1969. március 11. "Lear szegény kis bolondja"

Megint írok, bár tudom, hogy őrültség ennyire közeledni hozzád, elhitetni magammal, hogy "jogom" van ilyen leveleket írni. Hát persze, ami engem illet: v a n . És Te úgyse fogod elolvasni. Vagy ha mégis? Akkor úgyis mindegy...Akkor vagy elveszítelek ... örökre..., vagy végre találkozunk, úgy, ahogy én már régóta szeretném, hogy megismételjük azt "a csodálatos pillanatot", s örökké tegyük. (ilyen nincs!!!) Bár épp ma, osztályfőnöki órámon, ahol kötelező témánk a szerelem volt, megállapíttattam a gyerekekkel, hogy a szerelem se lehet örök, mint ahogy semmi sem az. (óriási!) Most először mondtam ki ezt a szót veled, a hozzád fűző érzéseimmel kapcsolatban. Pedig nem is tudom, szerelem-e ez. Vagy csak álmodozás... (úgy tűnik, az! de nem "csak"!) de ma, amikor a 17 éves "gyerekeimnek" a szerelemről beszéltem, homályosan rád gondoltam, s talán azért i s tudtam olyan meggyőzően mondani nekik: "Nem tudom, ti voltatok-e már így..., de amikor beléd sújt, hogy van valaki, aki ugyanolyan, mint te, és mégis más, akivel egy nyelven beszéltek, úgy, hogy értitek egymást, szavak nélkül is - mert egy hullámhosszon rezegtek - ez... igazi szerelem. Azonosak vagyunk, és mégis mások. Egymásban, az azonosságban a különbözőséget keressük és szeretjük. (Vagy fordítva: a különbözőségben az azonosság.) Ez a szerelem dialektikája." -figyelő tekintetükből kivettem, hogy elhiszik mindezt, mert látják rajtam, hogy én is hiszem.

(Most azon gondolkodom, hogy így fogadnák-e a ma 17 évesek is ezt a "szöveget" - de ez meegválaszolhatatlan kérdés,. mert ma én se mondanék ilyen "szöveget" a mai 17 éveseknek, sőt - valószínű nem is éreznék így 25 évesen sem... "A kor hatalma"...) - Mindenestre az akkori 17 éveseim nem régiben tartották a 40 éves érettségi találkozójukat, és olyan szeretettel fordultak felém is, ami azt mutatja, hogy ők (se?) nem változtak sokat... Szerencsére... Vagy mégsem? hiszen a világ rengeteget... és nem feltétlenül jó irányban... 30 évnyi tanitás alatt , a vége felé, látván a hanyatlást, nem egyszer gondoltam vissza a "régi, jó" tanítványokra, már akkor is...) (Másrészt "haladni kell a korral" - lehet, hogy én mindig is kicsit anakronisztikus voltam az érzelmi életemben. És nem véletlenül mosolygott ki 3.-os gimnazistaként is egy elsős, olvasva az -osztályfőnöki kérésre - faliújságra írt cikkem a szerelemről.. hogy ennek a 3.-osnak fogalma sincs a szerelemről... Úgy tűnik, még 25 évesen se volt sok? vagy legalábbis más, mint az általános értelmezés... ? De nem biztos, hogy a lelki oldal túlhangsúlyozása nem lenne ugyanolyan aránytalanság, mint az ellenkezője....)

Nem tudom, miért van ez, illetve az lenne furcsa, ha nem így lenne, számomra, hogy úgy érzem, mintha a testvérem lennél. (Azt hiszem, külsőre is hasonlítunk.) S ha tényleg a testvérem lennél - akkor is szeretnélek. Talán ugyanígy. De azért jó, hogy nem vagyunk azok... (megnyugodtam, némileg... de ezt a "testvérszerelem" ügyet azért mégse értem..., vagy mégse szerelem...(?) (talán "duállélek" -sejtelem? - csak akkoriban ezekről még nem tudtunk, - csak megsejthettünk..? illetve több is volt ez mint megsejtés, egy nagyon erős rokonérzés, bizonyosságérzés... ez gondolkodtat el ma is...:) Hidd el, hogy itt valami törvényszerűségre bukkantam, és nem "őrülti rögeszmével" ragaszkodom hozzád. A törvényt nem én teremtettem, csak felismertem, mint valami természeti erőt, mely ellenállhatatlanul sodor hozzád. És ha te nem érzed így, csak azért lehet, mert nem ismersz.

De mégis, úgy vélem, és azóta is lettél "a mindenem" - gondolatban, amióta (1968. január 1.) azt hiszem, hogy te is m e g l á t t á l . És akárhogy is van, az a pillanat letagadhatatlan. Ha te el is felejtetted, vagy "sehogysem tudod felidézni." Az volt az igazság, a mélyről, belőlünk fakadó - szükségszerűség. A többi... már a tudat, a gondolkodás fékje és millió egyéb körülmény matt elmaradt - és e z a véletlen! Én akkor úgy éreztem, hogy elindultunk egymás felé... És azóta is azt hiszem, hogy t a l á l k o z n u n k kell. Csodálatos lenne! A szerelem csodája... "Ami nem adatik meg mindenkinek" (?) Ezt egy szinésznő mondta, és nem biztos , hogy igaz,...) És azt hiszem, nekem is csak veled. (Igen, a "behelyettesithetetlenség tudata nekem mindig nagyon fontos volt - forditott irányban is. és azt hiszem jogosan! ez lényegi meghatározó kell hogy legyen!) Úgy hiányzol, mert annyira bennem élsz, hogy mindig rád kell gondolnom - a hiányodra, mert persze csakis úgy élhetsz bennem , mint a hiány.

És amikor a technika "csodá"-ja folytán mégis eljössz - ami a tulajdonképpeni ürügyeket adja e levelek megírására, mint kis valóságdarabok az álmok között, - akkor mindent igazolsz bennem, azt, hogy bármilyen őrültségnek is látszik, nem lehet ez másképp: s z e r e t n e m k e l l t é g e d .

Tegnap a Learben olyan megható voltál: a tréfában oldódni akaró keserűséged, a kétségbeesésed, szomorúságod., ragaszkodásod a szerencsétlen apához. Érzékeny, mindent kifejezni tudó arcod, féltő-riadt szemed, remegő mozdulataid... De a legmegindítóbb talán az volt, amit Shakespeare talán meg sem írt, vagy csak a sorok közé gondolt: az a tiszta szeretet, ami e két embert: Leart és "szegény kis bolondját" összefűzte. (De hogyan szakadtak mégis el egymástól? Lear Cordelia halálakor egy leheletnyi asszociációval "téged" idéz? Azt hiszem egyformán szeretett és dédelgetett kettőtöket...

És ne nevess ki, de de kedvem lett volna (nekem is) ölbe venni, mint egy kisgyereket, megvédeni - nem tudom, mi, talán minden ellen. Mintha én erős lennék! Mert ez az érzés azzá tett. Pedig tulajdonképpen én félek! - azt hiszem. Lehet, hogy kivetítem (de én szeretném hinni, hogy megtalálom) az én életérzésemet - benned. Vagy itt van az én tévedésem? Ha tévedés... Hogy összetévesztelek magammal, vagy a szerepeiddel, amikkel -szerinted- nem is vagy azonos. ezt viszont nem tudom elképzelni. Azonosulás nélkül nincs - még modern - művészet - sem. Ez az alap (talán ugyanúgy , mint a szerelemben) , s csak ebből kiindulva lehet eltávolodni, "elidegeníteni". (l. Sztanyiszlavszkij és Brecht) Amit egy színész el tud játszani, - s főleg olyan ragyogóan, mint Te szoktál - akkor az a figura kell, hogy éljen valahol benne, ha elrejtve is -esetleg leplezve, tudattalanul. És a szerepeid ismeretében merem állítani, hogy ismerlek téged. És nem tudlak nem szeretni.

1969.február 25. Műsor előtti várakozás

Végre! Újra láthatlak! Úgy várom ezt a találkozást, mintha igazi lenne. Pedig -persze- megint csak a képernyőn fog megjelenni az arcod néhány percre. De akkor is fél 10 után "veled leszek" - ha te máshol is vagy, és egyáltalán és soha nem is gondolsz rám. A Tűz márciusát fogod mondani... S már megint a halál... Miért kell mindig valami módon belekeveredni?!

Most nem tudom folytatni a "levelet". Hiába: nagyon rég "láttalak", (és elég ritkán hallottalak) - így hát elidegenedtem tőled.

Kíváncsi vagyok rád: mit és hogyan fogsz hangsúlyozni? Milyen lesz a szemed? Az arcod? A hangod - bármikor fel tudom idézni... De az arcod szétesik emlékeimben. talán azért, mert túlságosan ismerem, minden egyes részletét, és változásait... A fényképed a noteszomban van. Az csak egyik arcod, s régi, elégedett. Most más vagy. És így szeretlek. Mert egy kicsit sajnállak is.

(hm...)

Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

Makó, 1967. április 6.

Ezt a verset "recept"-nek kaptam:

Even throught the darkest clouds,
When things go wrong, you must not sigh,
Spread a little happiness, as you go by,
What is the use of worrying and feel blue?
When things go wrong, go on smiling through.
Spread a little happiness till dreams come true.

Surelly you will be wise, to make the best of every blue day,
Don't you realize, it may be next Monday
or next Thuesday, maybe your golden day.
I have got a creed for every need,
so easy that it must succeed.

I'll set it down for you to read,
so please take heed;
! Keep out the gloom, send unhappiness away.
! Let in the sun , that advese to everyone.
It is only wise you have this way, day after day.

(Spread a little happiness...)

De hogyan? A kérdés itt kezdődik.

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)

éjjel 23,50 - december 3. 13,45

...Persze, hogy nem szóltam hozzá! -

Pedig lett volna mondanivalóm. DE..

Tele vagyok kisebbségi érzéssel, s ez félig-meddig indokolt is.-

El vagyok maradva magammal. Nagyon keveset tudok és csinálok. Sokkal kevesebbet, mint ami módomban állna, illetve állt volna. S tele vagyok gátlással is. - Talán többek között ez is az oka annak, hogy a vitán nem csak mint passzív szemlélő - tehát "nem-vitatkozó" hallgató, hanem plusz: "nem-szereplő" voltam jelen. Gimnáziumban nem ennek indultam! S erre emlékeztetett két ember jelenléte: az egyik egy újságíró, a másik az "orvos" színrehozója. Az újságíró annak idején a gimnázium József Attila ünnepélyéről írt kritikát, s mint szavalókról rólam és a mostani orvost játszó fiúról. Engem agyondícsért ("átélés", "technika"), szemben vele, "A király halódik" egyik legsikeresebb szereplőjével. Az idő nem igazolta: én puszta szemlélővé süllyedtem, (A maximum legfelső sorában éreztem ezt.) - S talán itt van minden bajom eredője. Nincs miben megtaláljam vagy kiéljem magam! Amit csinálnom kell, kevés is , és sokszor nyűg. És főleg nem a l k o t á s ! - Megpróbálkoztam II-ban a versírással, most a prózával ("Ablakok" - 17 oldal.), napjaim legörömtelibb, legteljesebb percei, amikor belopakodok a társalgóba, leülök a zongora mellé, és eljátszom a Für Elise kezdő ütemeit, amit sikerült végre megtanulnom... Otthon a hegedűm. A ZENE! Igen. Ez is lehetett volna, amiért érdemes... Eldobtam. A rajz... Csak magamat szerettem rajzolni. Anyu telerakta a falat az önarcképeimmel. - A verseimben is csak magamról írtam, tükröt csináltam velük az érzéseimnek, s főleg a vágyaimnak... A hiányt akartam velük betömni. Sikerült is. Csak amit nem fogalmazunk meg, nem formálunk meg, az nyomaszt. - - Most "minden" bennem van, s mégis üres vagyok. Nem találok formát a kiöntésnek. - Sokszor "fecsegéssé" aljasul, egy szobatársnak mondom el legrejtettebb gondolataimat, érzéseimet, egy aprócska szituáció ürügyén - sokszor elragadtatva magam, hévvel, lelkesedéssel. Olyankor egy kicsit megnyugszom, lehűlök, de utána bánt; megint aprópénzre váltottam valamit, amit tartogatni kellett volna, őrizni, míg valami teljes lesz belőle; így elveszett..., kiadtam magamból, s már el is tűnt.-- De talán úgysem lett volna belőle s e m m i sem!! (valószínű, hogy abból nem is! - egy "fecsegés"nek nem lehet ugyanaz a témája mineműsége, mint egy műalkotásnak! - ezek felcserélhetetlen dolgok. Legfeljebb kevesebbet kellett volna fecsegni(?), s helyette is elmélyedni, és alkotni, de nem feltétlenül a fecsegés témájában!)

Azt hiszem, végre le kellene beszélni magam arról, hogy "tehetséges" vagyok. Talán voltam, egyszer valamikor. (És ez az elcsépelt "tehetség" szó sem adekvát, túlértékelt, különben is épp arról lett volna szó, hogy nem teHETni kellene (kellett volna) már hanem tenni!!!) És bár valaki a tenyeremből azt állapította meg, hogy "nagyon sok dologhoz van tehetsége, de nem törődik vele, nem fejleszt, veszni hagyja" - talán ez a "veszni hagyás" már tulajdonképpen a egyben a tehetség tagadása, kioldása, nyelvileg is ellentéte: "tehetetlenség"! Mit csináljak?! De a kérdésemnek van egy másik oldala, amit egy kicsit eltávolodva magamtól, nem annyira a magammal mint a inkább a "világ"-gal való elégedetlenség közepette tennék fel. "Mit érdemes"?

Sokszor nem tudom eldönteni, van-e egyáltalán normája, mércéje annak, hogy mi a szép, a művészi, a hasznos és főleg a maradandó...

Sokmindenben nem hiszek már. S hit nélkül nagyon nehéz tenni valamit. Talán ugyanúgy baj, hogy magamban nem hiszek, mint az hogy a körülöttem levő dolgok is lemeztelenedtek, átlátszókká váltak, s ebben a puszta, illúziótlan valóságukban nem valami tetszetősek. Érdemes-e? Igen, épp a "rossz" tagadásául lenne érdemes valami "jó"-t tenni. És persze a szépért, a jóért is - ami azért megvan, ha az arány nem is ennek oldalán áll. De a választási lehetőségek túl sok dilemma és polilemma elé állítanak. Mindenre nem jut idő, s hogy mire mennyi időt szánjak - nem tudom hasznpsan eldönteni. Kapkodok a nyelvtanulásban is, most pl a franciát kezdtem el, - kapkodok az olvasásban is, mindenben. S közben a legtöbb idő mégis csak haszontalanul telik el. S azzal áltatom titokban magam, mindezek ellenére, hogy azért vana bennem valami mégis, kell lenni, mert... Mert még mindig nagyon szeretem magamat! Ez az igazság! Bár tudom, hogy erre túl sok okom nincs! - De mit tehetek? Magamhoz vagyok láncova, s mivel -sajnos - nem tudok kilépni önmagamból végérvényesen, nézem magam és boncolom. A tükörben is. És emberek között is, nem tudok szabadulni a belső-éntudatomon túl a külsőtől sem..... (folyt köv)