A Démon... Lermontov... Te és ő. .. (a régi) Különös összefüggések,...azonosságok.. kapcsolatok...melyeket csak én tudok. Mert ez is csak bennem van.
De azért - most már úgysem tudok mást tenni - vallok neked:
"Őt" is talán ugyanúgy az irodalomért szerettem meg , mint téged. .. csak nálad mindehhez még járult a Szinház is, s a film. Talán az én igazi szerelmem nem is nektek , hanem a Művészetnek szól, melynek Birodalmából ki vagyok zárva, s ahova mégis szeretnék belépni. - már kezdettől fogva. De sehogyse sikerül, véditek; ti, akik benne éltek, pedig hasonlóbb vagyok hozzátok, mint azokhoz, akik között élek. És ez a legrosszabb: nem tartozni se ide, se oda. Ezek, itt, odakapcsolnak, azok (ti)nem fogadtok be. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy mégis elmúltam 20 éves, hiába mondta nekem egyszer "ő", hogy azoknál, akik nem "szőkék és kékszeműek", sokig tart a húszévesség... Úgy látszik, mégis felnőttem, mint Tonio Kröger is, s talán én sem vagyok már más, - bármennyire is irtózom tőle -, mint egy "polgár, aki eltévedt a művészetben". Talán... Nem tudom... Csak azt, hogy elviselhetetlen az élet igy, két világ közt lebegve. És mégis.. maga az élet gyönyörű! Csodálatos, mit a művészet. Ma sütött a Nap végre, és a strandon nem gondoltam semmire (rád sem), csak éreztem, hogy jó é l n i , újra élni. - Mert az,amit egy ideje csinálgatok, csak az élet rossz imitációja... álom. Most talán majd sikerül felébrednem a napsütéstől, az nem tűri a homályt. Ki kellene józanodnom tőle. Igy is lenne, ha igazán akarnám. De tán nem is nagyon akarom, mert végső soron az, ami SZép ebben az akár életnek akár álomnak nevezett Csodában (s akkor is ha nem süt a Nap!) , az a művészetnek köszönhető, annak a művészetnek, a it újra és újra élvezek, és sokszor általad. Megszoktam mér azt is, hogy el- és sokszor újraolvasom azokat a műveket, amikben te is játszol. Igy aztán még nyugtathatom is magamat azzal, hogy nem is teljesen értéktelen, semmibehulló az az idő, amit rád pazarolok - mert te is amit előadsz tulajdonképpen, legalább is, az adás idején, elválaszthatatlanok, Persze igy aztán újra és újra.. és s o h a (?) nem dönthetem el, kinek szól a csodálat. Most sem tudom, hogy csütörtökön, a rádió közvetitette "Démon"-ban kit is éltem át igazán: az álmodozó, magányos, pesszimista Lermontovot, s talán "őt" is, aki feltárta előttem (még az egyetemen) költészetének mélyvizű sodrát, s aki rávezetett arra, hogy verseit érteni és é r e z n i kell, és csodálni bennük az emberi gondolat és érzelem végtelen és fenséges voltát... és persze letagadhatatlanul téged is, a mindig más alakba bújót, s mégis ugynazt. Vagy megint hib át követtem el, s azonositottalak a szereppel, a Démonnal?!S mi több, átéltem Tamara sorsát. Hihetetlenül tisztán és élesen állt össze bennem az egész... És ezt csak neked köszünhegtem. Mert amit kötelező olvasmánynak olvastam, s szigorlaton tételként feleltem, mint valami holt anyagot, a te szavaidtól, hangodtól vált maivá, érthetővé, te adtál neki é l e t e t
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése