"Búcsú helyett" (1963)

előző 66. június 29-i bejegyzés folytatása , a vers (emlékezetben?) leírásával... (valószínű úgy is történt - bár később előkerülhetett a vers, a többivel -de akkoriban annyira bennem voltak, bennem éltek , (bennük életem?)hogy tudtam mind kívülről is, valamennyit)

Búcsú helyett

Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.

Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:

Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?

Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:

Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.

De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.

Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.

Elszalasztottam a pillanatokat.

Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.

S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:

Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?

Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.

Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.

S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?

A búcsú is elmaradt.

Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.

.......................................

Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)