1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed

Megnyugtat.

Mert ebben a szörnyű nagy magányban

benned

magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.

Rá emlékeztetsz.

Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:

(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)

Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:

Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

1969. március 11. "Lear szegény kis bolondja"

Megint írok, bár tudom, hogy őrültség ennyire közeledni hozzád, elhitetni magammal, hogy "jogom" van ilyen leveleket írni. Hát persze, ami engem illet: v a n . És Te úgyse fogod elolvasni. Vagy ha mégis? Akkor úgyis mindegy...Akkor vagy elveszítelek ... örökre..., vagy végre találkozunk, úgy, ahogy én már régóta szeretném, hogy megismételjük azt "a csodálatos pillanatot", s örökké tegyük. (ilyen nincs!!!) Bár épp ma, osztályfőnöki órámon, ahol kötelező témánk a szerelem volt, megállapíttattam a gyerekekkel, hogy a szerelem se lehet örök, mint ahogy semmi sem az. (óriási!) Most először mondtam ki ezt a szót veled, a hozzád fűző érzéseimmel kapcsolatban. Pedig nem is tudom, szerelem-e ez. Vagy csak álmodozás... (úgy tűnik, az! de nem "csak"!) de ma, amikor a 17 éves "gyerekeimnek" a szerelemről beszéltem, homályosan rád gondoltam, s talán azért i s tudtam olyan meggyőzően mondani nekik: "Nem tudom, ti voltatok-e már így..., de amikor beléd sújt, hogy van valaki, aki ugyanolyan, mint te, és mégis más, akivel egy nyelven beszéltek, úgy, hogy értitek egymást, szavak nélkül is - mert egy hullámhosszon rezegtek - ez... igazi szerelem. Azonosak vagyunk, és mégis mások. Egymásban, az azonosságban a különbözőséget keressük és szeretjük. (Vagy fordítva: a különbözőségben az azonosság.) Ez a szerelem dialektikája." -figyelő tekintetükből kivettem, hogy elhiszik mindezt, mert látják rajtam, hogy én is hiszem.

(Most azon gondolkodom, hogy így fogadnák-e a ma 17 évesek is ezt a "szöveget" - de ez meegválaszolhatatlan kérdés,. mert ma én se mondanék ilyen "szöveget" a mai 17 éveseknek, sőt - valószínű nem is éreznék így 25 évesen sem... "A kor hatalma"...) - Mindenestre az akkori 17 éveseim nem régiben tartották a 40 éves érettségi találkozójukat, és olyan szeretettel fordultak felém is, ami azt mutatja, hogy ők (se?) nem változtak sokat... Szerencsére... Vagy mégsem? hiszen a világ rengeteget... és nem feltétlenül jó irányban... 30 évnyi tanitás alatt , a vége felé, látván a hanyatlást, nem egyszer gondoltam vissza a "régi, jó" tanítványokra, már akkor is...) (Másrészt "haladni kell a korral" - lehet, hogy én mindig is kicsit anakronisztikus voltam az érzelmi életemben. És nem véletlenül mosolygott ki 3.-os gimnazistaként is egy elsős, olvasva az -osztályfőnöki kérésre - faliújságra írt cikkem a szerelemről.. hogy ennek a 3.-osnak fogalma sincs a szerelemről... Úgy tűnik, még 25 évesen se volt sok? vagy legalábbis más, mint az általános értelmezés... ? De nem biztos, hogy a lelki oldal túlhangsúlyozása nem lenne ugyanolyan aránytalanság, mint az ellenkezője....)

Nem tudom, miért van ez, illetve az lenne furcsa, ha nem így lenne, számomra, hogy úgy érzem, mintha a testvérem lennél. (Azt hiszem, külsőre is hasonlítunk.) S ha tényleg a testvérem lennél - akkor is szeretnélek. Talán ugyanígy. De azért jó, hogy nem vagyunk azok... (megnyugodtam, némileg... de ezt a "testvérszerelem" ügyet azért mégse értem..., vagy mégse szerelem...(?) (talán "duállélek" -sejtelem? - csak akkoriban ezekről még nem tudtunk, - csak megsejthettünk..? illetve több is volt ez mint megsejtés, egy nagyon erős rokonérzés, bizonyosságérzés... ez gondolkodtat el ma is...:) Hidd el, hogy itt valami törvényszerűségre bukkantam, és nem "őrülti rögeszmével" ragaszkodom hozzád. A törvényt nem én teremtettem, csak felismertem, mint valami természeti erőt, mely ellenállhatatlanul sodor hozzád. És ha te nem érzed így, csak azért lehet, mert nem ismersz.

De mégis, úgy vélem, és azóta is lettél "a mindenem" - gondolatban, amióta (1968. január 1.) azt hiszem, hogy te is m e g l á t t á l . És akárhogy is van, az a pillanat letagadhatatlan. Ha te el is felejtetted, vagy "sehogysem tudod felidézni." Az volt az igazság, a mélyről, belőlünk fakadó - szükségszerűség. A többi... már a tudat, a gondolkodás fékje és millió egyéb körülmény matt elmaradt - és e z a véletlen! Én akkor úgy éreztem, hogy elindultunk egymás felé... És azóta is azt hiszem, hogy t a l á l k o z n u n k kell. Csodálatos lenne! A szerelem csodája... "Ami nem adatik meg mindenkinek" (?) Ezt egy szinésznő mondta, és nem biztos , hogy igaz,...) És azt hiszem, nekem is csak veled. (Igen, a "behelyettesithetetlenség tudata nekem mindig nagyon fontos volt - forditott irányban is. és azt hiszem jogosan! ez lényegi meghatározó kell hogy legyen!) Úgy hiányzol, mert annyira bennem élsz, hogy mindig rád kell gondolnom - a hiányodra, mert persze csakis úgy élhetsz bennem , mint a hiány.

És amikor a technika "csodá"-ja folytán mégis eljössz - ami a tulajdonképpeni ürügyeket adja e levelek megírására, mint kis valóságdarabok az álmok között, - akkor mindent igazolsz bennem, azt, hogy bármilyen őrültségnek is látszik, nem lehet ez másképp: s z e r e t n e m k e l l t é g e d .

Tegnap a Learben olyan megható voltál: a tréfában oldódni akaró keserűséged, a kétségbeesésed, szomorúságod., ragaszkodásod a szerencsétlen apához. Érzékeny, mindent kifejezni tudó arcod, féltő-riadt szemed, remegő mozdulataid... De a legmegindítóbb talán az volt, amit Shakespeare talán meg sem írt, vagy csak a sorok közé gondolt: az a tiszta szeretet, ami e két embert: Leart és "szegény kis bolondját" összefűzte. (De hogyan szakadtak mégis el egymástól? Lear Cordelia halálakor egy leheletnyi asszociációval "téged" idéz? Azt hiszem egyformán szeretett és dédelgetett kettőtöket...

És ne nevess ki, de de kedvem lett volna (nekem is) ölbe venni, mint egy kisgyereket, megvédeni - nem tudom, mi, talán minden ellen. Mintha én erős lennék! Mert ez az érzés azzá tett. Pedig tulajdonképpen én félek! - azt hiszem. Lehet, hogy kivetítem (de én szeretném hinni, hogy megtalálom) az én életérzésemet - benned. Vagy itt van az én tévedésem? Ha tévedés... Hogy összetévesztelek magammal, vagy a szerepeiddel, amikkel -szerinted- nem is vagy azonos. ezt viszont nem tudom elképzelni. Azonosulás nélkül nincs - még modern - művészet - sem. Ez az alap (talán ugyanúgy , mint a szerelemben) , s csak ebből kiindulva lehet eltávolodni, "elidegeníteni". (l. Sztanyiszlavszkij és Brecht) Amit egy színész el tud játszani, - s főleg olyan ragyogóan, mint Te szoktál - akkor az a figura kell, hogy éljen valahol benne, ha elrejtve is -esetleg leplezve, tudattalanul. És a szerepeid ismeretében merem állítani, hogy ismerlek téged. És nem tudlak nem szeretni.

1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?

"Búcsú helyett" (1963)

előző 66. június 29-i bejegyzés folytatása , a vers (emlékezetben?) leírásával... (valószínű úgy is történt - bár később előkerülhetett a vers, a többivel -de akkoriban annyira bennem voltak, bennem éltek , (bennük életem?)hogy tudtam mind kívülről is, valamennyit)

Búcsú helyett

Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.

Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:

Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?

Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:

Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.

De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.

Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.

Elszalasztottam a pillanatokat.

Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.

S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:

Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?

Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.

Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.

S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?

A búcsú is elmaradt.

Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.

.......................................

Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?

folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)