1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.

De arról akarok írni, milyennek láttalak.

Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.

Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."

Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !

Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

még mindig az első elnemküldött... folytatása....('69.01.28.)

...Én reméltem, hogy összetalálkozunk. Lassan szedelőzködtem a ruhatárban.Az öltözőfeljáró -hogyhogy nem -nyitva volt előttem. De nem mertelek volna zavarni az öltöződben. (még széép!) Féltem..., hogy nem tudok mit mondani, ha újra úgy nézel, mint ott a függöny előtt, amikor már önmagad voltál és nem a szerep. Utoljára hagytam el a színházat, s még mindig reméltem, hogy összetalálkozunk... az utcán. De nem jöttél...Csak színésztársaid. Elveszítettelek; újra, mint már annyiszor. Pokolian egyedül voltam, és bőgni szerettem volna. És bőgtem is, amikor senki se láthatott. Utána elhatároztam, hogy akárhogy is, megkereslek. Legfeljebb elküldesz. De ez így nem mehet tovább. (valóban! csak a mód se a legjobb a változtatni akarásra..., mint egy kétségbeesett, eleve bukásra ítélt action gratuit..., de hát az egzisztencializmus filozófiájának jegyében telt el az ifjúságom... mit lehetett volna tenni...) Egy év alatt nem tudtam megszabadulni tőled. Pedig csak "a színpad csodájában" láttalak. Hát akkor törjön össze ez a csoda (törjön százegyszer százszor tört varázs...?) , ez a "szimbólumrendszer, ami egy véletlen "találkozásra" épült.... talán tévesen is. (azt hiszem a Stendhal szerelemelmélete szerinti kristályosodási folyamatról volt itt szó..., -a "villámcsapás" után -talán akkor még nem olvastam? bár mit számit, hogy mit olvas az ember, az érzéseinek? legfeljebb (ön)igazolást találhat bennük.)

Másnap esett-fújt a hó. A környék minden telefonja elromlott. Az egyetlen működő automatára várni kellett. De én türelmetlen voltam. Tétováztam, aztán felszálltam, egy cammogó villamosra. A Nemzeti színészbejáróján határozottan léptem be, s úgy érdeklődtem utánad, olyan bátran, mintha, s olyan határozottan, mintha ehhez jogom lenne, mintha hozzá(d) tartoznék... Azt mondták, épp 20 perce mentél el. A tétovázásom ideje hiányzott! Kétségbe voltam esve, hiszen hiába mondták, hogy este játszol. (A portás néni utánanézett. Feleslegesen, én tudtam fejből is.) Arra gondoltam, hogy este, amikor Quentinként nézel az öltöződ tükrébe, én már a vonaton ülök, ami hazahoz, ebbe a sivár, vidéki kisvárosba, ahol sehogyse vagyok otthon. Másnap egy tantestületi értekezletem volt a gimiben, ami végképp meggyőzött arról, hogy nem ez az én igazi világom, s vissza kell mennem, ha csak egy napra is, Pestre, a kéziratom miatt (Ablakok!?), és igen "miattad", hogy végre megtaláljalak.

Egy egész délelőtt hajszoltalak, (legfőképp magamat!) végigmentem az utcán, ahol nem tudom, milyen szám alatt laksz, kerestelek újra a Nemzetiben, a Katona Józsefben, ahol a jegypénztárosnénitől megtudtam, hogy van próba, s bár oda nem lehet bemenni, azért kíséreljem meg a hátsó portánál, s azt is megmondta, hogy hol van. Így hát kerestem az "Apostolok"-at. Aztán a színpad mögött találtam magam, ahol azt mondták, nem vagy bent, de a portásnéni pillanatok alatt visszajött a K. -val, aki - nagyon rendes ember! - (és mekkora színész!), és mindenáron segíteni akart . Azt tanácsolta, hogy a Nemzeti büffében, vagy a TV-ben keresselek, és ne telefonon, hanem személyesen, legfeljebb adjam ki magam újságírónak. (nem is járt ő mesze a valóságtól, hiszen A SZINHÁZ szaklaptól már kaptam megbizatást...,

pl, amit persze elügyetlenkedtem. Most is, mikor K. nagyon rendes volt, túlságosan is, de amikor kezdtem elbizonytalanodni, kifogyóban volt a nem rám szabott bátorság (inkább csak vakmerőség), megkérdezte, hitelen támadt bizalmatlansággal, hogy milyen ügyben keresi? Hivatalos? Azt hebegtem, hogy "félig". (sose tudtam hazudni, de az igazi okot mégse mondhattam el - igy csak fél ig...), és kiosontam, mert hirtelen rádöbbentem, hogy amihez azt hittem, hogy jogom van, nincs is jogom, mert ami nekem létkérdésnek tűnik, az másnak: semmi.... De amíg ezt nem tudom biztosan!...

Így aztán bizonyosságkeresés ürügyén elmentem a TV-be is. De megint nem találtam meg a kellő időt. Azt mondták, hogy 6.-a és 9.-e közt bármikor jöhetsz, de még eddig (7. délig nem voltál.) Nekem viszont 8-án már tanítanom kell. Reggel 8-kor. Igazán nem várhattalak meg. Így meg kellett várnom, de mennyire vártam a 26-i Ady estet, amikor a képernyő elhoz. És így megint nem tudtam beszélni. (de ugyan, mit is mondhattam volna?) Csak te szóltál és Ady és Te... ilyen szépen még sohasem mondtál verset; merted átélni, és mégsem vált érzelmessé! Az igazi érzések, ha átéltek, - úgy látszik -, nem ártalmasak, még a "pódiumon" sem. Vagy csak eljátszottad, hogy "átéled"? Titok vagy?! Pedig sokszor úgy érzem, hogy megfejtettelek. S olyankor azt hiszem, hogy szükséged van rám.

Amikor megtudtam, hogy beteg vagy (illetve voltál?), rémes volt. Kinyitottam a Film Szinház Muzsikát, és a te jelmezedből egy idegen arc, a F-é, nézett ki, mint "új" Oresztesz... s aztán a magyarázat...Az a dühítő jelző: beteg.... a kisemmizettségé. Aztán hetekig a bizonytalanság. Aztán a műsorból kikövetkeztettem, hogy játszol. Pedig lehet, hogy helyettesítettek? Mindenesetre örültem, hogy amikor nyár végén Bécsből hazajöttem, az első arc, ami fogadott, ha újságból is - a Tied volt. S a szavaid is - egészségesek.

Ősszel az első adandó alkalommal felmentem Pestre. Nem akartam elszalasztani a Marat . Amikor a színpadra kijöttél, a fehér lepedőben, olyan voltál, mint egy "szent kisfiú": csodálkozó, réveteg, segítségre szoruló. Szerencsére nagyon jól ismerem a darabot, így figyelhettelek... De egyszer, amikor a mozgalmas színpadkép mégis elvonta a tekintetemet, és aztán visszatért hozzád, hirtelen, élesen, elkaptad a fejed, indokolatlanul a szöveg szerint. Nem értetted, mit akarok? Semmit! Csak l á t n i , ha rövid időre is. És másnap is megnéztelek Quentinként, hogy összehasonlíthassalak, most már távlatból, az erkélyről nézve, azzal a régivel, akit túl közelről láttam, akkor: 68. január 2-án, s aki olyan meggyőzően mondta, olyan szívbemarkolóan, s úgy tűnt, hogy nekem: "Drága Maggym, az egész életem a tiéd!"

De ezúttal ez a mondat elsikkadt. Jött más illúzió. S másnap az Szerelmem, Oreszteszben: "Ez lesz a sorsom: hogy szeresselek s ne szerethesselek." De inkább erre emlékeztem: "Néha én is álmodom a szerelemről." S álmodtam is... És aggódtam is érted, a Pirandello darab "Halál árnyékában" élő figurája belém hasított. Túlságosan te voltál!

...Nem akarlak fárasztani tovább - ha nem is olvasod el. Holnap megnézlek még egyszer a "Társasjáték"-ban. Úgy emlékszem, ebben -végre - idétlen vagy! A Moliere darabot, Alcestedet ma ismétlik. Nincs időm még egyszer meghallgatni, pedig a hangod mindig lenyűgöz. Egyébként tudod, hogy nem is olyan rég ért meg? A Hannibál tanár úrban csak az alakod volt ismerős, s a mozgásod: olyan táncos-játékos. Mondd, lehet, hogy mégis csak "játékos" vagy? De ha szeretsz játszani, miért nem akarsz játszani -velem? ("A játszótársam, mondd akarsz-e lenni?" - kosztolányis utánérzése is?)

Legközelebb kevesebbet írok. (Most túl sok elmondandó volt bennem.)

Addig is, de jó lenne, ha tudnál rám gondolni, s kitalálni, mit gondolok!

.........

(de érdekes most hallom az Irodalmi Újságban (rádióban) épp*, hogy amíg írtuk a leveleinket, utólag remélhettük, hogy irodalom lehet belőle... most a digitális korban... más lett a helyzet...kérdés, mi marad meg, fent...

hát igen.)

(*Szalai Lajos levelezésének kiadása alkalmából)

első elnemküldött levél

1969. január 28.

Megtanultam előre a verset, hogy csak Rád figyelhessek, azalatt a néhány perc alatt míg a képernyő hoz. Az operatőr kedvezett; olyan premier plant adott rólad, ami már-már super-nak is beillett. (a hajadat le is vágta fent); s én minden esetre nem is tudtalak "egész"-nek felfogni, mert a szemed, az a hatalmas, domború pupilla, s aminek még a színét se tudom - külön élt, lángolt, akárcsak "akkor"... , ugyanúgy, mint mikor csak rám néztél. S én - ahelyett, hogy ebből a mindenkinek szóló, kamera előtti nézésből azt a következtetést vonnám le, hogy beidegzett, játéktekintet sodort a "csodába" (nem tudom másnak nevezni!!) -, a feje tetejére állítva mindent, bebeszélem magamnak, hogy ez a gépről jövő tekintet is nekem szól, én értem... együtt Ady soraival, és képes vagyok még abban is hinni, hogy:

"Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság"

Én értem, és "ránk" vonatkoztatom az utolsó szó túlságos kinyújtását (s az előzőek kérdőjeleit is sejtem.) (ó jaj, micsoda projekciók...)

Ne haragudj - de lehet, hogy túl-egyformák vagyunk. S ez az oka ennek a félreértéssorozatnak, amibe belekevertelek - talán akaratod ellenére - téged is. (Bárcsak jobban benne lennél az én veled kapcsolatos problémáimban.)

Vagy hazudnék magamnak több mint egy éve? (mááár?!)

(folyt. köv.) (azaz nem is tudom... elbizonytalanodtam, ezek a több mint 40 éves szövegek, amik eleve a z elnemküldés szándékával születtek, azaz közel se "publikálásra"... nem élek-e vissza ifjú-naiv(a) régi önmagammal:

a 26 évessel...

én, a mai, 67 éves öregasszony:

ha igen , akkor bocs..,

a levelek címzettjétől meg már nem kérhetek engedélyt,

meg végérvényesen sem küldhetném el neki ezeket az "elküldetleneket",

mert több mint 20 éve... nincs "földi" címe....

(Vagy hazudnék több mint egy éve...)
....Amikor először írtam (neki) neked, azt tettem....

Akkor inkább rombolni akartam, mint építeni. Tudtam, hogy nem válaszolsz, mert én sem válaszoltam volna a helyedben. S előre kitaláltam, hogy akkor viszont fikció az egész. - De titokban vártam, hogy írsz, mint ahogy titokban azt is reméltem, hogy más vagy , mint év. - Azóta rájöttem, hogy minden ellentétes híresztelés és törekvés ellenére gyávább vagy nálam is.(micsoda otromba szemtelenség ez? ) Én legalább mertem kilépni magamból, Te viszont a színpadon bújócskázol, s ott sem mered vállalni azt a figurát, akivel nem értesz egyet. hát önmagaddal mindig jól megvagytok?!

Ne haragudj! ez a tudat, hogy úgysem küldöm el a "levelet", s hogy úgy írok neked, mintha valóságos kapcsolat lenne köztünk - túlságosa elszemtelenített. Azonkívül azt is figyelembe kell venned, hogy fikció vagy, s mint színész: "minden és semmi", és mivel az embernek írok most, közelebb állsz a "semmi"-hez. Ezt ne vedd sértésnek. Nem én találtam ki. Diderot óta sokan mondják, ha jogtalanul is. De én, aki imádom őket (személytelenül), mint színészeket - a mindent látva bennük, mikor engem is a "minden"-né tesznek, miért ne bosszulhatnám meg e csalást - ami úgyis csak az előadás végéig tart, amikor magam is hamarosan semmivé leszek -, azzal, hogy egyiküknek megmondom,hogy ők is semmik, ha lehull a függöny.És a mindenben és a semmiben is osztozunk. S ha az ő színpadi létük felfokozottabb minden, akkor semmijük is tátongóbb! És - ne érts félre -, én ennek nem örülök, csak szeretnék valahogy egy szintre kerülni veled - a valóságéra.

Egyszer már úgy tűnt , sikerült...

De ez a csoda, úgy látszik, megismételhetetlen. "Azóta sokszor szeretném felidézni azt a pillanatot, de sehogy se sikerül."

Te mondtad, vagy Ennio, a Játékos?..., aki a nagybátyám gesztusait és nyakkendőjét viselte. (Az egészből az a pöttyes nyakkendő biztos! A kezemben is volt, Bécsben, náluk... Tudtam, hogy neked küldik. S dühöngtem rájuk, amiért ők ismernek, s csak én nem, aki pedig mindent tudni akar, és majdnem mindent tudni vél rólad.) Szóval Ennio... Az első felvonásban megjátszottad a Játékost. (Direkt játszottál vagy áttátelesen?) Azért voltál jó, mert hamisak voltak a a megnyilvánulásaid? De azért elidőztél "a pillanat varázsánál", ami közrejátszott abban, hogy Irát - aki "elvetette" magát veled, valóban elvedd, és tönkre tedd, á, dehogyis? boldoggá tedd!! Hiszen ő boldog volt. te nem voltál az. S azzal, hogy túlélted, még boldogtalanabbá lettél. Az I. felvonásban még dühös voltam rád. A hasonlóság m,miatt. (Ami lehet, hogy belső- is, s nem modellrajz.) És észrevettem valamit, amit Quentinnél is tapasztaltam, a biztonságod mögül ki-kibukkanó félszegséged, tétovaságot; ami folyton rád és nem Quentinre és nem Enniora emlékeztetett, és persze arra is, hogy én nem is rájuk vagyok kíváncsi, hanem igenis: Rád!!

A néma jelenetekben is téged figyeltelek. És főleg akkor, mikor nem tudtál a szavak mögé bújni, nem tudtad elrejteni magad, pedig néha úgy tűnt, szeretted volna.

De a 2. részben megszűnt a színészi paradoxon. A katarzis tökéletes volt. S a jóvátehetetlen... arra figyelmeztetett, hogy amíg élünk, semmi sem késő! De éppen azért , mert meghalunk, élni kell, igazán, olyannak mutatva magunkat, amilyenek vagyunk, s nem eltitkolva azt, ami bennünk szép és nemes, és másnak szól. Mert az önmagukért való dolgok értelmetlenek, s ha látszólagos kötetlenséget is biztosítanak, valójában kifosztanak. (A magány én-ellenes.) Ezek a "tételek" éltek a színpadon. S még több is.... És túlságosan magával sodort Ennio összeomlása, majdnem zokogó kiáltása az egyetlen-megoldás: Ira után, és az utolsó mondat: "Ülök, mert tudom, hogy van itt egy fűszál,ami figyel rám, és megérzi, hogy hívom." -

Úgy sajnáltam Enniot,... és Téged... S aztán kijöttél a függöny elé, (nem szomorú), szigorú arccal, elnéztél fölöttünk, kifelé, el...

folyt köv. hajaj...mégiscsak...