Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:
-Juli, haragot tart?
Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)
Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:
-Kivel?
(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")
-Kivel? -kérdeztem hát.
-Velem!
-Dehogyis! Miért?
-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.
-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)
-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.
-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.
Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.
És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!
Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.
Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.
Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...
Búcsú helyett (1963)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése