Már olyan régen irtam neked! Nem mintha nem gondoltam volna rád... Csak rettenetesen el voltam foglalva. Tudod, év vége, érettségi... De épp azért irok épp ma, mert épp most érettségiztettem le egy fél osztályt. Az elsőt. Eltúlzom a jelentőségét? Lehet! De mindent, amit e l ő s z ö r csinálunk, egy kicsit misztifikálunk, legalább is addig... És azért talán nem mindannapi dolog ez: ugyanabban a teremben, ahol (igaz, már nyolc éve) én érettségiztem, és azok között a tanárok között, akik engem vizsgáztattak,- a zöld asztal túlsó felén. Egyáltalán nem lelkesít ez a fordulat. Ellenkezőleg. Arra is emlékeztet, hogy most már egyre kevesebb ilyen "első" élményem lesz, és egyre kevesebb i l l ú z i ó m marad. (Mert a megismerés szétrombolja) No mindegy. A fontos (ha valami is az) , hogy 3,9 átlagot értem el, s 11 "gyerekemből" 4 eggyel jobb jegyet kapott, mint szokott.
De nem akarlak fárasztani az én dolgaimmal. S magamat sem. Elég volt. Pihenni akarok most - rád gondolva. Hétfőn úgyis kezdődik az osztályozó konferencia, statisztikai kimutatás, bizonyitvány-, anyakönyvirás, évzáró ünnepély tartása - és aztán - egy röpke nyár után - az egész kezdődik előlről.....
De nem! Addig történnie kell valaminek. Mert nem birom továbbcsinálni minden perspektiva nélkül - ugyanazt... csak oroszt tanitani, órákon át csak oroszul beszélni, egy leegyszerűsitett, a gyerekek számára is érthető nyelven, s a végén, ha magyarul beszélhetnék, akkor is először oroszul jutnak eszembe a szavak.
Közben imádom a másik szakomat az i r o d a l m a t . És nem tanithatom, mert az iskola szükségletei mésok, Amikor elhelyezésem után kikérdezett effelől az a tanárom, akire emlékeztetsz, s megmondtam neki ezt, valósággal dühbe gurult, s azt mondta. "Marhaság!" Mire megjegyeztem (sohasem kedveltem a nyelvgyakorlatokat) legalább igy begyakorlom a nyelvet. "Marhaság"- mondta még egyszer, még dühösebben, s aztán hozzátette, amit eltitkolt évekig: "olyan irodalmi érzékkel...." Egyébként ez volt az utolsó szava . amit hozzám intézett... A jellemzésembe is azt irták:" fejlett irodalomszemlélettel rendelkezik" Vagy mindez már csak volt?
És süllyedek? Miközben "felépitem" a diákjaimat, szükségképpen lerombolom magamat?
Mégis csak magamról beszélek...De most akaratlanul is egy kicsit rólad. Ki kell mondanom? amitől tartottál - s talán éppen azért - bekövetkezett. Már nem vagy a zeniteden. A "Naphosszat a fákon fiújaként a szerep lehetőségeinél jelentéktelenebb voltál - irják rólad, és önmagadat se érted el - mondom én.
De azért volt jónéhány megragadó pillanatod: a gyengédséged megnyilvánulásai a szeretve-gyűlölt, gyűlölve-szeretett anya iránt. A többi? Üresjárat.
Pwersze a fiúval már régebben megismerkedtem Marguerite Duras könyvéből. (mit kádban elkezdve olvasni, véletlenül meg is fürdettem) Téged képzeltelek a betűkből alkotott figura mögé, s amilyennek képzeltelek, az jobb Jacques volt nálad....
Hidd el, hogy tudnék segiteni neked a szakmádban is! - mint "irodalmár". (S legalább hasznosithatnám parlagon heverő "képességeimet.)
Megbeszélhetnénk a szerepeidet... Én közben tanitanék, ls tanulnék is - valami színházat - mindjuk tőled - s egy kis idő múlva tényleg beléphetnénk együtt (kéz a kézben, mint barátok) a nnak az álmobeli de valóséágos szinháznak az ajtaján.
Ne hidd, hogy gyerekes elképzeléseim vannak a szinházról. Tudom, hogy oroszlánbarlang, telerakva tövisekkel, hogy borzalmas világ, de ugyanakkor csodálatosan szép is. És én tudnék élni értge. É r t e t e k.
Miért nem akarod bevallani, hogy neked is szükséged lenne rám?
Mit ahogy a Szinháztudományi Intézet sem...
Vagy te is megbuksz, mint ők?!
S a távolságtartásotok kegynek vegyem?
CSakhogy én ott, s annak szeretnék élni, ahol és akinek k e l l e k.
És épp azért szeretnék a szinháznak dolgozni, mert tudom, a "válság" kirobbanása előtt is sejtettem, hogy komoly bajok vannak a szinház elméleti "irányitása" körül, és azért szeretnék veled élni, mert érzem, hogy segitségre szorulsz
Most fárad vagyok, de hihetetlenül jó érzés, hogy a "gyerekeim" remekül szerepeltek a vizsgán... hogy nem hiába dolgozta, velük, értük...
DE vége az iskolaévnek...
És ami marad - a magánéletem - az egyenló a magánnyal. Ott nincsenek gyerekeim... Senkim... Csak egy beteg anyám... akivel soha nem tudtam, tudom megértetni magam.
Lehet, hogy óriási tévedés az. hogy épp te lehetnél a t á r s a m . De akkor is: s z é p tévedés. S most már újra, és véglegesen talán - merem vállalni bárhol és bármikor. Előtted is, Erős vagyok. Most. Várom, hogy bizonyithassam, Neked. Érted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése