Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.
Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d
élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.
"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...
Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!
És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -
A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -
Megírtam egy verset: a
"Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (
1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.
Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.
Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -
Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.
Nem értem ezt az egészet.
Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!
Utána kellett volna menni?
De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!
De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -
Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.
Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?
És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.
És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.
És nem tudok megváltozni.
Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!
És főleg: mert g y á v a vagyok.
(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)
De talán holnap...
Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?
