De egyszer már, úgy tűnt: mindent elmondtunk egymásnak. Ezért is nevetséges közelednem hozzád, aki már rég bennem élsz. Csak az a baj, hogy én nem élek benned, mert ha úgy volna, te is keresnél, s akkor már találkoztunk volna, újra , véglegesen. de mit is tudhatsz te! Sejtelmed se lehet arról, hogy mennyire sok, sőt... Minden vagy nekem. Ha tudnád, nem is tűrhetnéd. Mindenféleképp változtatnod kellene a jelen helyzeten. Mert én mér nem tudok. Minél régebbi az az elfeledhetetlen "pillanat", annál jobban megkövesedik bennem, s annál inkább távolodom tőled, a valóságban, s közeledem az álmokban. Ha elérhető közelségben vagy Időben és Térben, egyszerre távolivá válsz, s én: valóságidegenné, s álmom túlságosan álomnak tűnik ahhoz, hogy a valóságba ültethetném.
Most is, amig irom ezt a levelet (persze kézzel), belerikolt az élet., az igazi: ülök a kertben, a padon, s a kútra jön a szomszéd fiatalasszony (valaha ő tanitott meg biciklizni) kisgyerekével, és ismét babát várva,,, boldogan, vidáman, s leül mellém: "Mit írsz?" "Csak úgy, írok" - mondom, s ő egy kicsit furcsán néz rám. de aztán elkezdünk beszélni mindenféle apróságról, jelentéktelen dolgokról, ami mégis sokkal inkább "élet", mint "leveleim" világa. Aztán feljövök a lakásba, bekapcsolom a Rádiót, épp Berek Kati "szeretett és tisztelt kollégád" beszél: "Azokat a darabokat szeretem, amik emberközeliek, tehát maiak." Az én történettelen történetemet biztosan nem találná annak,,,
Szóval ezek az én "leveleim" már megirásuk pillanatában szembe kerülnek az igazi valósággal, álmok az álomban.
Az ötletet Saul Belowtól vettem, kinek Herzogja, miután felesége elhagyta, idegösszeroppanása egy tüneteként leveleket irkált, mindenkinek, ismeretleneknek, nagy embereknek (azt hiszem, Istennek) is. Persze mihelyt meggyógyult, . s ehhez talán levelei is hozzásegitették -, mert bennük mindig ledobhatott egy kis terhet, ami addig nyomasztotta - befejeződött a könyv.
Vajon én ezt a sem könyvnek sem levélsorozatnak nevezhető , pusztán önhasználatra szánt "fércmunkát" "meddig fogom irni?! A furcsa az, hogy a súly nem csökken, hanem minden levél megirásával egyre nő, bennem. Én "akarattal" "betegitettem" meg magamat. Csakhogy már nem tudok "kigyógyulni" csak akarattal. Elvesztettem az akaratomat magam fölött. Elvesztem benned... Miközben téged kerestelek, már magamat sem találom...
...De azért... nem is tudom, hogy rossz-e ez? Hogy igy álmodom: hogy v a n valakim, és még s i n c s. hogy úgy van, hogy nincs. Épp a Berek, akinek józan, tárgyilagos szavai az előbb egy kicsit lehűtöttek, most úgy beszélt József Attiláról - felidézve a tévében tett csodálatos vallomását - ahogy csak a Szerelméről szólhatna az ember... az elfogódottság hangján, keresve a szavakat: "nagyon közeli hozzám... sorsa hasonlít az enyémhez... életem hozzákapcsolódik gyerekkoromtól - most már tudom - halálomig"
Hát akkor miért is szégyellném, miért ne vállalhatnám, harsogó napsütésben is, a tomboló élet tényei között is: hogy ... szeretlek téged, aki -szerencsére - élsz, s akit nagy művésznek tartalak, és igen: "hozzám közelinek"
A szavakon semmi sem múlik.
"Szeretlek" "Szerelmes vagyok beléd" Ez mind marhaság. A szó itt már kevés. Üresen kong és hazudik is. - Más kellene, mint a szó.. Te kellenél, de nem csak a hangod, nem csak a képed szürke-feketén - hanem a lélekzeted, a szemed szine, az érintésed... hús-vér valóságid i s. - amig v a g y, amig V AGYUNK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése