Útban haza, 1966. augusztus 18.

Nem megy az írás, nem azért mert zötyög és himbálózik alattam a vonat: inkább azért, mert még midig nem tudok gondolkodni a szó igazi értelmében, s főleg szintetizálni, ami pedig

, most ez után a nyár után, ami egy "egész" volt a Szovjetúnióban, illenék is. Felbolygatva jövök haza, de a domináns az "otricátyelnűj ottyenok". Ebben nem kell politikumot keresni. (miért is NE lehetett volna...? azt IS!) Ebben benne vannak nem kis részben a mi csoportunkban tapasztalt észrevételeim, sőt sajátmagam sokszempontú elítélése is, egyes helyzetekben és általában.(lásd fentebb.)Szóval nem volt valami kellemes a nyaram. Sajnálom, hogy így telt el, s ugyanakkor örülök is annak, hogy láttam sokmindent.... a mi teljesen váratlanul, meglepetésszerűen érintett. No és az Ermitázs! Még ha csupán egy órát is hagytak rá! -ami a szervezési baklövések közül csak egy volt, méghozzá a szolidabbak közül, és a Néva part! megérte...És egyáltalán: utazni mindig csodálatos. nem maga az út a vonaton (16100 km!), hanem a tartalma: megismerni új országokat, embereket... ez mindig érdekes és hasznos. A SZU pedig ilyen szempontból különösen érdekelt.- Amit láttam, alatta maradt a várakozásomnak, talán azért, mert túl sokat vártam tőle. Mindegy. - Moszkvát egy csöppet sem tudtam megszeretni, s embereit sem. Az utolsó napom "eseményei" sokatmondóak: a CUMban valaki belelépett a szandálomba, úgy, hogy leszakadt a pántja, s ebédelés közben vagy után ellopták a pénztárcámat 23 rubellal, épp mielőtt vásárolni akartam - főleg ajándékokat. Nagyon rosszul esett... most már mindegy:

Megyünk haza. És ennek örülök.