folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)