gja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:
"Megnyugtat kavargó lényed
Megnyugtat.
Mert ebben a szörnyű nagy magányban
benned
magamra találtam."
Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.
Rá emlékeztetsz.
Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:
Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....
A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)
Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:
"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"
Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.
Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?
Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,
(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:
(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)
Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...
(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)
Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:
Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.
Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."
Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.
Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.
Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.
A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.
Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)
De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése