Útban haza, 1966. augusztus 18.

Nem megy az írás, nem azért mert zötyög és himbálózik alattam a vonat: inkább azért, mert még midig nem tudok gondolkodni a szó igazi értelmében, s főleg szintetizálni, ami pedig

, most ez után a nyár után, ami egy "egész" volt a Szovjetúnióban, illenék is. Felbolygatva jövök haza, de a domináns az "otricátyelnűj ottyenok". Ebben nem kell politikumot keresni. (miért is NE lehetett volna...? azt IS!) Ebben benne vannak nem kis részben a mi csoportunkban tapasztalt észrevételeim, sőt sajátmagam sokszempontú elítélése is, egyes helyzetekben és általában.(lásd fentebb.)Szóval nem volt valami kellemes a nyaram. Sajnálom, hogy így telt el, s ugyanakkor örülök is annak, hogy láttam sokmindent.... a mi teljesen váratlanul, meglepetésszerűen érintett. No és az Ermitázs! Még ha csupán egy órát is hagytak rá! -ami a szervezési baklövések közül csak egy volt, méghozzá a szolidabbak közül, és a Néva part! megérte...És egyáltalán: utazni mindig csodálatos. nem maga az út a vonaton (16100 km!), hanem a tartalma: megismerni új országokat, embereket... ez mindig érdekes és hasznos. A SZU pedig ilyen szempontból különösen érdekelt.- Amit láttam, alatta maradt a várakozásomnak, talán azért, mert túl sokat vártam tőle. Mindegy. - Moszkvát egy csöppet sem tudtam megszeretni, s embereit sem. Az utolsó napom "eseményei" sokatmondóak: a CUMban valaki belelépett a szandálomba, úgy, hogy leszakadt a pántja, s ebédelés közben vagy után ellopták a pénztárcámat 23 rubellal, épp mielőtt vásárolni akartam - főleg ajándékokat. Nagyon rosszul esett... most már mindegy:

Megyünk haza. És ennek örülök.

Moszkva, 1966. augusztus 8.

Moszkva. Végre Moszkva.

Moszkva monumentalitása lenyűgöző. Szeretném minél teljesebben és alaposabban megismerni a várost, de kevés az idő, és jelenleg is holtfáradt vagyok, még gondolkodni és írni is. A lábam pedig tele van hólyagokkal.

Holnap Leningrádba megyünk. Leningrád iránt szinte érthetetlen és misztikus nosztalgiám van; mintha valaha már lettem volna ott, úgy vágyom oda "vissza". (deja vu) Kíváncsi vagyok, az előérzetem hogyan válik be? Rámférne egy kis jó.

Petrodvorec

Szovjetúnió, 1966. július 24. Vasárnap

Valahol az Oka partján, (nem, nem "valahol a Volga mentén..." , de majdnem!:):

egy sátor előtt hasalok...

Nem fogok "naplót" írni; beszámolni filológiai pontossággal a látottakról, tapasztalataimról, benyomásaimról - nem akarok egy rosszul sikerült könyvet írni - minden kompozíció nélkül. inkább maradok a forgács-módszernél, ha ez megint szubjektivitáshoz is vezet, ami hű műfaji tükre önző voltomnak, ez az egész irkálás pedig az "elvontságom" vagy erősebben szólva: életképtelenségem egyenes következménye: t.i. leírom, amit nem teszek meg a valóságban, mert a valóságban tulajdonképpen nem is teszek - magamtól, gondolataim életrekeltéseként - semmit. Hülye vagyok. Egész egyszerűen ez az igazság. Emellett: kibírhatatlan, elviselhetetlen - sajnos nem csak a magam, hanem a mások számára is, ami persze kölcsönösen kiegészíti egymást . De hagyjuk ezt a témát. Előbb utóbb úgyis ide fogok kanyarodni, bárhonnan indulok.

(no, szerintem ez az önostorozás, egy rosszhangulatú sátorbeli beszélgetés utóhatása lehet, ahol elég igazságtalanul eshetett nekem egyik társunk, akire ezek a jelzők legalább annyira ráillenének, -kivéve az "elvontságot" ill."életképtelenséget",-,de én mindig hajlandó voltam, mindenért magamat okolni..."ostorozni" - ha mások előtt nem is mutattam)

Közben vacsoráztam, s eszembe jutott, hogy már egy hete egy levelet sem írtam haza, nagyon elszégyelltem magam, s írtam Anyunak ebben az elég vacak "ebédlő"-világításban, ahol a tábor egyetlen fényforrása van. Általában nem valami civilizált körülmények között élünk itt az erdő közepén - s talán lassanként mi is átvedlünk "természeti" lényekké. Persze ennek rengeteg jó oldala is van, csak kissé nehéz volt az aklimatizáció. először nagyon el voltam keseredve,amikor megérkeztünk a táborba, de fokozatosan megtanultam meglátni azokat a pozitívumokat, amiket eleinte fel sem ismertem. (ez talán összefügg fent már említett "elvontságommal", hogy ismét visszatérjek "bűvös körömbe".) Megismertem illetve ismerkedem egy új országgal, emberekkel, - sajnos túlságosan passzívan - s elsősorban magamat ismertem nem is meg-, hanem ki. De remélem, ez hasznomra lesz. Muszáj megváltoznom, de talán már késő is, hiszen ezt már annyiszor leszögeztem, és hiába... Bár eddig - azt hiszem - egy kicsit mégis csak "szerettem" magamat, (még szép!) , most viszont eljutottam oda, hogy szinte csak utálatot érzek magam iránt. (hát ez nagy hiba! de milyen hatások is érhettek, hogy idejuttattak!?) S úgy gondolom -és nem is minden alap nélkül -, hogy mások is gyűlölnek.(hát hogy is szerethetnének mások, ha én nem szeretem magamat?. Nem ismertem eléggé Adyt? "Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak...") Én egy fordított-Ady voltam?!) - S amit soha nem hittem volna magamról, vagy csak nem mertem bevallani, talán még rosszindulatú is vagyok amellett, hogy hiú - sőt: gonosz. (Hát, én ezt nem vagyok hajlandó most elhinni! akkor se kellett volna!!!) Csak nem tudom, miért, mikor nem akarom. Persze nálam semmi sem egyértelmű,a legrémesebb, hogy folyton más vagyok, s ami az egyik percben áll rám vonatkozóan, azt a másik percben megcáfolom, s ez több, mint hangulati anomália. (Hát mi? Jaj! - Micsoda rossz hatások érhettek engem...akkor és ott..., amik ezt hozták ki belőlem.)

Ma Csehov házában voltunk Melihovóban (...)