se, de azt hiszem az alaphelyzet elhibázott , körülöttünk, ha egyáltalán "harcolni" kell az érvényesülésért. Struggle for life? És én is azt mondom, -Karinthyval - "inkább egyenek meg a férgek mint hogy a férget megegyem"... de azért... az se kellemes , ha a férgek esznek...)