1969. március 31.

Látod? Nem akartam ,hogy elhatalmasodjon rajtam ez az "őrültség" - de úgy látszik, minden hiába; már k é s ő: túlságosan "belémfészkelődtél". Persze ezért Te egyáltalán nem vagy hibáztatható. Sőt. Igazán semmit se tettél, hogy ez megtörténjék, velem; azon kívül, hogy v a gy, és olyan... amilyen.

És, ha, most, a napokban nem vált volna kétségessé az, amit annyira vártam, ami éltetett: hogy a szünetben felugrom Pestre, s ott téged is megláthatlak, ha "csak" színpadon is,... akkor talán még mindig azt hinném, hogy már túlvagyok rajtad - "kiéreztelek", kiírtalak magamból. De úgy látszik: mégsem.

Vagy Te jelentesz túl sokat nekem, vagy Pest, és Te benne, vagy Ti mindketten, és a Színház... jelenthetitek számomra a "kitörés" lehetőségét, vagy csak a Vágyát és Reményét. És talán a kéziratom, ami szintén ott van, ami tény, és kétségkívül az e n y é m -- s így erre az egyre lehetek büszke. De nem akarok írni róla, mert lehet, hogy ebből se lesz semmi... Mások számára.- És lehet, hogy rá kell döbbennem arra, hogy se így, se úgy, sehogy se tudok kitörni magamból, s abból a szűk körből, amibe be vagyok szorítva, s ami jelenleg az életem.

1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed

Megnyugtat.

Mert ebben a szörnyű nagy magányban

benned

magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.

Rá emlékeztetsz.

Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:

(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)

Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:

Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

még mindig az első elnemküldött... folytatása....('69.01.28.)

...Én reméltem, hogy összetalálkozunk. Lassan szedelőzködtem a ruhatárban.Az öltözőfeljáró -hogyhogy nem -nyitva volt előttem. De nem mertelek volna zavarni az öltöződben. (még széép!) Féltem..., hogy nem tudok mit mondani, ha újra úgy nézel, mint ott a függöny előtt, amikor már önmagad voltál és nem a szerep. Utoljára hagytam el a színházat, s még mindig reméltem, hogy összetalálkozunk... az utcán. De nem jöttél...Csak színésztársaid. Elveszítettelek; újra, mint már annyiszor. Pokolian egyedül voltam, és bőgni szerettem volna. És bőgtem is, amikor senki se láthatott. Utána elhatároztam, hogy akárhogy is, megkereslek. Legfeljebb elküldesz. De ez így nem mehet tovább. (valóban! csak a mód se a legjobb a változtatni akarásra..., mint egy kétségbeesett, eleve bukásra ítélt action gratuit..., de hát az egzisztencializmus filozófiájának jegyében telt el az ifjúságom... mit lehetett volna tenni...) Egy év alatt nem tudtam megszabadulni tőled. Pedig csak "a színpad csodájában" láttalak. Hát akkor törjön össze ez a csoda (törjön százegyszer százszor tört varázs...?) , ez a "szimbólumrendszer, ami egy véletlen "találkozásra" épült.... talán tévesen is. (azt hiszem a Stendhal szerelemelmélete szerinti kristályosodási folyamatról volt itt szó..., -a "villámcsapás" után -talán akkor még nem olvastam? bár mit számit, hogy mit olvas az ember, az érzéseinek? legfeljebb (ön)igazolást találhat bennük.)

Másnap esett-fújt a hó. A környék minden telefonja elromlott. Az egyetlen működő automatára várni kellett. De én türelmetlen voltam. Tétováztam, aztán felszálltam, egy cammogó villamosra. A Nemzeti színészbejáróján határozottan léptem be, s úgy érdeklődtem utánad, olyan bátran, mintha, s olyan határozottan, mintha ehhez jogom lenne, mintha hozzá(d) tartoznék... Azt mondták, épp 20 perce mentél el. A tétovázásom ideje hiányzott! Kétségbe voltam esve, hiszen hiába mondták, hogy este játszol. (A portás néni utánanézett. Feleslegesen, én tudtam fejből is.) Arra gondoltam, hogy este, amikor Quentinként nézel az öltöződ tükrébe, én már a vonaton ülök, ami hazahoz, ebbe a sivár, vidéki kisvárosba, ahol sehogyse vagyok otthon. Másnap egy tantestületi értekezletem volt a gimiben, ami végképp meggyőzött arról, hogy nem ez az én igazi világom, s vissza kell mennem, ha csak egy napra is, Pestre, a kéziratom miatt (Ablakok!?), és igen "miattad", hogy végre megtaláljalak.

Egy egész délelőtt hajszoltalak, (legfőképp magamat!) végigmentem az utcán, ahol nem tudom, milyen szám alatt laksz, kerestelek újra a Nemzetiben, a Katona Józsefben, ahol a jegypénztárosnénitől megtudtam, hogy van próba, s bár oda nem lehet bemenni, azért kíséreljem meg a hátsó portánál, s azt is megmondta, hogy hol van. Így hát kerestem az "Apostolok"-at. Aztán a színpad mögött találtam magam, ahol azt mondták, nem vagy bent, de a portásnéni pillanatok alatt visszajött a K. -val, aki - nagyon rendes ember! - (és mekkora színész!), és mindenáron segíteni akart . Azt tanácsolta, hogy a Nemzeti büffében, vagy a TV-ben keresselek, és ne telefonon, hanem személyesen, legfeljebb adjam ki magam újságírónak. (nem is járt ő mesze a valóságtól, hiszen A SZINHÁZ szaklaptól már kaptam megbizatást...,

pl, amit persze elügyetlenkedtem. Most is, mikor K. nagyon rendes volt, túlságosan is, de amikor kezdtem elbizonytalanodni, kifogyóban volt a nem rám szabott bátorság (inkább csak vakmerőség), megkérdezte, hitelen támadt bizalmatlansággal, hogy milyen ügyben keresi? Hivatalos? Azt hebegtem, hogy "félig". (sose tudtam hazudni, de az igazi okot mégse mondhattam el - igy csak fél ig...), és kiosontam, mert hirtelen rádöbbentem, hogy amihez azt hittem, hogy jogom van, nincs is jogom, mert ami nekem létkérdésnek tűnik, az másnak: semmi.... De amíg ezt nem tudom biztosan!...

Így aztán bizonyosságkeresés ürügyén elmentem a TV-be is. De megint nem találtam meg a kellő időt. Azt mondták, hogy 6.-a és 9.-e közt bármikor jöhetsz, de még eddig (7. délig nem voltál.) Nekem viszont 8-án már tanítanom kell. Reggel 8-kor. Igazán nem várhattalak meg. Így meg kellett várnom, de mennyire vártam a 26-i Ady estet, amikor a képernyő elhoz. És így megint nem tudtam beszélni. (de ugyan, mit is mondhattam volna?) Csak te szóltál és Ady és Te... ilyen szépen még sohasem mondtál verset; merted átélni, és mégsem vált érzelmessé! Az igazi érzések, ha átéltek, - úgy látszik -, nem ártalmasak, még a "pódiumon" sem. Vagy csak eljátszottad, hogy "átéled"? Titok vagy?! Pedig sokszor úgy érzem, hogy megfejtettelek. S olyankor azt hiszem, hogy szükséged van rám.

Amikor megtudtam, hogy beteg vagy (illetve voltál?), rémes volt. Kinyitottam a Film Szinház Muzsikát, és a te jelmezedből egy idegen arc, a F-é, nézett ki, mint "új" Oresztesz... s aztán a magyarázat...Az a dühítő jelző: beteg.... a kisemmizettségé. Aztán hetekig a bizonytalanság. Aztán a műsorból kikövetkeztettem, hogy játszol. Pedig lehet, hogy helyettesítettek? Mindenesetre örültem, hogy amikor nyár végén Bécsből hazajöttem, az első arc, ami fogadott, ha újságból is - a Tied volt. S a szavaid is - egészségesek.

Ősszel az első adandó alkalommal felmentem Pestre. Nem akartam elszalasztani a Marat . Amikor a színpadra kijöttél, a fehér lepedőben, olyan voltál, mint egy "szent kisfiú": csodálkozó, réveteg, segítségre szoruló. Szerencsére nagyon jól ismerem a darabot, így figyelhettelek... De egyszer, amikor a mozgalmas színpadkép mégis elvonta a tekintetemet, és aztán visszatért hozzád, hirtelen, élesen, elkaptad a fejed, indokolatlanul a szöveg szerint. Nem értetted, mit akarok? Semmit! Csak l á t n i , ha rövid időre is. És másnap is megnéztelek Quentinként, hogy összehasonlíthassalak, most már távlatból, az erkélyről nézve, azzal a régivel, akit túl közelről láttam, akkor: 68. január 2-án, s aki olyan meggyőzően mondta, olyan szívbemarkolóan, s úgy tűnt, hogy nekem: "Drága Maggym, az egész életem a tiéd!"

De ezúttal ez a mondat elsikkadt. Jött más illúzió. S másnap az Szerelmem, Oreszteszben: "Ez lesz a sorsom: hogy szeresselek s ne szerethesselek." De inkább erre emlékeztem: "Néha én is álmodom a szerelemről." S álmodtam is... És aggódtam is érted, a Pirandello darab "Halál árnyékában" élő figurája belém hasított. Túlságosan te voltál!

...Nem akarlak fárasztani tovább - ha nem is olvasod el. Holnap megnézlek még egyszer a "Társasjáték"-ban. Úgy emlékszem, ebben -végre - idétlen vagy! A Moliere darabot, Alcestedet ma ismétlik. Nincs időm még egyszer meghallgatni, pedig a hangod mindig lenyűgöz. Egyébként tudod, hogy nem is olyan rég ért meg? A Hannibál tanár úrban csak az alakod volt ismerős, s a mozgásod: olyan táncos-játékos. Mondd, lehet, hogy mégis csak "játékos" vagy? De ha szeretsz játszani, miért nem akarsz játszani -velem? ("A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - kosztolányis utánérzése is?)

Legközelebb kevesebbet írok. (Most túl sok elmondandó volt bennem.)

Addig is, de jó lenne, ha tudnál rám gondolni, s kitalálni, mit gondolok!

.........

(de érdekes most hallom az Irodalmi Újságban (rádióban) épp*, hogy amíg írtuk a leveleinket, utólag remélhettük, hogy irodalom lehet belőle... most a digitális korban... más lett a helyzet...kérdés, mi marad meg, fent...

hát igen.)

(*Szalai Lajos levelezésének kiadása alkalmából)

196(7)8! február 3

A folytonosság megszűnt...

... érdekes módon nem csak a régi "naplómban" , hanem itt is... (de nem soká annál nagyobb lendülettel és rendszerességgel és kifejtettséggel folytatódni fog!) (egy kis levélblokk után)

szóval, folytatom:

A folytonosság megszűnt, de úgyis magamnak írom, - s így nem is fontos. (hm... no, ha ezt tudtad volna kedves 25 éves naplóíró énem..., hogy mennyire tévedtél, bocs, így, több mint 40 év távolából...)

De hogy ez az egész napló-forma nem elégít ki, s hogy más-nak akarok minduntalan írni, s hogy ilyen törekvések "piszkozatává" vált eme más célokkal elindított füzet - az nem véletlen. - Lehiggadtam, elültek azok a heves érzelmi viharok, amelyek felszántották itt az előző lapokat. Már nem boncolom, nem gyötröm magam. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hazudok - s már magam sem tudom, hogy valójában hazudok-e. Az is lehet, hogy kezdek süllyedni. Bár mások szerint nagyon az előnyömre változtam. - Most Pesten (a nagybátyámékkal) mindenki "el volt tőlem ragadtatva".Pedig semmit sem csináltam, csak mosolyogtam, illedelmesen válaszolgattam a kérdésekre, és lehetőleg egyáltalán nem beszéltem magamról, vagy csak az elégedettség hangján. A problémáimról? - Egyszerűen letagadtam.

Hát úgy látszik, ez kell a "szeretetre méltóság"-hoz. Eltitkolni a bajainkat. Nyelni, nyelni, és aztán egyszer csak megfulladni...(?)

Vagy kinyitni a "szelepet"...?! Hát tényleg csak az őrültek engedhetik meg maguknak? S nem őrült gondolat, hogy épp annak tegyem, aki ezt színpadon ki is mondta? (K. Gy.-re utalok, ill. Pirandello Csörgősipka c. darabjából, Ciampára)

Írjak neki? Mintha magamnak írnék? Már megint? Vagy talán elég lesz leírni... kiírni...

itt 5 oldalnyi "piszkozat" következik, áthúzásokkal, újrafogalmazásokkal, többszöri nekikezdésékkel, megtorpanásokkal

"Ne haragudjon (a zaklatásért)... nagyon sokat töprengtem, míg eljutottam idáig, hogy zaklassam önt. (Legalább annyira le akartam beszélni magam ennek a levélnek a megírásáról) Józanságra és egyéb elfogadott formulára hivatkozva legalább annyira próbáltam lebeszélni magam róla, mint amennyire meg akartam írni ezt a levelet. /

Nem haragudjon, de de nem sikerült megakadályoznom, hogy levelet írjak önnek. (Tiszta Tatjana! :)
Hiába volt minden: hivatkozás a józanságra (bizonyos elfogadott formulákra - ), a nevetségesssé válás megjósolása - nem sikerült lebeszélni magam. (mert mindenképp meg akartam írni ezt a levelet) pedig ezt legalább annyira akartam , mint írni. S hogy miért? Mert úgy érzem: muszáj. még akkor is, ha közben folytatom a vitámat, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a "címzett" hogy is fogadja mindezt. (
El kell mondanom valamit, s ahhoz, hogy elmondhassam, szükség van arra is, hogy higgyem, érdekli azt, akinek szól.
(Ez az utolsó elhitetésem, önáltatásom lesz (micsoda önáltatásnak bizonyult ez is!)- ami nélkül paradox módon nem szűnhetik meg a többi.

Ki akarok írni magamból valamit, de nem elég magamban gondolkodnom... S hogy miért levélben teszem? Talán azért, mert az igazság az, hogy aminek a
nevét keresem, hogy nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, hanem értelmet adni neki, és valóságossá tenni, leválasztva róla a képzelet kristályait. (mintha nem tudtam volna - Stendhaltól is, hogy épp ezzel lehet elindítani a kristályosodási folyamatot...) De ezt a műveletet egyedül nem tudom elvégezni - a segítését kérem - ami (talán) akkor is segítés lesz, ha elmarad. ("úgy segített, hogy nem segithetett"... (J. A. - és mégse...)

Látja, mindenképp valami rajtam kívüli bizonyosságot keresek, és mégis (vagy talán épp ezért?) csupa határozatlanságban és általánosságban mozgok.

Megpróbálok konkrétabb és elviselhetőbb lenni.

(No, itt abbahagyom, mert jelenleg én nem birom tovább az "elviselhetetlenségem"... majd folytatom....)
.......