Kedves...
Áh, sehogyse megy ez a megszólítás! Különösen a mindenféle formaságot mellőző , nemtudomhány de 35 oldalnyi "levelem" után, mit már megirtam - jóllehet az elnemküldés szándékával - de mégis "neked" cimezve, "hozzád " szólva. Megengedhettem magamnak a tegezés luxusát, s a közvetlenségét is, mert amit mondani akartam, az csak igy volt elmondható, s a dosszié, s a fiókom, ahova bekerültek ezek a " levelek" igazán nem lázadtak ellene.
Fél évig irtam ezeket a leveleket! Egy embernek, akit tulajdonképpen "nem ismerek", azaz akihez "semmi közöm". Mert azt hittem, hogy ez csak a látszat. S valójában ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Igy kevertem össze álmot és valóságit. Tudtam, hogy á l o m , de azt akartam hinni, hogy valóság, mert úgy emlékeztem, hogy az álmaim is valamikor a valóságból jöttek. De hogy mennyire jogosan, kettőnk valóságából, annak eldöntésére én egyedül kevés voltam.
két hónapja abbahagytam ezt az egyoldalú "levelezést". Rájöttem, azaz kényszerítettem magam a felismerésre: dehisz ez egy őrültség! Azért nehezemre esett nem irni. Túlságosan megszoktam...
És ha nappal igyekeztem is másra gondolni, éjszaka az álmaim folytatták , amit elkezdett a valóság vagy ugyancsak éber-álom(?)
Szóval...egyszer... leveleim címzettje (most már igazán nem merem azt mondani, hogy "te") egy királyfit alakitott, kit egy lány, ki szeretheti, hiába hivott, "Ne keress - Engem már az éjszaka vár" válaszolta neki, s aztán kiindult egy "Igazi" udvarba, ott álltam én, s néztem elhaladó alakját, s kiáltani kezdtem utána." Királyfi! Királyfi!", s aztán - hogy nem nézett hátra - , csak ment, lassan,de céltudatosan - dühösen csak ennyit: "Maga!"...Már majdnem utolértem, de akkorra a kapuhoz ért, ahol a portás behivta valami elszámolás miatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése