Az élet is és az álom még inkább sokkal bonyolultabb, mint képzelné a nem tudatos ember vagy bárki - könnyű pillanataiban,,, ahogy én is hittem, tegnap ilyenkor a vonatban.
hogy is hihettem, hogy végleges választ kapok a kérdésemre? igent vagy nemet
nos.. már igazán megtanulhattam volna, hogy a válasz többnyire igen is meg nem is, különösen akkor, ha önmagunk számára is nehezen értelmezhető érzelmekről van szó, és különösen akkor, ha a szinpad - mint összekötő és elválasztó közeg is belép , s rajta a szinész, aki egyszerre ö n m a g a és m á s is...
Talán jobb lenne, ha hű maradnék tegnapi "fogadalmamhoz" s ezt a levelet már meg sem irnám, vagy nem neked, csak magamnak - fiktive és valójában is. ez egyrészt még mélyebb őszinteségre késztetne, másrészt hűvösebb végső törprengésre arról, hogy is áll a helyzet ezzel a képzelt-álmodott , de oly valóságosnak hinni akart nemtudommivel.
De! Most tényleg egyenesen neked kellene kérdéseket feltennem! S többet is. Igy hadd írjak hát most is - de talán tényleg utoljára - neked. S ha másként nem lehet , fejeződjék be egy kérdéssorozattal ez az én álmodott-valóságos, meg-nem-történt történetem veled.
S közben titokban remélem, hogy egyszer valóban válaszolsz is. S akkor felébredek.
Vagy jobb is igy?! Amig tudok, merek álmodni? Amig nem nőttem fel teljesen, mig nem kérgesedtem be, amig tudok lelkesedni és kételyekkel küszködni és nem megnyugodni, megalkudni, hanem kérdéseket tenni fel folyton... önmagamnak, a világnak...
Mert itt nem csak rólad van szó. Hanem egy magatartásról, ami hasson bár különcségnek az "elpuhult lelkűek" körében - még a sajátom, és vállalom is, büszkén, minden gyakorlati hátrányával együtt.
Hogy te lettél az, akinek megvallom s aki köré csoportositom gondolataimat - kissé már oldottabb formában, mint ahogy még megfogalmazatlanul bennem mardosnak - az talán pech de szükségszerű.
Az ember nem szivesen beszél magában, magának, keres hát egy olyant, aki más és mégis ugyanaz, aki feltehetően megértené; de meg kell mondanom, hogy ezek a külső formában hozzád írt de el nem küldött, válasz nem kapott levelek kátyuba vitték a gondolataimat is. Mert minduntalan kénytelen voltam visszafordulni az alapkérdéshez: megértenél-e. az vagy-e, akinek hiszlek - s főleg vagyok-e, lehetnék-e én is az a te számodra, amilyennek téged s merészen önmagamnak álmodtalak. Helyzetedből: közismertségedből, u.n. "nagyember" voltodból fakadván az első kérdésre könnyeden megválaszolhattam az igent, és minél erősebb volt ez az IGEN, annál jobban izgatott a kérdés másik oldalának a megválaszolása, amihez mér te kellettél volna.
De ... hallgattál. Te: Kálmán György.
Csak a szinpadi lényed szólt hozzám - miközben más is érezhette ugyanazt. Itt is a te szuggesztivitásodról van hát szó és nem rólam. (rólunk)
És mégis...
nem akarom, nem tudom hinni, hogy annyira ért és igen: "érez" téged más, mint ahogy én. Én sokáig akartam hinni, hogy te is "tudod", tudnod kell... és van közöttünk valami furcsa, mások szemében semminek tűnő, de számunkra annál több, megsejtett, titkos kapcsolat, ami nem teljesen racionális, de annál intenzivebben létezni akaró.
Most ezzel a "magyarázkodással" talán "érettebbnek" látszhatom, mint előző leveleimben. Nem mintha egyetlen nap megérlelt volna. de eddig egyfajta menekülés volt irni neked, s j á t é k - de rá kellett jönnöm, hogy tovább nem vihető, mert nem fokozható, s főleg mert egyedül már nem tudok továbbjátszani, s ha tényleg komolyra merném forditani a szót, mondhatnám azt is, hogy : egyedül ne tudok élni tovább. -
De számomra e kettő: az ÉLET és a JÁTÉK nem egy. Mig benned, ha a szinház valóban az életed, kell, hogy találkozzanak, mit ahogy tegnap is láthattam -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése