újra egy vonatban ülve idézlek fel, mielőtt majdnem "miattad" utazom haza, hogy a jó tévénken s meghittebb környezetben láthassalak, mint ami átmeneti otthonomban, egy szegedi kollégiumban adva van. De szerencsére jött egy mentségem: a Dóm előtt álltunk, várva a csoport összeverősét, mikor odajött az angol- francia-német szakfelügyelő azzal, hogy gratulál az ösztöndijamhoz, amivel ősszel megyek Moszkvába, a Lomonoszov egyetemre. De ehhez sürgősen haza kell utaznom, beszerezni a szükséges iratokat; kapóra jött nekem ez. Igy legalább nem kell szégyenkezzek, magam előtt sem, hogy "csak miattad"... Egyébként az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a jó vacsora is csábít (itt a koliban valósággal ehetetlen a koszt), és nem utolsó sorban a melegvizű fürdő (itt csak hideg mosdó van) És te?
Tulajdonképpen láthatnálak egy vacak, kis képernyőn... Most van időm, vonatindulásig. Kár volt ennyire rohannom.... De semmiképp sem akartam lekésni a vonatot (téged) Óriási vihar volt, bementünk a Dómba, ott végighallgattunk egy csodálatos orgonahangversenyt, aztán lementünk a SZabadtéri Szinpad alagsorába, az öltözőkbe (ahova funkcionálás közben úgy látszik sohase tudnék behatolni) Nevess, de lent is arra gondoltam, hogy te is voltál itt. Láttalak is... lehettem akkor vagy 17 éves, a Virág teraszán ültem, te az Őzével bementék a belső terembe. Tornacipő volt rajtad, kék vászonnadrág és pulóver, az arcod napbarnitott, s a hajad az akkori divathoz képest meglehetősen hosszú. Látod, már akkor ennyire megfigyeltelek. Később, vagy néhány sévvel, azaz mr 5 éve, a régi Nemzeti portája előtt láttalak, miután a Martonnak Endrének átadtam egy üzenetet, s ezt már nem tudom pontosan, de azt hiszem, a Sinkovicsanak a csapóajtónál nekiszaladtam.
Aztán jött - újabb négy év múlva - a z a szilveszteri hosszú-hosszú p i l l a n a t . S akkor...Nos... nem találok magyarázatot még mindig. Miért épp a k k o r , miért nem előbb, vagy később, vagy s o h a ?!
Mert az a pillanat a t i e d is volt.
Még mindig hiszem. Ha sikerül elveszteni ezt a hitem, akkor vége is lesz ennek az egésznek..
Ma este megtudom, hogy miféle pillanatot idéztél te fel, akkor, 1969. január 2-án a szinapadon. AZ egy évvel ezelőttit, a "miénket", vagy csak Ennio és Iva végzetes találkozását. A gép előtt nem képzelődhetek. Megtiltom magamnak, Tárgyilagos leszek. Végre.
S azt hiszem, ez a mostani az utolsó hozzádirt levelem.
Mert érzem, nem hozzám fogsz szólni most.. azaz, ha most is "hozzám szólsz" - az "rossz", mert azt jelenti, hogy ott, akkor is, tulajdonképpen csak a szinpadi lényed beszélt. De ha most idegenebb leszel, s nem érnek el hozzám a szavaid, úgy mint akkor, amikor azt mondtad, felidézve Ivával való találkozásod pillanatának varázsát:
"Azóta szeretném felidézni azt a pillanatot, de sohase sikerült."
És a végén, kétségbeesett leszögezettségben: "
Várok, mert tudom, hogy van itt egy fűszál, figyel rám, és megérzi, hogy hivom."
Ha újra ú g y mondod, nem engem hivtál.
De ha mégse... akkor nem menekülheszt többé , sem önmagad elől, se előlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése