Szeged, 1966. július 2.

Valóban történt... Nem sok, de a legtöbb, amit tőle kaphattam. A szavai...

Még másnap délelőtt összetalálkoztunk a Dugonics téren. - Most nem fordítottam el a fejem, igyekeztem nagyon barátságosan köszönni. ez könnyű volt, mivel most ő is már messziről mosolygott rám. S amikor már majdnem egy vonalba értünk, megállt, (s a kocsiútról) odahívott magához. U.i. ő nem volt egyedül; egy másik volt tanárommal (ószláv nyelv - minden személyes kapcsolat nélkül - a 40 éves találkozón ott is volt, Sz. már akkor halálos betegsége miatt - nem - de ekkor még együtt és élőn,*) mentek, valószínűleg az egyetemre.

-Hova került?

-Haza.

-Azt tudom, de hova?

-Makóra.

-Azt is tudom. Hogy Makón lakik. (Honnan tudta?) Csak azt nem, hogy melyik oskolában fog tanítani?

-A gimiben.

-És mit?

-Valószínűleg oroszt. Csak oroszt.

-Marhaság! (kiáltja - ő, az orosz irodalom tanára!)

-Legalább belejövök a nyelvbe...

-Marhaság! - üvölti, most már valóban felindultan. - Marhaság! Olyan irodalmi érzékkel... - mondja s mint aki megbánta vagy szégyelli, már rohan is el.

De akkor is! Elismert! Végre. Hogy erre a furcsa elismerésre négy évet kellett várom, tele kételyekkel! S most, ez a 3 szó, ez a befejezetlen mondat szinte többet jelent nekem, mint a jeles (a 4,71) a diplomámba, amit ma kaptam meg.

Tegnap egy távirat a nagybátyámtól: "Szívből gratulálok". Anyu hozta be. Pillanatnyilag elégedett és "boldog" is lehetnék.-

10-én indulok a Szovjetúnióba.

(hogy máris belejöjjek a nyelvbe? hogy "készüljek a pályámra", ahogy az egyetemi párttitkár , a másirányú útlevélkérelmem aláirásmegtagadója tanácsolta )

........

*itt már emlékeztünk rá (2009-ben)

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)

1965. december 22.

Úgy látszik, ezen a naplón kívül senkim sincs. (pedig hogy utálom ezt az egész naplóírást - az asszociációi miatt főleg.) Szentimentalizmus. Valóságból álomba, vágyakba menekülés. Beteges seredülőkor, illetve igazi serdülőkor, ami most már anakronisztikus, idejét múlta, nevetséges. Mármint én. ? (nos, lányom, mindig nevet a régi írásaimon, mindenesre ez most itt megnyugvással tölt el, hogy magam is nevetségesnek találtam naplóíró magamat...:) Vagy nem is. Csak lehetetlen. S kicsit többre képes, mint ami, jelenleg. Ez az egy dolog, amiről minden önbecsmérlésem ellenére nem tudom magam lebeszélni. S már nem is vagyok benne biztos, hogy az egyedüllét fizikai értelemben gyötör - szellemiekben sokkal inkább. ez az, amiért G-nak nemet mondtam végülis. Mert vele is "egyedül" voltam, akkor is, amikor csókolt. S talán ezért nem tudtam elviselni a fizikai jelenlétét sem, mert "amúgy" távol volt tőlem mindig. Legalábbis én így éreztem. Hogy nem tudott kiépülni híd közöttünk, szellemi vonatkozásban, abban talán én is hibás vagyok, meg se kíséreltem, eleve reménytelennek látva a helyzetet.meg voltam róla győződve, hogy számára a nő, mint olyan, csakis és kizárólag szexuális fogalom. S én sem kellek neki "másra" talán. - Á néni szerint (pesti "anyai" barátnőm) akkor nem épp engem választott volna, s még hálásnak is kellett volna lennem - tudva, hogy milyen -lehetetlen- vagyok. (Úgy tűnik , Á. néni éppenséggel nem hízelgett nekem!:) De ó nem ismer jól, engem se, őt meg egyáltalán nem. bár az utóbbi dologban egy kicsit igaza van... Viszont én megmondtam G-nak előre, még az első "ostromlásnál", amikor a strand után beszélgettünk, s szinte könyörgött, járjunk együtt, szórakozzunk stb. Nem akartam! Megmondtam azt is neki, hogy megbánja, velem nem lehet kijönni, elviselhetetlenül rossz a természetem... Azt hitte, kifogás, nem törődött vele, "próbáljuk meg" - mondta. Ez kompromisszumos megoldásnak látszott. Belementem - Nem sikerült. az ügy be van fejezve. Csak a probléma ott kezdődik, hogy itt nem e g y ü g y r ő l van szó. Sokkal többről. Arról, hogy nem normális ez a visszavonult életmód, amit folytatok.

Ma leszigorlatoztam tud. szoc.- ból. Négyesre. Fellélegeztem. ( a tud. szoc. nehezemre esett, ezzel magyarázható a 4-es utáni fellélegzés. Amúgy inkább , irodalombólbol. mindig, 5-ösökre vizsgáztam.)

Felengedett bennem az a hallatlan feszültség, ami tegnap még nagyon is uralkodott rajtam. - De mi a különbség a tegnap és ma éjfél között? Tegnap 100 oldalas óránkénti sebességgel ismételtem az anyagot a tanulóban, ma szintén a tanulóban írom ezeket a sorokat hasonló gyors sebességgel. Mert a tegnapi feszültség mégsem múlt el, csupán gazdát cserélt, illetve visszakerült eredeti mivoltához - tisztán, áttétel nélkül. S ez az, amit meg kell szüntessek. Mert az áttételes feszültség értékesebb! Az legalább produktív. De emez csak destruál és emészt.

Egyedül voltam moziban is. Tetszett a film. Megrázott. ("Vadul vagy engedékenyen")- angol, egyetemistákról.) Amikor kijöttem a moziból, esett az eső. Szerencsém volt. Így legalább a könnyeim, amik megállás nélkül potyogtak, esőcseppeknek is tűnhettek. Egyébként nem érdekelt volna az sem, ha valaki sírni lát. A villamosban megláttam S.P.-t. aki két éve levelet írt nekem, félreérthetetlen "ajánlattal", s aki egy picit érdekelt is, korábban. A barátjával volt. "Az egészben az volt a legjobb, amikor a csaj hazament és bőgött." - kaptam el egy foszlányt a beszélgetésükből. Enyhe undor fogott el. Az egész filmben "az volt a legjobb", hogy mint egész, életszerű volt, drámai és megrázó. - És főleg elgondolkodtató - mégpedig arról, hogy a legfőbb, tudni, hogyan éljünk, mire használjuk az életünket, mert sajnos a valóságban legtöbbször az történik, hogy mások életének elcsúfítására fordítjuk, ahelyett, hogy a sajátunkat és másét is széppé és hasznossá tennénk. És szólt az igazi szerelemről, az igazi érzésekről, ha sokszor negatív példákat is hozva fel erre, és szólt a barátságról, hűségről - és mindenről, ami az életben benne van. És még sokminderől, amit az ember inkább érez, mint szavakká szűrve megfogalmaz. Ők mindezt nem vehették észre. Én a film után - ha nem vagyok egyedül -,akkor se tudtam volna szólni semmit. Legalábbis néhány percig. - Mintha nem is arról az előadásról jöttek volna, amin én voltam. - De azért kicsit megnyugtatott, hogy azt az idétlen röhejbe ágyazott mondatot nem az ő, hanem a barátja szájából hallottam. - A villamosról majdnem egyszerre szálltunk le. Ők balra, én jobbra, szaladtam, hogy a villamos előtt át tudjak még menni - és hogy minél messzebb legyek tőlük. Dühös voltam az emlékeimre is. - A villamosra az eső miatt szálltam. (

Felsiettem a koleszba. Fullasztó levegő fogadott, a jól ismert rendetlen zsúfoltság. Egy perc múlva újra az utcán voltam, az esőben. Levegőt szívni. A pályaudvar felé mentem, főútvonalon. Két kölyök leszólított. Villamossal akartam visszajönni, de csak 40 fillér volt nálam. Visszagyalogoltam. 5 percig tartott az egész sétám. Nem nyugtatott meg. - Most tovább fulladozom. Egyedül, s egymás hegyén hátán a koleszban, vagy otthon a tágas szobában Anyuval az ellentétes érzelmek légkörében.

Holnap elkezdem írni a szakdolgozatomat. A "feszültségemet" igyekszem minél produktívabban áttenni eme "tudományos" területre, s az energiafölöslegem is. - A siker kétséges. - S mi a siker? Az, hogy nekem tetszik, én meg vagyok elégedve, vagy a tanárnak, akinél írom, s akinek a véleményével eleve nem értek egyet. Egyik se lenne a siker. De más perspektívám nincs. S mi lesz belőle? Egy jegy a diplomámba, amit soha, senki meg se kérdez . (most kérdés nélkül ideírom: jeles lett!:) De én leszek benne, beleírom magam, nem adva fel az önállóságomat. Eredetit fogok írni, ez biztos. S igyekszem jót is. Aztán nekifogok egy színházi tanulmánynak. (A pesti utamnak csupán ez lett az eredménye.) - a groteszkről írok, az abszurd dráma színpadi problémáiról, vagy valami egész másról, de sürgősen el kell döntenem a témát, s legalább február közepére megírni. magam is kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ha gyakornoki állás nem is, de valami hasznos, mégis. Maga a tény, hogy csinálok valamit, hogy használom az agyamat, de nem a magamon való meddő töprengésre, hanem valami rajtam kívül levő dologra. - Talán az egyedüllétem ez is fogja oldani valami módon. (bár semmiképp sem elégségesen.)

Nem szabad magammal foglakoznom örökké!! Tudom - és most is azt teszem. --

Be is fejezném. De ha már minden akaratom ellenére is "napló" lett ebből az egykor szép, de egyre csúnyábbá váló füzetből, - még letörlesztem egy adósságom a folytonosság kedvéért:

P.I.-vel kapcsolatos gondolataimhoz, érzéseimhez függelék.

Azóta egyszer láttam. A Tisza szállóban, egy irodalmi esten, a kislánnyal, akivel már elég rég együtt jár. Őt ismerem is. Egy évfolyamtársam lakott náluk, s barátnője volt. Tőle tudom, a gondolkodásmódja rokon az enyémmel. Pesszimista. Csakhogy ő el is jutott az öngyilkosságig. Én sohasem fogok. Nem mintha ezt hibául rónám fel a számlámra..(A sors keserű iróniája, hogy P.I. lett öngyilkos, évtizedekkel később.) - Ahogy együtt láttam őket - lebeszéltem magam mindenről. S nem is esett túlságosan nehezemre. - Pedig mikor észrevett p.I., nem volt egész közömbös a tekintete, s utána is keresett vele. - Persze én is. Ez az igazság. De nem "találkoztunk+.-- S a gyötrődés. a kín ezúttal elmaradt!!!

(A mai napig eszembe se jutott, s most is csak azért, mert elolvastam a múltkori bejegyzést.) -

Végre elálmosodtam. (Unalmas vagyok.) Egy óra van már, "holnap". Az éjszaka az én igazi napszakom. De most már elég belőle. Lefekszem. Jó éjszakát!

folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)

1965. december 2.

(Úgy látszik - minden irtózásom ellenére- mégis a napló formáját veszi fel ez a füzet - ha kis formabontással is.) (Vajon mit szóltam volna ahhoz, hogy "blog" leszs belőle - 45 év múlva...: nem is tudhattam volna, mi is az a "blog"...:) de valószínű tiltakoztam volna, a nyilvánossága miatt!) (?) ezt már nem tudhatopm így, visszafele eldönteni, a mai énem , az akkori nevében...)

Tudományos szocializmus szigorlatra készülök. Sajnos úgy, hogy közben mindig másutt jár az eszem. Azt hiszem, épp elég időm van rá, s nagyon nehezen rázódok bele a tanulásba - talán azért, mert ez rendszeres, hosszantartó munkát kell, hogy jelentsen. Nehezemre esik. (Nem csodálom!)Most jobban érdekelne a "színház".(ezt se!) Dürrenmatt Színházi problémáival fűszerezem sz SZKP XX. kongresszusát. De ez így sehogysincs jól. Folytonos lelki háborgások kísérik minden ténykedésem, akár a kötelező, akár a tágabb értelemben vett kötelező anyaggal foglalkozom. Melyiknek adjam az elsőbbséget? S főleg: mikor és mennyit?! (ez örök kérdés marad... mire fordítsuk az életünket...)

Áh! Az egész é l e tbeosztásom rossz.(hát igen, nem csak az idő-, a sok idő, az életet teszi ki, egybeállva) Azért , mert még mindig nem tudom, hogy mit is akarok.. - Most egy újabb kitörési kísérletre készülök, 6-án. De nem fogom emiatt elhanyagolni a tud. szoc. tanulást! Előbb kellett volna beiktatni a "színházi problémákat" Nem mindent utolsó percben. (Ezt viszont, már megint, nem teljesen értem. Hogy érezhettem magam 22 évesen elkésettnek!!!???)

De este azért elmegyek az Egyetemi Színpad Ionesco előadásának vitájára. Láttam. Határozott véleményt is alkottam róla. - Hozzászólni viszont nem fogok... (Már mondtam, hogy egy semmi vagyok!) (Most viszont nagyon felbosszantottam magam, pontosabban ez a 22 éves "előzményem" - hogy lehet így gondolkozni, ilyen kishitűen, és eleve lemondással, gyáván... magamra vethetek! HA nem is lett belőlem "semmi" - vagy legalábbis ha nem sok - ha nem annyi , amennyi esetleg lehettem volna...Pedig már ekkor megmondta a Szauder prof., hogy a félszegségem... gát lesz a meglévő tehetségem érvényesítésében. hogy nem tudtam változtatni? Felrázni magam...!?)