2010. június 30., szerda

1969. március 31.

Látod? Nem akartam ,hogy elhatalmasodjon rajtam ez az "őrültség" - de úgy látszik, minden hiába; már k é s ő: túlságosan "belémfészkelődtél". Persze ezért Te egyáltalán nem vagy hibáztatható. Sőt. Igazán semmit se tettél, hogy ez megtörténjék, velem; azon kívül, hogy v a gy, és olyan... amilyen.

És, ha, most, a napokban nem vált volna kétségessé az, amit annyira vártam, ami éltetett: hogy a szünetben felugrom Pestre, s ott téged is megláthatlak, ha "csak" színpadon is,... akkor talán még mindig azt hinném, hogy már túlvagyok rajtad - "kiéreztelek", kiírtalak magamból. De úgy látszik: mégsem.

Vagy Te jelentesz túl sokat nekem, vagy Pest, és Te benne, vagy Ti mindketten, és a Színház... jelenthetitek számomra a "kitörés" lehetőségét, vagy csak a Vágyát és Reményét. És talán a kéziratom, ami szintén ott van, ami tény, és kétségkívül az e n y é m -- s így erre az egyre lehetek büszke. De nem akarok írni róla, mert lehet, hogy ebből se lesz semmi... Mások számára.- És lehet, hogy rá kell döbbennem arra, hogy se így, se úgy, sehogy se tudok kitörni magamból, s abból a szűk körből, amibe be vagyok szorítva, s ami jelenleg az életem.

2010. június 29., kedd

1969. március 25. különféle szerepek

Egy kicsit eltávolodtam Tőled, be kell vallanom. Persze, meglehet, hogy ez örömhír számodra, - és lehet, hgy nekem is örülnöm kellene. DE azért, ha - mégis és már ritkábban! - rád gondolok - elszomorodom. - A helyzet viszont az, hogy nem érek rá, nincs időm RÁD! Csak az álmaim lennének szabadok, de újabban annyira túlfárasztom magam nappal, hogy éjszaka c s a k alszom - álmok nélkül. Sokat dolgozom, agyonfárasztom magam olyan dolgokkal, amik téged untatnának. De ez az én valóságom: a tanítás. Ami örömteli is tud lenni. Idén először érettségiztetek is. ÉS nem akarom , hogy valóra válhasson tanítványaim álombeli bosszúja Nekik t é n y l e g e s e n kell és t u d o k is "segíteni". neked?! Meggyőzöm magam, (és nem is esik nehezemre...): s e m m i s z ü k s é g e d r á m . -
Tegnap a "Doremi Áruházban" olyan u.n. jópofa voltál, és valamit megmutattál önmagadból is. ("Te, én ezt unom"), bár a helyszíni spontaneitás túl erőltetett volt. Mindenestre elkaphattalak "akkor", ugyanabban az i d ő b e n. És nem soká, a tavaszi szünetben (ha sikerül, és nem jön közbe semmi, amit viszont az én szerencsétlen életemben sose lehet tudni előre), a t é r b e n is. Kár, hogy már csak a kegyelmes úrként nézhetlek meg. A többi szerepedet túl- ismerem. El is olvastam őket, csak a Bűnbeesést és a Játékost nem sikerült. Épp ezeket..., sajnos...No és A két Bólyait. Ha tudnád! Ugo Bettit és Arhur Millert az Egyetemi Könyvtár tudományos tudakozójának legkülönbözőbb szakkatalógusaiban s bibliográfiáiban valóságos apparátussal kutattam. Hiába..., a Miller gyűjtemény '63-nal bezárul. Bettitől meg csak a Kecskesziget van meg. A télen - mikor "utánad" rohangáltam - a Tévéből a Színháztudomáényi Intéztbe mentem - nem miattad! a kapcsolatom ott régebbi - és milyen különös! ott már nem is gondoltam Rád, különben biztos eszembejutott volna utánanézni ezeknek a daaboknak. A két Bólyai pedig mostanában jutott eszembe. Éppenhogy megemlítettem az iskolai könyvtárosunknak, aki új tag, s így túlbuzgó, minden áron meg akarja szerezni - esetleg könyvtárközi kölcsönésssel s. Alig tudtam lebeszélni róla, mondván, hogy az Egyetemiben biztos megtalálom. Még szerencse, hogy foglalkozom A Drámával, rajtad kívül is, és valóban tudományosan, de nagyon szégyellem magam előtt is, hogy a két Bólyaiban pl. nem Német Lászlót, nem is a két matematikust, hanem K. GY-t kutattam.
Egyébként ez a könyvtáros megkérdezte, mintha rátapintott volna a lényegre! - láttam-e a tévében a darabot a Bástival és a K. G y u r k á v a l ? (Így mondta, mire én kijavítottam: K. G y u r i v a l. Mégiscsak piszokság, hogy így beszélhetünk Rólad! ) Szóval azt mondta, hogy szenzációsak voltatok, mindketten, annak ellenére, hogy mindketten m o d o r o s színészek vagytok, ami talán akkoriban (6-7 éve) nálad még nem is olt észrevehető. na tessék! Persze, megvédtelek - mint a tanáriban elismert "színházi szakértő" vagy úgyis mint kultúrfelelős. - de nem valami meggyőzően, inkább csak szofisztikusan, t. i. azzal, hogy ha egy színészt több szerepében látunk, észre kell , hogy vegyük azonos megnyilvánulásait, s ezek az önismétlések tűnnek később modorosságnak. Pedig ez tulajdonképpen stílus. És akkor ki nem modoros színész? Domján Edit - modta ő. Hm... nála épp a "természetesség" válik modorossá" - vágtam vissza . Ez persze paradoxon. De mindegy. (Egyébként is: mi nem az?) Szóval a lényeg az, hogy semmiképp se hagylak "bántani". Pedig lehet, hogy megérdemelnéd. Mert akár akarod, akár nem, sokszor kínzol a némaságoddal, ami mégsem teljes, mert váratlanul is beleszólsz a nyugalmas csöndjeimbe. - Tegnap is... És aztán egyszer csak fogod magad, és faképnél hagysz. "Te én ezt unom" Tudod mit? É n i s! "Alászolgája."(Egyébként, ha netán érdekelne, zenekari próbára megyek, hol többek közt Srauss Früchlingstimm-jét játszuk. De az a tavasz! Egyre késik. )

2010. június 27., vasárnap

1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed
Megnyugtat.
Mert ebben a szörnyű nagy magányban
benned
magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.
Rá emlékeztetsz.
Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:



(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)




Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:
Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

2010. június 26., szombat

1969. március 11. "Lear szegény kis bolondja"

Megint írok, bár tudom, hogy őrültség ennyire közeledni hozzád, elhitetni magammal, hogy "jogom" van ilyen leveleket írni. Hát persze, ami engem illet: v a n . És Te úgyse fogod elolvasni. Vagy ha mégis? Akkor úgyis mindegy...Akkor vagy elveszítelek ... örökre..., vagy végre találkozunk, úgy, ahogy én már régóta szeretném, hogy megismételjük azt "a csodálatos pillanatot", s örökké tegyük. (ilyen nincs!!!) Bár épp ma, osztályfőnöki órámon, ahol kötelező témánk a szerelem volt, megállapíttattam a gyerekekkel, hogy a szerelem se lehet örök, mint ahogy semmi sem az. (óriási!) Most először mondtam ki ezt a szót veled, a hozzád fűző érzéseimmel kapcsolatban. Pedig nem is tudom, szerelem-e ez. Vagy csak álmodozás... (úgy tűnik, az! de nem "csak"!) de ma, amikor a 17 éves "gyerekeimnek" a szerelemről beszéltem, homályosan rád gondoltam, s talán azért i s tudtam olyan meggyőzően mondani nekik: "Nem tudom, ti voltatok-e már így..., de amikor beléd sújt, hogy van valaki, aki ugyanolyan, mint te, és mégis más, akivel egy nyelven beszéltek, úgy, hogy értitek egymást, szavak nélkül is - mert egy hullámhosszon rezegtek - ez... igazi szerelem. Azonosak vagyunk, és mégis mások. Egymásban, az azonosságban a különbözőséget keressük és szeretjük. (Vagy fordítva: a különbözőségben az azonosság.) Ez a szerelem dialektikája." -figyelő tekintetükből kivettem, hogy elhiszik mindezt, mert látják rajtam, hogy én is hiszem.
(Most azon gondolkodom, hogy így fogadnák-e a ma 17 évesek is ezt a "szöveget" - de ez meegválaszolhatatlan kérdés,. mert ma én se mondanék ilyen "szöveget" a mai 17 éveseknek, sőt - valószínű nem is éreznék így 25 évesen sem... "A kor hatalma"...) - Mindenestre az akkori 17 éveseim nem régiben tartották a 40 éves érettségi találkozójukat, és olyan szeretettel fordultak felém is, ami azt mutatja, hogy ők (se?) nem változtak sokat... Szerencsére... Vagy mégsem? hiszen a világ rengeteget... és nem feltétlenül jó irányban... 30 évnyi tanitás alatt , a vége felé, látván a hanyatlást, nem egyszer gondoltam vissza a "régi, jó" tanítványokra, már akkor is...) (Másrészt "haladni kell a korral" - lehet, hogy én mindig is kicsit anakronisztikus voltam az érzelmi életemben. És nem véletlenül mosolygott ki 3.-os gimnazistaként is egy elsős, olvasva az -osztályfőnöki kérésre - faliújságra írt cikkem a szerelemről.. hogy ennek a 3.-osnak fogalma sincs a szerelemről... Úgy tűnik, még 25 évesen se volt sok? vagy legalábbis más, mint az általános értelmezés... ? De nem biztos, hogy a lelki oldal túlhangsúlyozása nem lenne ugyanolyan aránytalanság, mint az ellenkezője....)

Nem tudom, miért van ez, illetve az lenne furcsa, ha nem így lenne, számomra, hogy úgy érzem, mintha a testvérem lennél. (Azt hiszem, külsőre is hasonlítunk.) S ha tényleg a testvérem lennél - akkor is szeretnélek. Talán ugyanígy. De azért jó, hogy nem vagyunk azok... (megnyugodtam, némileg... de ezt a "testvérszerelem" ügyet azért mégse értem..., vagy mégse szerelem...(?) (talán "duállélek" -sejtelem? - csak akkoriban ezekről még nem tudtunk, - csak megsejthettünk..? illetve több is volt ez mint megsejtés, egy nagyon erős rokonérzés, bizonyosságérzés... ez gondolkodtat el ma is...:) Hidd el, hogy itt valami törvényszerűségre bukkantam, és nem "őrülti rögeszmével" ragaszkodom hozzád. A törvényt nem én teremtettem, csak felismertem, mint valami természeti erőt, mely ellenállhatatlanul sodor hozzád. És ha te nem érzed így, csak azért lehet, mert nem ismersz.

De mégis, úgy vélem, és azóta is lettél "a mindenem" - gondolatban, amióta (1968. január 1.) azt hiszem, hogy te is m e g l á t t á l . És akárhogy is van, az a pillanat letagadhatatlan. Ha te el is felejtetted, vagy "sehogysem tudod felidézni." Az volt az igazság, a mélyről, belőlünk fakadó - szükségszerűség. A többi... már a tudat, a gondolkodás fékje és millió egyéb körülmény matt elmaradt - és e z a véletlen! Én akkor úgy éreztem, hogy elindultunk egymás felé... És azóta is azt hiszem, hogy t a l á l k o z n u n k kell. Csodálatos lenne! A szerelem csodája... "Ami nem adatik meg mindenkinek" (?) Ezt egy szinésznő mondta, és nem biztos , hogy igaz,...) És azt hiszem, nekem is csak veled. (Igen, a "behelyettesithetetlenség tudata nekem mindig nagyon fontos volt - forditott irányban is. és azt hiszem jogosan! ez lényegi meghatározó kell hogy legyen!) Úgy hiányzol, mert annyira bennem élsz, hogy mindig rád kell gondolnom - a hiányodra, mert persze csakis úgy élhetsz bennem , mint a hiány.
És amikor a technika "csodá"-ja folytán mégis eljössz - ami a tulajdonképpeni ürügyeket adja e levelek megírására, mint kis valóságdarabok az álmok között, - akkor mindent igazolsz bennem, azt, hogy bármilyen őrültségnek is látszik, nem lehet ez másképp: s z e r e t n e m k e l l t é g e d .
Tegnap a Learben olyan megható voltál: a tréfában oldódni akaró keserűséged, a kétségbeesésed, szomorúságod., ragaszkodásod a szerencsétlen apához. Érzékeny, mindent kifejezni tudó arcod, féltő-riadt szemed, remegő mozdulataid... De a legmegindítóbb talán az volt, amit Shakespeare talán meg sem írt, vagy csak a sorok közé gondolt: az a tiszta szeretet, ami e két embert: Leart és "szegény kis bolondját" összefűzte. (De hogyan szakadtak mégis el egymástól? Lear Cordelia halálakor egy leheletnyi asszociációval "téged" idéz? Azt hiszem egyformán szeretett és dédelgetett kettőtöket...
És ne nevess ki, de de kedvem lett volna (nekem is) ölbe venni, mint egy kisgyereket, megvédeni - nem tudom, mi, talán minden ellen. Mintha én erős lennék! Mert ez az érzés azzá tett. Pedig tulajdonképpen én félek! - azt hiszem. Lehet, hogy kivetítem (de én szeretném hinni, hogy megtalálom) az én életérzésemet - benned. Vagy itt van az én tévedésem? Ha tévedés... Hogy összetévesztelek magammal, vagy a szerepeiddel, amikkel -szerinted- nem is vagy azonos. ezt viszont nem tudom elképzelni. Azonosulás nélkül nincs - még modern - művészet - sem. Ez az alap (talán ugyanúgy , mint a szerelemben) , s csak ebből kiindulva lehet eltávolodni, "elidegeníteni". (l. Sztanyiszlavszkij és Brecht) Amit egy színész el tud játszani, - s főleg olyan ragyogóan, mint Te szoktál - akkor az a figura kell, hogy éljen valahol benne, ha elrejtve is -esetleg leplezve, tudattalanul. És a szerepeid ismeretében merem állítani, hogy ismerlek téged. És nem tudlak nem szeretni.

2010. június 25., péntek

1969. (febr) március 1. Oresztesz a tévében

Hát igen - március van. És ez már a tavasz hónapja. De azt hiszem, mégsem a "miénk".

Most azért írok, mert a "Körkép"-ben - igaz, hogy csak a művek befejezetlenségének illusztrációjaként - újra láttalak, Oresztészként. Az utolsó jelenetet, s azt sem végig. De felém (bocsásd meg, hogy megint "kisajátítalak" magamnak) fordulva mondtad:"Itt hagytál..., nekem meg élnem kell: most már nélküled." Talán csak azért volt mindez, hogy láthassák: Elektra áll, egyenesen, szilárdan - a tőrdöfés után is. Egy éve (már!) és a színpadon, nem láthattam, milyen az arcod, amikor ezeket a búcsúszavakat mondod - magadnak, Elektrának.(lám a tévé előnye! közelhozza a nézőtérről láthatatlant) És most: újra bennem vagy. Nagyon szeretem az arcod. Ha komoly, ha szomorú, amikor átsuhan rajta valami . - mert okos, és ha csúnya, akkor is "szép" - nekem. Figyelnem kell rá! S hiába nem szólsz, hiába beszél a partnerod, csak hallom, amit mond, értem is, és nézem a te reakcióidat, arcodon, mozdulataidon, és azt csodálom, hogy milyen tökéletesek, megkomponáltak; hogy ahogy a B.. ereszti le a karját, szinkronban követed (mint egy táncos), de nem puszta formalizmusból, mert arra is vigyázol, hogy egy ponton a tied megálljon, tehát magasabban maradjon, előre jelezve győzelmed, ami nem lehet tartós; mert a végén a te fejed hanyatlik le a fájdalomtól, amit talán te nem is érzel, de én, aki nézlek, elszomorodom tőle. (Ez is a színészparadoxonhoz tartozik?...)
De lehet. hogy csak azért, mert tudom, hogy eltűnsz, halványodik a kép, és vége...
És hiába szeretnélek itt tartani... Azokat a pillanatokat, amikben látlak, másképp élem: intenzívebben, figyelmesebben. És nem is tudnám kifejezni időben a térnek (ill. a tévének!) azt a csodáját, hogy kitágul, és elhoz a szobámba; a könyveim, jegyzeteim, mindennapi dolgaim közé Téged, aki persze amúgy "bennem élsz"., de ezek az "objektív képmások", amik kívülről, a TV-ből vetítődnek rám, csak ellenőrzik és megerősítik a belső látomást, a csodát. És Csoda minden, ami veled kapcsolatos.
Nem túlzok, hidd el. (nem -e?! biztos így éreztem!...) Ez vagy nekem, s talán több is.
(Pedig megvoltak a józanabb, szkeptikus hangjaim is:)
Sokszor, - mostanában egyre gyakrabban - szeretném meggyőzni magam arról, hogy őrültség ez az egész. Érthetetlen... De mikor én olyan jól értem, és nem tudok felhagyni a reménnyel, hogy ha mindent tudnál, tudhatnál...., te is megértenéd. Ugye - ha elolvashatnád mindezt - máris sokmindent megértenél?!
Ha én úgy érzem, s oly erősen, hogy hozám, belém tartozol , neked is így kell érezned!
(ó, jaj! sancta simplicitas?)

2010. június 24., csütörtök

1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.
De arról akarok írni, milyennek láttalak.
Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.
Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."
Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !
Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

2010. június 23., szerda

1969.február 25. Műsor előtti várakozás

Végre! Újra láthatlak! Úgy várom ezt a találkozást, mintha igazi lenne. Pedig -persze- megint csak a képernyőn fog megjelenni az arcod néhány percre. De akkor is fél 10 után "veled leszek" - ha te máshol is vagy, és egyáltalán és soha nem is gondolsz rám. A Tűz márciusát fogod mondani... S már megint a halál... Miért kell mindig valami módon belekeveredni?!
Most nem tudom folytatni a "levelet". Hiába: nagyon rég "láttalak", (és elég ritkán hallottalak) - így hát elidegenedtem tőled.
Kíváncsi vagyok rád: mit és hogyan fogsz hangsúlyozni? Milyen lesz a szemed? Az arcod? A hangod - bármikor fel tudom idézni... De az arcod szétesik emlékeimben. talán azért, mert túlságosan ismerem, minden egyes részletét, és változásait... A fényképed a noteszomban van. Az csak egyik arcod, s régi, elégedett. Most más vagy. És így szeretlek. Mert egy kicsit sajnállak is.
(hm...)

2010. június 22., kedd

még mindig az első elnemküldött... folytatása....('69.01.28.)

...Én reméltem, hogy összetalálkozunk. Lassan szedelőzködtem a ruhatárban.Az öltözőfeljáró -hogyhogy nem -nyitva volt előttem. De nem mertelek volna zavarni az öltöződben. (még széép!) Féltem..., hogy nem tudok mit mondani, ha újra úgy nézel, mint ott a függöny előtt, amikor már önmagad voltál és nem a szerep. Utoljára hagytam el a színházat, s még mindig reméltem, hogy összetalálkozunk... az utcán. De nem jöttél...Csak színésztársaid. Elveszítettelek; újra, mint már annyiszor. Pokolian egyedül voltam, és bőgni szerettem volna. És bőgtem is, amikor senki se láthatott. Utána elhatároztam, hogy akárhogy is, megkereslek. Legfeljebb elküldesz. De ez így nem mehet tovább. (valóban! csak a mód se a legjobb a változtatni akarásra..., mint egy kétségbeesett, eleve bukásra ítélt action gratuit..., de hát az egzisztencializmus filozófiájának jegyében telt el az ifjúságom... mit lehetett volna tenni...) Egy év alatt nem tudtam megszabadulni tőled. Pedig csak "a színpad csodájában" láttalak. Hát akkor törjön össze ez a csoda (törjön százegyszer százszor tört varázs...?) , ez a "szimbólumrendszer, ami egy véletlen "találkozásra" épült.... talán tévesen is. (azt hiszem a Stendhal szerelemelmélete szerinti kristályosodási folyamatról volt itt szó..., -a "villámcsapás" után -talán akkor még nem olvastam? bár mit számit, hogy mit olvas az ember, az érzéseinek? legfeljebb (ön)igazolást találhat bennük.)
Másnap esett-fújt a hó. A környék minden telefonja elromlott. Az egyetlen működő automatára várni kellett. De én türelmetlen voltam. Tétováztam, aztán felszálltam, egy cammogó villamosra. A Nemzeti színészbejáróján határozottan léptem be, s úgy érdeklődtem utánad, olyan bátran, mintha, s olyan határozottan, mintha ehhez jogom lenne, mintha hozzá(d) tartoznék... Azt mondták, épp 20 perce mentél el. A tétovázásom ideje hiányzott! Kétségbe voltam esve, hiszen hiába mondták, hogy este játszol. (A portás néni utánanézett. Feleslegesen, én tudtam fejből is.) Arra gondoltam, hogy este, amikor Quentinként nézel az öltöződ tükrébe, én már a vonaton ülök, ami hazahoz, ebbe a sivár, vidéki kisvárosba, ahol sehogyse vagyok otthon. Másnap egy tantestületi értekezletem volt a gimiben, ami végképp meggyőzött arról, hogy nem ez az én igazi világom, s vissza kell mennem, ha csak egy napra is, Pestre, a kéziratom miatt (Ablakok!?), és igen "miattad", hogy végre megtaláljalak.
Egy egész délelőtt hajszoltalak, (legfőképp magamat!) végigmentem az utcán, ahol nem tudom, milyen szám alatt laksz, kerestelek újra a Nemzetiben, a Katona Józsefben, ahol a jegypénztárosnénitől megtudtam, hogy van próba, s bár oda nem lehet bemenni, azért kíséreljem meg a hátsó portánál, s azt is megmondta, hogy hol van. Így hát kerestem az "Apostolok"-at. Aztán a színpad mögött találtam magam, ahol azt mondták, nem vagy bent, de a portásnéni pillanatok alatt visszajött a K. -val, aki - nagyon rendes ember! - (és mekkora színész!), és mindenáron segíteni akart . Azt tanácsolta, hogy a Nemzeti büffében, vagy a TV-ben keresselek, és ne telefonon, hanem személyesen, legfeljebb adjam ki magam újságírónak. (nem is járt ő mesze a valóságtól, hiszen A SZINHÁZ szaklaptól már kaptam megbizatást...,
pl, amit persze elügyetlenkedtem. Most is, mikor K. nagyon rendes volt, túlságosan is, de amikor kezdtem elbizonytalanodni, kifogyóban volt a nem rám szabott bátorság (inkább csak vakmerőség), megkérdezte, hitelen támadt bizalmatlansággal, hogy milyen ügyben keresi? Hivatalos? Azt hebegtem, hogy "félig". (sose tudtam hazudni, de az igazi okot mégse mondhattam el - igy csak fél ig...), és kiosontam, mert hirtelen rádöbbentem, hogy amihez azt hittem, hogy jogom van, nincs is jogom, mert ami nekem létkérdésnek tűnik, az másnak: semmi.... De amíg ezt nem tudom biztosan!...
Így aztán bizonyosságkeresés ürügyén elmentem a TV-be is. De megint nem találtam meg a kellő időt. Azt mondták, hogy 6.-a és 9.-e közt bármikor jöhetsz, de még eddig (7. délig nem voltál.) Nekem viszont 8-án már tanítanom kell. Reggel 8-kor. Igazán nem várhattalak meg. Így meg kellett várnom, de mennyire vártam a 26-i Ady estet, amikor a képernyő elhoz. És így megint nem tudtam beszélni. (de ugyan, mit is mondhattam volna?) Csak te szóltál és Ady és Te... ilyen szépen még sohasem mondtál verset; merted átélni, és mégsem vált érzelmessé! Az igazi érzések, ha átéltek, - úgy látszik -, nem ártalmasak, még a "pódiumon" sem. Vagy csak eljátszottad, hogy "átéled"? Titok vagy?! Pedig sokszor úgy érzem, hogy megfejtettelek. S olyankor azt hiszem, hogy szükséged van rám.
Amikor megtudtam, hogy beteg vagy (illetve voltál?), rémes volt. Kinyitottam a Film Szinház Muzsikát, és a te jelmezedből egy idegen arc, a F-é, nézett ki, mint "új" Oresztesz... s aztán a magyarázat...Az a dühítő jelző: beteg.... a kisemmizettségé. Aztán hetekig a bizonytalanság. Aztán a műsorból kikövetkeztettem, hogy játszol. Pedig lehet, hogy helyettesítettek? Mindenesetre örültem, hogy amikor nyár végén Bécsből hazajöttem, az első arc, ami fogadott, ha újságból is - a Tied volt. S a szavaid is - egészségesek.
Ősszel az első adandó alkalommal felmentem Pestre. Nem akartam elszalasztani a Marat . Amikor a színpadra kijöttél, a fehér lepedőben, olyan voltál, mint egy "szent kisfiú": csodálkozó, réveteg, segítségre szoruló. Szerencsére nagyon jól ismerem a darabot, így figyelhettelek... De egyszer, amikor a mozgalmas színpadkép mégis elvonta a tekintetemet, és aztán visszatért hozzád, hirtelen, élesen, elkaptad a fejed, indokolatlanul a szöveg szerint. Nem értetted, mit akarok? Semmit! Csak l á t n i , ha rövid időre is. És másnap is megnéztelek Quentinként, hogy összehasonlíthassalak, most már távlatból, az erkélyről nézve, azzal a régivel, akit túl közelről láttam, akkor: 68. január 2-án, s aki olyan meggyőzően mondta, olyan szívbemarkolóan, s úgy tűnt, hogy nekem: "Drága Maggym, az egész életem a tiéd!"
De ezúttal ez a mondat elsikkadt. Jött más illúzió. S másnap az Szerelmem, Oreszteszben: "Ez lesz a sorsom: hogy szeresselek s ne szerethesselek." De inkább erre emlékeztem: "Néha én is álmodom a szerelemről." S álmodtam is... És aggódtam is érted, a Pirandello darab "Halál árnyékában" élő figurája belém hasított. Túlságosan te voltál!
...Nem akarlak fárasztani tovább - ha nem is olvasod el. Holnap megnézlek még egyszer a "Társasjáték"-ban. Úgy emlékszem, ebben -végre - idétlen vagy! A Moliere darabot, Alcestedet ma ismétlik. Nincs időm még egyszer meghallgatni, pedig a hangod mindig lenyűgöz. Egyébként tudod, hogy nem is olyan rég ért meg? A Hannibál tanár úrban csak az alakod volt ismerős, s a mozgásod: olyan táncos-játékos. Mondd, lehet, hogy mégis csak "játékos" vagy? De ha szeretsz játszani, miért nem akarsz játszani -velem? ("A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - kosztolányis utánérzése is?)
Legközelebb kevesebbet írok. (Most túl sok elmondandó volt bennem.)
Addig is, de jó lenne, ha tudnál rám gondolni, s kitalálni, mit gondolok!
.........
(de érdekes most hallom az Irodalmi Újságban (rádióban) épp*, hogy amíg írtuk a leveleinket, utólag remélhettük, hogy irodalom lehet belőle... most a digitális korban... más lett a helyzet...kérdés, mi marad meg, fent...
hát igen.)
(*Szalai Lajos levelezésének kiadása alkalmából)

2010. június 21., hétfő

első elnemküldött levél


1969. január 28.

Megtanultam előre a verset, hogy csak Rád figyelhessek, azalatt a néhány perc alatt míg a képernyő hoz. Az operatőr kedvezett; olyan premier plant adott rólad, ami már-már super-nak is beillett. (a hajadat le is vágta fent); s én minden esetre nem is tudtalak "egész"-nek felfogni, mert a szemed, az a hatalmas, domború pupilla, s aminek még a színét se tudom - külön élt, lángolt, akárcsak "akkor"... , ugyanúgy, mint mikor csak rám néztél. S én - ahelyett, hogy ebből a mindenkinek szóló, kamera előtti nézésből azt a következtetést vonnám le, hogy beidegzett, játéktekintet sodort a "csodába" (nem tudom másnak nevezni!!) -, a feje tetejére állítva mindent, bebeszélem magamnak, hogy ez a gépről jövő tekintet is nekem szól, én értem... együtt Ady soraival, és képes vagyok még abban is hinni, hogy:

"Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság"

Én értem, és "ránk" vonatkoztatom az utolsó szó túlságos kinyújtását (s az előzőek kérdőjeleit is sejtem.) (ó jaj, micsoda projekciók...)

Ne haragudj - de lehet, hogy túl-egyformák vagyunk. S ez az oka ennek a félreértéssorozatnak, amibe belekevertelek - talán akaratod ellenére - téged is. (Bárcsak jobban benne lennél az én veled kapcsolatos problémáimban.)

Vagy hazudnék magamnak több mint egy éve? (mááár?!)

(folyt. köv.) (azaz nem is tudom... elbizonytalanodtam, ezek a több mint 40 éves szövegek, amik eleve a z elnemküldés szándékával születtek, azaz közel se "publikálásra"... nem élek-e vissza ifjú-naiv(a) régi önmagammal:



a 26 évessel...

én, a mai, 67 éves öregasszony:


ha igen , akkor bocs..,
a levelek címzettjétől meg már nem kérhetek engedélyt,
meg végérvényesen sem küldhetném el neki ezeket az "elküldetleneket",
mert több mint 20 éve... nincs "földi" címe....

(Vagy hazudnék több mint egy éve...)
....Amikor először írtam (neki) neked, azt tettem....
Akkor inkább rombolni akartam, mint építeni. Tudtam, hogy nem válaszolsz, mert én sem válaszoltam volna a helyedben. S előre kitaláltam, hogy akkor viszont fikció az egész. - De titokban vártam, hogy írsz, mint ahogy titokban azt is reméltem, hogy más vagy , mint év. - Azóta rájöttem, hogy minden ellentétes híresztelés és törekvés ellenére gyávább vagy nálam is.(micsoda otromba szemtelenség ez? ) Én legalább mertem kilépni magamból, Te viszont a színpadon bújócskázol, s ott sem mered vállalni azt a figurát, akivel nem értesz egyet. hát önmagaddal mindig jól megvagytok?!

Ne haragudj! ez a tudat, hogy úgysem küldöm el a "levelet", s hogy úgy írok neked, mintha valóságos kapcsolat lenne köztünk - túlságosa elszemtelenített. Azonkívül azt is figyelembe kell venned, hogy fikció vagy, s mint színész: "minden és semmi", és mivel az embernek írok most, közelebb állsz a "semmi"-hez. Ezt ne vedd sértésnek. Nem én találtam ki. Diderot óta sokan mondják, ha jogtalanul is. De én, aki imádom őket (személytelenül), mint színészeket - a mindent látva bennük, mikor engem is a "minden"-né tesznek, miért ne bosszulhatnám meg e csalást - ami úgyis csak az előadás végéig tart, amikor magam is hamarosan semmivé leszek -, azzal, hogy egyiküknek megmondom,hogy ők is semmik, ha lehull a függöny.És a mindenben és a semmiben is osztozunk. S ha az ő színpadi létük felfokozottabb minden, akkor semmijük is tátongóbb! És - ne érts félre -, én ennek nem örülök, csak szeretnék valahogy egy szintre kerülni veled - a valóságéra.
Egyszer már úgy tűnt , sikerült...
De ez a csoda, úgy látszik, megismételhetetlen. "Azóta sokszor szeretném felidézni azt a pillanatot, de sehogy se sikerül."
Te mondtad, vagy Ennio, a Játékos?..., aki a nagybátyám gesztusait és nyakkendőjét viselte. (Az egészből az a pöttyes nyakkendő biztos! A kezemben is volt, Bécsben, náluk... Tudtam, hogy neked küldik. S dühöngtem rájuk, amiért ők ismernek, s csak én nem, aki pedig mindent tudni akar, és majdnem mindent tudni vél rólad.) Szóval Ennio... Az első felvonásban megjátszottad a Játékost. (Direkt játszottál vagy áttátelesen?) Azért voltál jó, mert hamisak voltak a a megnyilvánulásaid? De azért elidőztél "a pillanat varázsánál", ami közrejátszott abban, hogy Irát - aki "elvetette" magát veled, valóban elvedd, és tönkre tedd, á, dehogyis? boldoggá tedd!! Hiszen ő boldog volt. te nem voltál az. S azzal, hogy túlélted, még boldogtalanabbá lettél. Az I. felvonásban még dühös voltam rád. A hasonlóság m,miatt. (Ami lehet, hogy belső- is, s nem modellrajz.) És észrevettem valamit, amit Quentinnél is tapasztaltam, a biztonságod mögül ki-kibukkanó félszegséged, tétovaságot; ami folyton rád és nem Quentinre és nem Enniora emlékeztetett, és persze arra is, hogy én nem is rájuk vagyok kíváncsi, hanem igenis: Rád!!
A néma jelenetekben is téged figyeltelek. És főleg akkor, mikor nem tudtál a szavak mögé bújni, nem tudtad elrejteni magad, pedig néha úgy tűnt, szeretted volna.
De a 2. részben megszűnt a színészi paradoxon. A katarzis tökéletes volt. S a jóvátehetetlen... arra figyelmeztetett, hogy amíg élünk, semmi sem késő! De éppen azért , mert meghalunk, élni kell, igazán, olyannak mutatva magunkat, amilyenek vagyunk, s nem eltitkolva azt, ami bennünk szép és nemes, és másnak szól. Mert az önmagukért való dolgok értelmetlenek, s ha látszólagos kötetlenséget is biztosítanak, valójában kifosztanak. (A magány én-ellenes.) Ezek a "tételek" éltek a színpadon. S még több is.... És túlságosan magával sodort Ennio összeomlása, majdnem zokogó kiáltása az egyetlen-megoldás: Ira után, és az utolsó mondat: "Ülök, mert tudom, hogy van itt egy fűszál,ami figyel rám, és megérzi, hogy hívom." -
Úgy sajnáltam Enniot,... és Téged... S aztán kijöttél a függöny elé, (nem szomorú), szigorú arccal, elnéztél fölöttünk, kifelé, el...
folyt köv. hajaj...mégiscsak...

2010. június 20., vasárnap

1969. január 28.


Levelet írok megint. Levelet... amivel ismerőseimnek, volttá lett barátaimnak tartozom. Neki, akit nem ismerek, és mégis a legközelebb áll hozzám s tudom, a mindenem lehetne...(brr. ez nem hangzik jól, ez az utolsó mondat - mert ilyen nincs! - EGY MÁSIK EMBER NEM LEHET A MINDEN, LEGFELJEBB RÉSZE - DE KÁR HOGY NEM TUDTAM...)Újra írok neki. Az első -elhamarkodott levél - mindenképp elveszett, ha a kezébe került is. Ez megmarad, mert el se küldöm neki. (ez jó! ez tetszik!) Igy aztán úgy írhatok, ahogy belül megfogalmazom a megfogalmazhatatlant. Nem fékez, nem szorít korlátok közé a kegyetlennek megmutatkozó valóság. Hiszen úgyis álom az egész, s csak ott élhet. Most olvastam épp Sartre-nál hogy "a valóságos nem szép" - és a valósága való átlépés: ébredés, ami csalódással jár, és undorral is, mert "a szépség csak a képzeletbelire alkalmazható". És miért ne maradjon képzeletnek a "mi" valóságunk? Vagy hogy is lehetne valósággá, ha egyszer őt is: "a színészt mindenestül elnyeli a nemvalóságos, abból él." A színész... Ő... nem is igazán az. Csak becsapom magam, hogy indokot találjak erre az értelmetlen csodára, ami meglep, ha akár színpadon, akár TV-ben látom, vagy rádióban hallom. És főleg azóta... amióta emberként, "civilben" - úgy tűnt -, hogy találkoztunk. Az volt a legnagyobb csoda. Nagyobb a Színházénál is. És igaz is volt! És most vitázom Sartre-ral: szép is! Vagy akkor mégsem volt valóság? Hogy eldöntsem, ehhez ő is kellene. Mert a többi "csoda" már a színház illúzióból rakott falai között történt, s "valósága" ellenőrizhetetlen, utólag....


(folyt. köv.)

2010. június 19., szombat

Az Ablakok c. regény kezdete....

újraolvasás

huszonegy éves koromban kezdtem el ezt a regényt írni, a hatvanas évek elején, még egyetemistaként,


azután hogy hazajöttem Nyugat-Európai utamról, a nagybátyámtól, s épp az ő ösztönzésére. Sokat jelentett ő nekem, apám öccseként. Apámat nem ismerhettem. Nagybátyámat sem, csak húszévesen, azon a bizonyos nyáron.

Azt hittem, ha egyszer végre megismerem megszűnnek a problémáim, ő megszünteti, s véget vet töprengéseimnek, hiszen ő az egyetlen, aki megért, aki megérthet.

Semmi sem történt úgy, ahogy előre elképzeltem. A találkozásunk sem…

A zürichi pályaudvaron állok, magányosan, a vonat, mely egyenesen Budapestről hozott egy idegen városba, idegen világba. Körülnézek. Sehol senki. Csak sínek, vonatok, vonatok, vonatok…”Nem vár-nak”- zakatol bennem még a vonatkerekek ritmusára az aggodalom.
Majd hirtelen egy sosem hallott hang ér el hozzám, valahonnan, felülről:
-Ágikám!
Furcsának tűnik, hogy itt, idegenben tudja valaki a nevemet. A vonatablakban egy fiatal, napszemüveges férfiarcot látok, s hallom ismét ugyanazt a hangot:
-Hogy kerültél oda? Rossz oldalon szálltál le! Várj! Maradj ott! Lemegyek hozzád.
Kezdek kijózanodni.
A napszemüveges „fiatalember” már előttem áll, s kénytelen vagyok az én drága, „öreg” nagybátyámmal azonosítani: „Ez ő. Hát ilyen.” – gondolom elégedetten. „Milyen fiatalos és jóképű!” – gondolom hozzá, kicsit szégyellve önmagam előtt is, hogy ez az első benyomásom róla ilyen természetű, annak ellenére (vagy talán épp azért), mert levelei után túlságosan elvont képet alkottam róla, azaz egyoldalút: egy gondolati lényét, minthogy csak a gondolatai jelenthették őt nekem.
Hányszor elképzeltem magamnak ezt a találkozást még otthon, kiszínezve eseménytelen, bezárt életem folytán oly gazdag fantáziám sokféle színeivel. Most, a valóság szürke volt: a pályaudvar, a ruháink, a talán kék eget is egy komor tető eltakarta. A gondolataim is szürkék voltak, lassúmozgásúak és unalmasan egyhangúak. A „nemvársenki” hangulatából nehezen ocsúdtam, ebből csak fokozatosan tudott kiemelni és egyben felemelni nagybátyám valóságos jelenléte. Ott állt előttem, és olyan távolinak tűnt mégis. Mintha egy maszk lett volna rajta, nem láttam a tekintetét, s az a kis hiányzó darab, amit eltakart arcából a fekete üveg, vonzóvá, titokzatossá, egyszersmind idegenné s kifürkészhetetlenné tette.
Nemsoká egy nagyon szőke, nagyon pisze, nagyon mosolygó női fej jelent meg a vonatablakban, integetett egész lényével, majd a pillanatok tört része alatt mellettünk termett. Ő volt a nagynéném.
Nehezen ébredeztem. Ez a buta, fordított helyzet: ők ugrálnak le a vonatról, értem, aki rossz helyen szállt le - felborított mindent. Ostobának éreztem magam, és ügyefogyottnak is, és ami a legkellemetlenebb volt: kicsit idegennek, legalábbis ahhoz a rózsaszínű elképzeléshez képest, amit korábban színezgettem magamnak.
Hallgattam. A vonat is hallgatott mellettem, izgalmaimról, a boldog türelmetlenségről, mit benne éltem át a hosszú úton.
De azért fokozatosan, alkalmazkodva a való helyzethez, birtokba vett valami egész másfajta érzés, mint az elképzelt, valami nagyon tömény, igazi jó érzés: a megérkezés öröme, mozdulatlansága, kiegyensúlyozott nyugalma.
Közben viszont körülöttem mozogni kezd minden: a vonatom kigördül a pályaudvarról, folytatva útját Bázel felé, nagybátyám megragadja kofferom, és lendületes léptekkel elindul vele a kijárat irányába. Én a nyomában baktatok, tipegő járású nagynénémmel, miközben megjegyzi csodálkozva:
-Nézd csak a nagybátyádat! Évek óta nem vett a kezébe koffert, s milyen boldogan cipeli most a tiéd! Hát, nagyon vártunk már, Ágikám, hidd el!- mosolyogva cseveg, csacsog, egyre, míg én alig figyelek arra, amit mond. „Milyen kedves! Milyen fárasztóan kedves.” - gondolom titokban. Megállapodunk a tegezésben. Megkönnyebbülten lélegzek fel. És megpróbálok feloldódni.
A pályaudvar éttermében ülünk. Eszembe jut, hogy meg kellene mosni a kezem - nem is tudom, miért, hiszen a vonatban, közvetlenül a megérkezésem előtt már megtettem. Nagynéném kivezet a mosdóba. Azt hiszem, nem vagyok félszeg, de maga a tény, hogy erre gondolok, hogy tudatossá kell tennem magamban a viselkedésem könnyedségét és természetességét (ami már nem természetes), meglehetősen zavar. Miközben jövök visszafelé, az is eszembe jut, hogy a szoknyám felszegésének öltései feltűnően látszanak, s biztos észre is vették már. S egyáltalán, vajon miket gondolnak rólam? Biztos kellemetlen csalódást okoztam. Mindenesetre kínosan ügyelek arra, hogy tetsszem, nemcsak külsőleg, mindenképp.
A reggeli komplett. Csupa finomság van előttem. De valahogy nincs étvágyam: a türelmetlenség s ez a kivételes alkalom nem is engedi, hogy ilyen mindennapi dolgokkal foglalkozzam elmélyülten, mint az evés, másrészt viszont ez az egész étkezés kezd egész ünnepélyes kereteket felvenni. A pincér – mintha egy ceremóniának lenne végrehajtója - nagy hajlongások közepette, széles de finom karmozdulatokkal szolgál fel. Mellettem, az ablaküvegen túl egy soha nem látott forgalmú város, előttem, az asztal túlsó felén, az eddig nem látott bár oly ismertnek érzett nagybácsi, aki „apai szeretettel” írta azt a sok hosszú levelet, amiknek tanácsait többnyire nem fogadtam meg, jóllehet elméletben egyet értettem velük. „Majd mindent megbeszélhetünk most, személyesen”- gondolom, egy pillanatig csak, mert miközben figyelmesen szemlélem arcát, melyről időközben lekerült a napszemüveg, sokkal inkább a múltat kutatom semmint a közeljövőt, s nem is őt, hanem apámat keresem, benne. Apámat, a sohanemismertet, a megfoghatatlant, akiből csak egy megtört igazolványkép, egy leckekönyv, egy tábori képeslap, egy notesz és filozófiai tanulmányának kézirata maradt: ”A logika értelme”, melyre ironikusan és kegyetlenül rácáfolt tragikus halála, melyben sem logika, sem értelem nem volt. Apámat keresem az öccsében. És közben ő arcvonásaim mögött a bátyját keresi s véli felfedezni. Látom szemének szomorúságát, s akkor is sejteném, hogy apámra gondol, ha nem mondaná: „Teljesen olyan vagy, mint Karcsi.” S már tudom, hogy én, mint „Karcsi lánya” vagyok itt, mint egy megmaradt darab belőle, s lényegtelen, hogy a szoknyámon a felhajtás nem tökéletes... Apám láthatatlanul köztünk van… Alig beszélünk. Csak nagynéném csacsog mellettünk kedvesen, a földön járó ember józanságával, s nagyon messzire tőlünk.

A taxiban eszembe jutnak az otthonról hozott intelmek: ”Aztán jól nyisd ki a szemed! Nézz körül, ahogy csak tudsz!” Meg is próbálom: kinézek az ablakon, de hirtelen elszédülök. Talán sok volt egyszerre mindez: Anyu nehéz búcsúja, a hosszú utazás, a találkozás, s most ez a kanyargó forgalom…

Jól esett hátradőlni becsukott szemmel a süppedő ülésen, s élvezni a „boldogság” mozdulatlannak hitt, kényelmes állapotát. Igen. Akkor úgy éreztem, boldog vagyok, hiszen minden okom megvan rá: ideérkeztem egy meseszép országba, ahhoz az emberhez, aki a távolból képes volt arra, amire a közelemben senki: megértett, s most, talán, majd megtanít élni.

Turi Tímea: ... gyereknek lenni ... [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-02983]

Turi Tímea: ... gyereknek lenni ... [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK-02983]

1968. november 18.



Újabban, úgy látszik levél ill. "irodalmi" fomában fejezem ki magam. Ez értelmesebb megoldás! Ugye?


Kész a regényem: ("Ablakok") (és tükrök.) Azt hiszem, jó. Szeretném megjelentetni, bizonyítani, hogy vagyok valaki,. Önmagamnak is! Mert még mindig - e nagy munka után - sem tudom biztosan. Egy regényt mindenki tud írni. Tudna! - Többet kell! Egyelőre elbeszéléseket... Van témám! Írnom kell, mert nem tehetek mást.

Bár élhetném máshogy az életemet.

Nos... nem lett belőlem "író" ... Mégis egyfolytában irok is. Igy élek...:)

A lányom pont annyi idős most, 25, mint én e bejegyzéskor.

Úgy tűnik ő valósitja meg az én egykori "írói" álmaimat, de nem azért mert én erre tereltem.

Azt hiszem, úgy tűnik, ő eleve "író"-nak született.

(lásd már gyerekkori "költői" megnyilatkozásait is:

Bár mostanában -PHD hallgatóként- főleg tanulmányokat, esszéket, kritikákat publikál , az állandó tárcák és elbeszélések mellett....
Nagyszerűeket!

(l. pl:

"Palatinus" kiadó "Próbaidő" c. prózaantológiájában (a cimadó novella az övé) (lásd: Könyvesblogban, a 2.)

2 novellája az Élőfolyóiratban



2010. június 18., péntek

levél folyt. 3.r.

"(Aztán, mikor már elment, a nagybátyám tréfásan megjegyezte:
Éppen ide akartam hívni.
Kit? - csodálkoztam, hogy leplezzem a "titkot".
Ne tettesd magad! Tetszik neked...
Dühös lettem. "Ez más!" - mondtam.
De nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Most sem tudom...

Lehet, hogy csak a képzelet játéka. De akkor is van.

Kereshetem a szót rá, de mik a szavak? Formák, teletömve mindenféle jelentéssel., mindenki mást ért rajtuk. Én azt hiszem, többet és fontosabbat találtam, mint egy szó - csak nem tudok mit kezdeni vele - egyedül.

Hát ezért vállaltam a "kockázatot" és a lehetetlent: a szavakra bízva elmondani, ami szavakkal úgyis elmondhatatlan.

De nem is tudom, valójában ezt akartam-e.

A leírott szó a kimondottnál is jobban torzít.

Azt hiszem, túl sokat írtam, pedig többet akartam mondani. (És mégis: talán hallgatnom kellett volna? vagy csak
köszönetet mondani Marat-ért, Luciferért, Quentinért és a többiekért. (és beérni velük.)

(Hát most mégis elmondtam)

....

De: Ha mindent a szavakra kell bízni, akkor el kell hallgatni sokmindent...

Ez egy piszkozat a naplófüzetemben. Tele átírásokkal, javításokkal, áthúzásokkal. nem, tudom, hogy végül is, mi lett a végső (levél)változat... Sőt azt se, hogy egyáltalán borítékba került-e, elküdtem-e...

De az tény, hogy ezután irtam - szinte naplószerűen - de köré gyűjtve a mondanivalómat- egy csomó u.n. "elküldetlen levelet" - ezeket már eleve nem az elküldés szándékával. (Később "falrahányt leveleknek" becéztem, mert lett folytatása is... úgy, hogy a "cimzett" más más volt...)

2010. június 17., csütörtök

levélfolyt.

nohát folytassuk ! (?)( biztos?!)

"....De ha most leírom azt a ssablont, hogy "tisztelője s rajongója vagyok nagy művészetének" - ez elég konkrét és tömör (és igaz is!) - csk éppen nem... adekvát.
Mondhatnám azt is, hogy "szeretem" (a művészetét). Bár ez a szó túl sokat és túl keveset mond egyszerre. A gyakori használat szentimentálissá vagy épp semmitmondóvá tette. - Különben is , ha szeretek egy festőt vagy egy költőt, sohasem jutna eszembe tudtukra adni ezt, mert tulajdonképpen a műveiket: a festményeket , verseket kedvelem - s ezeken keresztül az alkotókat. De a színészeknél nem tudom szétválasztania művet és a művészt, mert a kettő egy. (Ez nem is baj.) Megszoktam, hogy bármikor hallhatom, láthatom őket. - mindig másnak, és nem kutattam a mindig-másság mögötti ugyanazt (mert tudtam, hogy ez nem tartozik rám, a nézőre., mert ez már a művész maga, a szerep mögött, vagy ha úgy tetszik, az ember, akinek joga van az integritásra, talán jobban, mint bárkinek, hiszen olyan kiszolgáltatott.
Egy kivétel mégis akadt. De itt se vot szándékolt az érdeklődésem. Magam se vettem észre, nem emlékszem, mikor, hogyan kezdődött, csak azt, hogy értem és érzem, anélkül, hogy kutatnom kellene, milyen is ő (hm a "kedvenc színészem"... mintha közeli ismerősöm, rokonom lenne...
Ez jó volt, és elé is. Legalábbis úgy tűnt.
De aztán egészen váratlanul, ennek az évnek első óriban megláttam az embert, csak az "embert". (Talán már előbb is, de akkor igazán, mert úgy éreztem, hogy ő is.)
Jól kezdődött az évem.
És jól is folytatódott.
2-án megnéztük a Bűnbeesést.

S itt most sokmindent elhallgatok. Sajnos a szokásos és illő elismerő szavakat is. - egészen egyszerűen azért, mert nem tudom, mi történt akkor.

Varázslat? Csoda? - Számomra a színház mindig is az volt. Felemelt, megváltoztatott. Amíg a nézőtéren ültem.

De most más történt. nem csak ez. És a függöny legörddülése után se lett vége a csodának - belém költözhetett. Csak éppen nem ismétlődhetett meg. Pedig vártam.

És kis idő múlva, a Fészekben észrevettem, hogy az ajtó mellett Quentin bocsánat: Kálmán György vacsorázik. Az a másik, a színpadon játszott és vívódott - és nekünk -hazudok, úgy hottem, hogy nekem! beszélt, fentről , a színpadról s olyan közelről. Aztán később itt, egy szinten, egy méterre, és mégis messze, már semmit sem akart mondani. (és egészen biztos, nem is volt kiváncsi arra, amit esetleg én mondhattam volna.... Pedig én nagyon nagyon szerettem volna beszélni. De nem lehetett...

(folyt. köv.)


2010. június 14., hétfő

196(7)8! február 3

A folytonosság megszűnt...

... érdekes módon nem csak a régi "naplómban" , hanem itt is... (de nem soká annál nagyobb lendülettel és rendszerességgel és kifejtettséggel folytatódni fog!) (egy kis levélblokk után)

szóval, folytatom:

A folytonosság megszűnt, de úgyis magamnak írom, - s így nem is fontos. (hm... no, ha ezt tudtad volna kedves 25 éves naplóíró énem..., hogy mennyire tévedtél, bocs, így, több mint 40 év távolából...)

De hogy ez az egész napló-forma nem elégít ki, s hogy más-nak akarok minduntalan írni, s hogy ilyen törekvések "piszkozatává" vált eme más célokkal elindított füzet - az nem véletlen. - Lehiggadtam, elültek azok a heves érzelmi viharok, amelyek felszántották itt az előző lapokat. Már nem boncolom, nem gyötröm magam. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hazudok - s már magam sem tudom, hogy valójában hazudok-e. Az is lehet, hogy kezdek süllyedni. Bár mások szerint nagyon az előnyömre változtam. - Most Pesten (a nagybátyámékkal) mindenki "el volt tőlem ragadtatva".Pedig semmit sem csináltam, csak mosolyogtam, illedelmesen válaszolgattam a kérdésekre, és lehetőleg egyáltalán nem beszéltem magamról, vagy csak az elégedettség hangján. A problémáimról? - Egyszerűen letagadtam.

Hát úgy látszik, ez kell a "szeretetre méltóság"-hoz. Eltitkolni a bajainkat. Nyelni, nyelni, és aztán egyszer csak megfulladni...(?)

Vagy kinyitni a "szelepet"...?! Hát tényleg csak az őrültek engedhetik meg maguknak? S nem őrült gondolat, hogy épp annak tegyem, aki ezt színpadon ki is mondta? (K. Gy.-re utalok, ill. Pirandello Csörgősipka c. darabjából, Ciampára)

Írjak neki? Mintha magamnak írnék? Már megint? Vagy talán elég lesz leírni... kiírni...

itt 5 oldalnyi "piszkozat" következik, áthúzásokkal, újrafogalmazásokkal, többszöri nekikezdésékkel, megtorpanásokkal

"Ne haragudjon (a zaklatásért)... nagyon sokat töprengtem, míg eljutottam idáig, hogy zaklassam önt. (Legalább annyira le akartam beszélni magam ennek a levélnek a megírásáról) Józanságra és egyéb elfogadott formulára hivatkozva legalább annyira próbáltam lebeszélni magam róla, mint amennyire meg akartam írni ezt a levelet. /

Nem haragudjon, de de nem sikerült megakadályoznom, hogy levelet írjak önnek. (Tiszta Tatjana! :)
Hiába volt minden: hivatkozás a józanságra (bizonyos elfogadott formulákra - ), a nevetségesssé válás megjósolása - nem sikerült lebeszélni magam. (mert mindenképp meg akartam írni ezt a levelet) pedig ezt legalább annyira akartam , mint írni. S hogy miért? Mert úgy érzem: muszáj. még akkor is, ha közben folytatom a vitámat, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a "címzett" hogy is fogadja mindezt. (
El kell mondanom valamit, s ahhoz, hogy elmondhassam, szükség van arra is, hogy higgyem, érdekli azt, akinek szól.
(Ez az utolsó elhitetésem, önáltatásom lesz (micsoda önáltatásnak bizonyult ez is!)- ami nélkül paradox módon nem szűnhetik meg a többi.

Ki akarok írni magamból valamit, de nem elég magamban gondolkodnom... S hogy miért levélben teszem? Talán azért, mert az igazság az, hogy aminek a
nevét keresem, hogy nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, hanem értelmet adni neki, és valóságossá tenni, leválasztva róla a képzelet kristályait. (mintha nem tudtam volna - Stendhaltól is, hogy épp ezzel lehet elindítani a kristályosodási folyamatot...) De ezt a műveletet egyedül nem tudom elvégezni - a segítését kérem - ami (talán) akkor is segítés lesz, ha elmarad. ("úgy segített, hogy nem segithetett"... (J. A. - és mégse...)

Látja, mindenképp valami rajtam kívüli bizonyosságot keresek, és mégis (vagy talán épp ezért?) csupa határozatlanságban és általánosságban mozgok.

Megpróbálok konkrétabb és elviselhetőbb lenni.

(No, itt abbahagyom, mert jelenleg én nem birom tovább az "elviselhetetlenségem"... majd folytatom....)
.......