1966. junius 27.

Ma tettem le az utolsó államvizsgámat. Valamennyi jelesre sikerült. Furcsa. Pedig az egész vizsgaidőszakot valósággal átlebegtem. - Semmi felszabadultságot nem érzek. Talán a fáradtságtól? Nem érzem, hogy na, végre, elértem, amit akartam.Nyomott a hangulatom. - Egész délután kódorogtam a városban - egyedül - s igazán egy csöppet se boldogan. - A nagybátyámnak feladtam egy lapot (őszi táj) (júniusban?!) , megírtam, hogy az utolsó vizsgám is jeles - azt már nem, hogy csapnivaló a hangulatom. (talán a képeslap őszisége mégis csak árulkodott erről:)S csak azért írta, mert - lehet, hogy csak az én kedvemért - azt írta legutóbb, hogy írjak azonnal (Portorozba, most ott lépnek fel), mert jóllehet mindig viaskodott a tanárnőségem ellen, most mégis nagyon izgul a vizsgáim miatt, és gondolatban úgyszólván mindig velem van - és ne érezzem "elhagyatottnak" magam. S "drága kölyköm"-nek nevezett. És jobban örültem ennek a levélnek, mint a filozófia jelesemnek. Félelmetes! Én valóban mindig rá gondolok. -- Szóval őt talán érdekli a vizsgám, annak ellenére, hogy "világéletében ellenezte a tanárnőségemet". - Anyuhoz holnap hazamegyek. Nagyon és állandóan aggódom miatta! Különben otthon, a gimiben fogok tanítani. A tanulmányt mégis megírtam: "kitűnő" lett (a lektori jelentés szerint) - de státuszt nem kapott az intézet. 10-én megyek a Szovjetúnióba, hogy pontosan hová, még nem tudjuk. - Mehettem volna Jugóba is, a Dalmát tengerpartra a nagybátyámékhoz..., (Ha ezúttal is, mint 2 éve még, kiengedett volna az egyetem (fura ura) visz, de most azzal utasította vissza, tagadta meg az akkor még szükséges aláírását hogy inkább készüljek fel a pályámra - innen a másik alternatíva a Szovjetúnió választása nyári programnak, egyetemi szervezésben, és a mondatom folytatása is?:)de "jobb" ez így. Remélem, látni fogom Leningrádot.

(De jut eszembe! a régi fotókat , dátumokkal, nézve, hogy előző évben is, 65-ben a nagybátyámnál nyaraltam, ezútal Bécsben - ott telepedtek le.)

a bécsi konyha ablakából a besütő Nap felé kihajolva -


és a kilátás

kirándultunk Schönbrunba is:



(A szakdolgozatom is jeles - sőt "kis kiegészítéssel" doktori disszertációnak is megfelelhet.


(persze, hogy nem csináltam meg! naná... pedig ezzel a szavakkal mondta a védéskor tanárom, hogy ha "jobb dolga nem lesz, megcsinálhatja" --- hát úgy látszik jobb dolgom volt? ...:)


(Kisregényt írok - "Ablakok"!) (azt viszont befejeztem... csak éppen nem tudtam kiadatni)


De még olvasnom kell sokat. Most a "Kor hatalmát" Simone de Beauvoiretól. (ezt is, meg a "Körülmény hatalmát" is, meg a "Második nemet" is, meg szinte mindent tőle... kivéve a "Szerénység korát", mely akkor még nem volt aktuális, most meg már nem, mert nem vagyok hajlandó a beköszöntött öregséget "szerénység korának elismerni! -)

Szeged, 1966. február 1.

Persze, nem fejeztem be határidőre a dolgozatot. Egy fejezet még hiányzik, majd utólag -remélem egy-két napon belül - csatolom.

Újra itt ülök a kolesz társalgójában. Az előbb zuhanyoztam, friss vagyok.

Otthon mindent a feje tetejére állítottam, egy "bohémtanyát" csináltam a lakásból,2-3 óráig dolgoztam, délben keltem. szegény Anyu! Épp ideje volt, hogy eljöjjek otthonról. Pedig ő nem bánta volna - talán - , ha még maradok.

A nagybátyám ismét keresett telefonon, ahogy mondták a gyerekek. Most már tényleg vissza kell hívjam. Nem értem, miért nem í r , s miért ragaszkodik annyira a telefonhoz, amikor még ha Szegeden vagyok is, nem tartózkodom egész nap a kollégiumban.- Hívjam fel?! De amíg Bécset kapcsolják, eltelik egy fél nap is.; és a postán! (Ó azok a körülményes telefonhívások, mikor még otthon sem volt vezetékes telefonunk, a mobil meg skype-ról nem is beszélve - sehol... Mennyivel egyszerűbb lett volna a kapcsolattartás ezekkel a mai kommunikációs eszközökkel! - amiket most teljesen természetesnek veszünk...) Egyelőre nem érek rá. - Pedig nagyon szeretnék beszélni vele. Talán tudna valamiben segíteni. A nyáron legalább is azzal bíztatott. S valamiben mindig kell bízzak, egy kis csodában. Különben semmi valóságalapja, hogy Pestre kerüljek jövőre. Pedig ezt nagyon szeretném. (de mennyire szerettem volna! mennyire elvesztette a főváros ezt a vonzását az évek folyamán.... és milyen kár, hogy "segítséget" vártam ehhez....)

Nincs semmi önuralmam. Rémesen szét vagyok zilálva. De most úgy érzem, valamennyire rendbe jöttem - egy fél napja. A menstruációm is megjött - két hetet késett! (hűha!) Feloldódott a belső feszültségem. A dolgozat, a gépelés nagyon kikészített. Ezt az utolsó fejezetet ma meg holnap majd csak lenyomom valahogy. - Jövő héten lehetséges, hogy elkezdem a tanítást. Egy csöpp szünetem sincs. A színháztudományi tanulmányból, félek, nem lesz semmi.

1965. január 14.

Itt már ki se javítottam a visszadátumozást! (pedig már s még mindig 1966 van!:) Azóta persze már 2010, hiába akartam hát visszacsinálni vagy megállítani az Időt!

Teljesen üres vagyok. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a szakdolgozatommal. A céduláim már az egekig nőnek, de hiába vannak csoportosítva, egy nagy káosznak tűnik az egész. Csak valahogy kiizzadjam! - De ide kellene kötni magam az asztalhoz és még akkor is "mást csinálnék" . - Pedig jóformán ki se mozdulok itthonról. (Jobban gyűlölöm M-t , mint valaha.)- Mindig halogattam az írást, mint mindent ebben a nyavalyás életben. Este felé kezdek el valamit csinálni, minthogy délben kelek fel. ( ez ok, de egyben okozat is - nem tudom már, hogy eredendően melyik, de azt hiszem "okozat", mert én valamikor régen bagoly lehettem,) Szóval összevisszaságban élek, kívül és belül is. Ezért nem tudom rendszerezni a gondolataimat, sem, s idegesít a cédulák "katonás rendje". Én és a tudományos munka - úgy látszik - nem férünk össze, s kár a színháztudomány felé kacsingatnom.

A művészet - az alkotóművészet - területéről viszont végérvényesen , legalábbis hivatalosan, ki vagyok zárva. Persze - és szerencsére - azt senki sem akadályozhatja meg, hogy rajzoljak, hegedüljek, s uram bocsá' verset írjak. - És azt sem, hogy akár egész nap zenét hallgassak, - Esetleg Anyu és a kötelesség. ..

De ezek után, hogy néven neveztem ezt a dolgot, amiről szeretek megfeledkezni, nem is merem folytatni ezt a se tudományos se művészi munkát. Abba is hagyom , a tudományos javára. Ja kérem, "első a kötelesség".

1966. január 6.

Szeged, 196(5)6. január 6. 0 óra 30 perc

Tudtam. El kellett tévesztenem a dátumot..

Nem akartam ezt az új évet, de jött hívatlanul is. -

Félek tőle, jobban, mint bármelyik évemtől, eddig.

Igaz is, eddig minden évet vártam, tele vágyakkal, amiket teljesíthetőknek véltem a mindenkori következő évben. Most már túl sok a restancia, úgysem férne be a keretbe. - nagyon rossz előérzeteim vannak. Késő van már mindenre, úgy érzem. (Hát már megint! még mindig... és mindez az elkésettség érzés irdd és mondd: 22 évesen. Röhej!)

Aggodalom. - ez az életérzésem. (No, ez meg is maradt. Nem is tudtam, hogy ennyire régi keletű!)

Aggaszt ami bennem, ami körülöttem, s ami az egéssz világban folyik. Zűrzavar, káosz, kilátástalanság mindenütt. (Ez is... már akkor...?!....) Csupa ok a pesszimizmusra. De azért nem vagyok rosszkedvű! Humorral igyekszem feloldani a keserűségem. Ha nem is mindig sikerül. -

(valószínűleg nemigen... lányom, aki most 25, olvasva (itt még) 22 éves "anyja" e sorait, épp az öniróniát hiányolja - mint szükséges távolságtartó attitűdöt a naplómból. Persze én az iróniától - minden változatától - idegenkedek. De a humor.... az bizony jó dolog (lenne)!)

Nagyon sokat gondolok a nagybátyámra.

Hiányzik. De nem tudok (vissza) közeledni hozzá. (fél évvel azelőtt találkozhattam vele már felnőttként személyesen, Svájcban, majd Franciaországban. Szép nyár volt!) Keresett telefonon. gondolkodom, visszahívjam-e. Túl sokat jelent nekem, s nem tudom, hogy ebben a "túl"-ban nem én vagyok-e a ludas, s nem tudom, nem lenne-e jobb harcolni ellene. Nem tudom "tisztán", csak gyermekien szeretni, ha a közelében vagyok. Talán azért is nem tudja, hogy mennyire szeretem, mert a "ráadás" leplezésében az alapszeretetem kimutatása is megcsorbul.

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Pedig néha gyűlölöm is, de akkor is rá gondolok...

Áh, marhaság! ma láttam a Phaedrát, filmen. Feledhetetlen képei voltak. A szivacskabátom (és magamat) összevisszagyűrtem előadás alatt.

Most gyűjtöm az anyagot a szakdolgozatomhoz. A hó végére beadom. S aztán? Tanítás, tanulás. Elhelyezkedés!! - Csak a "kis dolgok"-ban tudok megkapaszkodni, a nagyok közt elveszek, és senki se fogja a kezem!!

Az anyám fogná, örökké, mint kisgyerekkoromban. Az ő kezéből viszont én húztam ki a magamét, s ugyanakkor ezzel még jobban hozzáláncolódtam (a lelkiismeretfurdalással.) Most 10 napig otthon voltam. napjaim története egy külön regény. Nagyon szomorú. Bűnös vagyok és áldozat. - Nem szeretem ezt a témát. -

Jöjjön a szakdolgozat! "Tanulmány egy versről".

1965. december 22.

Úgy látszik, ezen a naplón kívül senkim sincs. (pedig hogy utálom ezt az egész naplóírást - az asszociációi miatt főleg.) Szentimentalizmus. Valóságból álomba, vágyakba menekülés. Beteges seredülőkor, illetve igazi serdülőkor, ami most már anakronisztikus, idejét múlta, nevetséges. Mármint én. ? (nos, lányom, mindig nevet a régi írásaimon, mindenesre ez most itt megnyugvással tölt el, hogy magam is nevetségesnek találtam naplóíró magamat...:) Vagy nem is. Csak lehetetlen. S kicsit többre képes, mint ami, jelenleg. Ez az egy dolog, amiről minden önbecsmérlésem ellenére nem tudom magam lebeszélni. S már nem is vagyok benne biztos, hogy az egyedüllét fizikai értelemben gyötör - szellemiekben sokkal inkább. ez az, amiért G-nak nemet mondtam végülis. Mert vele is "egyedül" voltam, akkor is, amikor csókolt. S talán ezért nem tudtam elviselni a fizikai jelenlétét sem, mert "amúgy" távol volt tőlem mindig. Legalábbis én így éreztem. Hogy nem tudott kiépülni híd közöttünk, szellemi vonatkozásban, abban talán én is hibás vagyok, meg se kíséreltem, eleve reménytelennek látva a helyzetet.meg voltam róla győződve, hogy számára a nő, mint olyan, csakis és kizárólag szexuális fogalom. S én sem kellek neki "másra" talán. - Á néni szerint (pesti "anyai" barátnőm) akkor nem épp engem választott volna, s még hálásnak is kellett volna lennem - tudva, hogy milyen -lehetetlen- vagyok. (Úgy tűnik , Á. néni éppenséggel nem hízelgett nekem!:) De ó nem ismer jól, engem se, őt meg egyáltalán nem. bár az utóbbi dologban egy kicsit igaza van... Viszont én megmondtam G-nak előre, még az első "ostromlásnál", amikor a strand után beszélgettünk, s szinte könyörgött, járjunk együtt, szórakozzunk stb. Nem akartam! Megmondtam azt is neki, hogy megbánja, velem nem lehet kijönni, elviselhetetlenül rossz a természetem... Azt hitte, kifogás, nem törődött vele, "próbáljuk meg" - mondta. Ez kompromisszumos megoldásnak látszott. Belementem - Nem sikerült. az ügy be van fejezve. Csak a probléma ott kezdődik, hogy itt nem e g y ü g y r ő l van szó. Sokkal többről. Arról, hogy nem normális ez a visszavonult életmód, amit folytatok.

Ma leszigorlatoztam tud. szoc.- ból. Négyesre. Fellélegeztem. ( a tud. szoc. nehezemre esett, ezzel magyarázható a 4-es utáni fellélegzés. Amúgy inkább , irodalombólbol. mindig, 5-ösökre vizsgáztam.)

Felengedett bennem az a hallatlan feszültség, ami tegnap még nagyon is uralkodott rajtam. - De mi a különbség a tegnap és ma éjfél között? Tegnap 100 oldalas óránkénti sebességgel ismételtem az anyagot a tanulóban, ma szintén a tanulóban írom ezeket a sorokat hasonló gyors sebességgel. Mert a tegnapi feszültség mégsem múlt el, csupán gazdát cserélt, illetve visszakerült eredeti mivoltához - tisztán, áttétel nélkül. S ez az, amit meg kell szüntessek. Mert az áttételes feszültség értékesebb! Az legalább produktív. De emez csak destruál és emészt.

Egyedül voltam moziban is. Tetszett a film. Megrázott. ("Vadul vagy engedékenyen")- angol, egyetemistákról.) Amikor kijöttem a moziból, esett az eső. Szerencsém volt. Így legalább a könnyeim, amik megállás nélkül potyogtak, esőcseppeknek is tűnhettek. Egyébként nem érdekelt volna az sem, ha valaki sírni lát. A villamosban megláttam S.P.-t. aki két éve levelet írt nekem, félreérthetetlen "ajánlattal", s aki egy picit érdekelt is, korábban. A barátjával volt. "Az egészben az volt a legjobb, amikor a csaj hazament és bőgött." - kaptam el egy foszlányt a beszélgetésükből. Enyhe undor fogott el. Az egész filmben "az volt a legjobb", hogy mint egész, életszerű volt, drámai és megrázó. - És főleg elgondolkodtató - mégpedig arról, hogy a legfőbb, tudni, hogyan éljünk, mire használjuk az életünket, mert sajnos a valóságban legtöbbször az történik, hogy mások életének elcsúfítására fordítjuk, ahelyett, hogy a sajátunkat és másét is széppé és hasznossá tennénk. És szólt az igazi szerelemről, az igazi érzésekről, ha sokszor negatív példákat is hozva fel erre, és szólt a barátságról, hűségről - és mindenről, ami az életben benne van. És még sokminderől, amit az ember inkább érez, mint szavakká szűrve megfogalmaz. Ők mindezt nem vehették észre. Én a film után - ha nem vagyok egyedül -,akkor se tudtam volna szólni semmit. Legalábbis néhány percig. - Mintha nem is arról az előadásról jöttek volna, amin én voltam. - De azért kicsit megnyugtatott, hogy azt az idétlen röhejbe ágyazott mondatot nem az ő, hanem a barátja szájából hallottam. - A villamosról majdnem egyszerre szálltunk le. Ők balra, én jobbra, szaladtam, hogy a villamos előtt át tudjak még menni - és hogy minél messzebb legyek tőlük. Dühös voltam az emlékeimre is. - A villamosra az eső miatt szálltam. (

Felsiettem a koleszba. Fullasztó levegő fogadott, a jól ismert rendetlen zsúfoltság. Egy perc múlva újra az utcán voltam, az esőben. Levegőt szívni. A pályaudvar felé mentem, főútvonalon. Két kölyök leszólított. Villamossal akartam visszajönni, de csak 40 fillér volt nálam. Visszagyalogoltam. 5 percig tartott az egész sétám. Nem nyugtatott meg. - Most tovább fulladozom. Egyedül, s egymás hegyén hátán a koleszban, vagy otthon a tágas szobában Anyuval az ellentétes érzelmek légkörében.

Holnap elkezdem írni a szakdolgozatomat. A "feszültségemet" igyekszem minél produktívabban áttenni eme "tudományos" területre, s az energiafölöslegem is. - A siker kétséges. - S mi a siker? Az, hogy nekem tetszik, én meg vagyok elégedve, vagy a tanárnak, akinél írom, s akinek a véleményével eleve nem értek egyet. Egyik se lenne a siker. De más perspektívám nincs. S mi lesz belőle? Egy jegy a diplomámba, amit soha, senki meg se kérdez . (most kérdés nélkül ideírom: jeles lett!:) De én leszek benne, beleírom magam, nem adva fel az önállóságomat. Eredetit fogok írni, ez biztos. S igyekszem jót is. Aztán nekifogok egy színházi tanulmánynak. (A pesti utamnak csupán ez lett az eredménye.) - a groteszkről írok, az abszurd dráma színpadi problémáiról, vagy valami egész másról, de sürgősen el kell döntenem a témát, s legalább február közepére megírni. magam is kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ha gyakornoki állás nem is, de valami hasznos, mégis. Maga a tény, hogy csinálok valamit, hogy használom az agyamat, de nem a magamon való meddő töprengésre, hanem valami rajtam kívül levő dologra. - Talán az egyedüllétem ez is fogja oldani valami módon. (bár semmiképp sem elégségesen.)

Nem szabad magammal foglakoznom örökké!! Tudom - és most is azt teszem. --

Be is fejezném. De ha már minden akaratom ellenére is "napló" lett ebből az egykor szép, de egyre csúnyábbá váló füzetből, - még letörlesztem egy adósságom a folytonosság kedvéért:

P.I.-vel kapcsolatos gondolataimhoz, érzéseimhez függelék.

Azóta egyszer láttam. A Tisza szállóban, egy irodalmi esten, a kislánnyal, akivel már elég rég együtt jár. Őt ismerem is. Egy évfolyamtársam lakott náluk, s barátnője volt. Tőle tudom, a gondolkodásmódja rokon az enyémmel. Pesszimista. Csakhogy ő el is jutott az öngyilkosságig. Én sohasem fogok. Nem mintha ezt hibául rónám fel a számlámra..(A sors keserű iróniája, hogy P.I. lett öngyilkos, évtizedekkel később.) - Ahogy együtt láttam őket - lebeszéltem magam mindenről. S nem is esett túlságosan nehezemre. - Pedig mikor észrevett p.I., nem volt egész közömbös a tekintete, s utána is keresett vele. - Persze én is. Ez az igazság. De nem "találkoztunk+.-- S a gyötrődés. a kín ezúttal elmaradt!!!

(A mai napig eszembe se jutott, s most is csak azért, mert elolvastam a múltkori bejegyzést.) -

Végre elálmosodtam. (Unalmas vagyok.) Egy óra van már, "holnap". Az éjszaka az én igazi napszakom. De most már elég belőle. Lefekszem. Jó éjszakát!