Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

1966. január 6.

Szeged, 196(5)6. január 6. 0 óra 30 perc

Tudtam. El kellett tévesztenem a dátumot..

Nem akartam ezt az új évet, de jött hívatlanul is. -

Félek tőle, jobban, mint bármelyik évemtől, eddig.

Igaz is, eddig minden évet vártam, tele vágyakkal, amiket teljesíthetőknek véltem a mindenkori következő évben. Most már túl sok a restancia, úgysem férne be a keretbe. - nagyon rossz előérzeteim vannak. Késő van már mindenre, úgy érzem. (Hát már megint! még mindig... és mindez az elkésettség érzés irdd és mondd: 22 évesen. Röhej!)

Aggodalom. - ez az életérzésem. (No, ez meg is maradt. Nem is tudtam, hogy ennyire régi keletű!)

Aggaszt ami bennem, ami körülöttem, s ami az egéssz világban folyik. Zűrzavar, káosz, kilátástalanság mindenütt. (Ez is... már akkor...?!....) Csupa ok a pesszimizmusra. De azért nem vagyok rosszkedvű! Humorral igyekszem feloldani a keserűségem. Ha nem is mindig sikerül. -

(valószínűleg nemigen... lányom, aki most 25, olvasva (itt még) 22 éves "anyja" e sorait, épp az öniróniát hiányolja - mint szükséges távolságtartó attitűdöt a naplómból. Persze én az iróniától - minden változatától - idegenkedek. De a humor.... az bizony jó dolog (lenne)!)

Nagyon sokat gondolok a nagybátyámra.

Hiányzik. De nem tudok (vissza) közeledni hozzá. (fél évvel azelőtt találkozhattam vele már felnőttként személyesen, Svájcban, majd Franciaországban. Szép nyár volt!) Keresett telefonon. gondolkodom, visszahívjam-e. Túl sokat jelent nekem, s nem tudom, hogy ebben a "túl"-ban nem én vagyok-e a ludas, s nem tudom, nem lenne-e jobb harcolni ellene. Nem tudom "tisztán", csak gyermekien szeretni, ha a közelében vagyok. Talán azért is nem tudja, hogy mennyire szeretem, mert a "ráadás" leplezésében az alapszeretetem kimutatása is megcsorbul.

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Pedig néha gyűlölöm is, de akkor is rá gondolok...

Áh, marhaság! ma láttam a Phaedrát, filmen. Feledhetetlen képei voltak. A szivacskabátom (és magamat) összevisszagyűrtem előadás alatt.

Most gyűjtöm az anyagot a szakdolgozatomhoz. A hó végére beadom. S aztán? Tanítás, tanulás. Elhelyezkedés!! - Csak a "kis dolgok"-ban tudok megkapaszkodni, a nagyok közt elveszek, és senki se fogja a kezem!!

Az anyám fogná, örökké, mint kisgyerekkoromban. Az ő kezéből viszont én húztam ki a magamét, s ugyanakkor ezzel még jobban hozzáláncolódtam (a lelkiismeretfurdalással.) Most 10 napig otthon voltam. napjaim története egy külön regény. Nagyon szomorú. Bűnös vagyok és áldozat. - Nem szeretem ezt a témát. -

Jöjjön a szakdolgozat! "Tanulmány egy versről".

folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)

1965. december 2.

(Úgy látszik - minden irtózásom ellenére- mégis a napló formáját veszi fel ez a füzet - ha kis formabontással is.) (Vajon mit szóltam volna ahhoz, hogy "blog" leszs belőle - 45 év múlva...: nem is tudhattam volna, mi is az a "blog"...:) de valószínű tiltakoztam volna, a nyilvánossága miatt!) (?) ezt már nem tudhatopm így, visszafele eldönteni, a mai énem , az akkori nevében...)

Tudományos szocializmus szigorlatra készülök. Sajnos úgy, hogy közben mindig másutt jár az eszem. Azt hiszem, épp elég időm van rá, s nagyon nehezen rázódok bele a tanulásba - talán azért, mert ez rendszeres, hosszantartó munkát kell, hogy jelentsen. Nehezemre esik. (Nem csodálom!)Most jobban érdekelne a "színház".(ezt se!) Dürrenmatt Színházi problémáival fűszerezem sz SZKP XX. kongresszusát. De ez így sehogysincs jól. Folytonos lelki háborgások kísérik minden ténykedésem, akár a kötelező, akár a tágabb értelemben vett kötelező anyaggal foglalkozom. Melyiknek adjam az elsőbbséget? S főleg: mikor és mennyit?! (ez örök kérdés marad... mire fordítsuk az életünket...)

Áh! Az egész é l e tbeosztásom rossz.(hát igen, nem csak az idő-, a sok idő, az életet teszi ki, egybeállva) Azért , mert még mindig nem tudom, hogy mit is akarok.. - Most egy újabb kitörési kísérletre készülök, 6-án. De nem fogom emiatt elhanyagolni a tud. szoc. tanulást! Előbb kellett volna beiktatni a "színházi problémákat" Nem mindent utolsó percben. (Ezt viszont, már megint, nem teljesen értem. Hogy érezhettem magam 22 évesen elkésettnek!!!???)

De este azért elmegyek az Egyetemi Színpad Ionesco előadásának vitájára. Láttam. Határozott véleményt is alkottam róla. - Hozzászólni viszont nem fogok... (Már mondtam, hogy egy semmi vagyok!) (Most viszont nagyon felbosszantottam magam, pontosabban ez a 22 éves "előzményem" - hogy lehet így gondolkozni, ilyen kishitűen, és eleve lemondással, gyáván... magamra vethetek! HA nem is lett belőlem "semmi" - vagy legalábbis ha nem sok - ha nem annyi , amennyi esetleg lehettem volna...Pedig már ekkor megmondta a Szauder prof., hogy a félszegségem... gát lesz a meglévő tehetségem érvényesítésében. hogy nem tudtam változtatni? Felrázni magam...!?)