Pedig lett volna mondanivalóm. DE..
Tele vagyok kisebbségi érzéssel, s ez félig-meddig indokolt is.-
El vagyok maradva magammal. Nagyon keveset tudok és csinálok. Sokkal kevesebbet, mint ami módomban állna, illetve állt volna. S tele vagyok gátlással is. - Talán többek között ez is az oka annak, hogy a vitán nem csak mint passzív szemlélő - tehát "nem-vitatkozó" hallgató, hanem plusz: "nem-szereplő" voltam jelen. Gimnáziumban nem ennek indultam! S erre emlékeztetett két ember jelenléte: az egyik egy újságíró, a másik az "orvos" színrehozója. Az újságíró annak idején a gimnázium József Attila ünnepélyéről írt kritikát, s mint szavalókról rólam és a mostani orvost játszó fiúról. Engem agyondícsért ("átélés", "technika"), szemben vele, "A király halódik" egyik legsikeresebb szereplőjével. Az idő nem igazolta: én puszta szemlélővé süllyedtem, (A maximum legfelső sorában éreztem ezt.) - S talán itt van minden bajom eredője. Nincs miben megtaláljam vagy kiéljem magam! Amit csinálnom kell, kevés is , és sokszor nyűg. És főleg nem a l k o t á s ! - Megpróbálkoztam II-ban a versírással, most a prózával ("Ablakok" - 17 oldal.), napjaim legörömtelibb, legteljesebb percei, amikor belopakodok a társalgóba, leülök a zongora mellé, és eljátszom a Für Elise kezdő ütemeit, amit sikerült végre megtanulnom... Otthon a hegedűm. A ZENE! Igen. Ez is lehetett volna, amiért érdemes... Eldobtam. A rajz... Csak magamat szerettem rajzolni. Anyu telerakta a falat az önarcképeimmel. - A verseimben is csak magamról írtam, tükröt csináltam velük az érzéseimnek, s főleg a vágyaimnak... A hiányt akartam velük betömni. Sikerült is. Csak amit nem fogalmazunk meg, nem formálunk meg, az nyomaszt. - - Most "minden" bennem van, s mégis üres vagyok. Nem találok formát a kiöntésnek. - Sokszor "fecsegéssé" aljasul, egy szobatársnak mondom el legrejtettebb gondolataimat, érzéseimet, egy aprócska szituáció ürügyén - sokszor elragadtatva magam, hévvel, lelkesedéssel. Olyankor egy kicsit megnyugszom, lehűlök, de utána bánt; megint aprópénzre váltottam valamit, amit tartogatni kellett volna, őrizni, míg valami teljes lesz belőle; így elveszett..., kiadtam magamból, s már el is tűnt.-- De talán úgysem lett volna belőle s e m m i sem!! (valószínű, hogy abból nem is! - egy "fecsegés"nek nem lehet ugyanaz a témája mineműsége, mint egy műalkotásnak! - ezek felcserélhetetlen dolgok. Legfeljebb kevesebbet kellett volna fecsegni(?), s helyette is elmélyedni, és alkotni, de nem feltétlenül a fecsegés témájában!)
Azt hiszem, végre le kellene beszélni magam arról, hogy "tehetséges" vagyok. Talán voltam, egyszer valamikor. (És ez az elcsépelt "tehetség" szó sem adekvát, túlértékelt, különben is épp arról lett volna szó, hogy nem teHETni kellene (kellett volna) már hanem tenni!!!) És bár valaki a tenyeremből azt állapította meg, hogy "nagyon sok dologhoz van tehetsége, de nem törődik vele, nem fejleszt, veszni hagyja" - talán ez a "veszni hagyás" már tulajdonképpen a egyben a tehetség tagadása, kioldása, nyelvileg is ellentéte: "tehetetlenség"! Mit csináljak?! De a kérdésemnek van egy másik oldala, amit egy kicsit eltávolodva magamtól, nem annyira a magammal mint a inkább a "világ"-gal való elégedetlenség közepette tennék fel. "Mit érdemes"?
Sokszor nem tudom eldönteni, van-e egyáltalán normája, mércéje annak, hogy mi a szép, a művészi, a hasznos és főleg a maradandó...
Sokmindenben nem hiszek már. S hit nélkül nagyon nehéz tenni valamit. Talán ugyanúgy baj, hogy magamban nem hiszek, mint az hogy a körülöttem levő dolgok is lemeztelenedtek, átlátszókká váltak, s ebben a puszta, illúziótlan valóságukban nem valami tetszetősek. Érdemes-e? Igen, épp a "rossz" tagadásául lenne érdemes valami "jó"-t tenni. És persze a szépért, a jóért is - ami azért megvan, ha az arány nem is ennek oldalán áll. De a választási lehetőségek túl sok dilemma és polilemma elé állítanak. Mindenre nem jut idő, s hogy mire mennyi időt szánjak - nem tudom hasznpsan eldönteni. Kapkodok a nyelvtanulásban is, most pl a franciát kezdtem el, - kapkodok az olvasásban is, mindenben. S közben a legtöbb idő mégis csak haszontalanul telik el. S azzal áltatom titokban magam, mindezek ellenére, hogy azért vana bennem valami mégis, kell lenni, mert... Mert még mindig nagyon szeretem magamat! Ez az igazság! Bár tudom, hogy erre túl sok okom nincs! - De mit tehetek? Magamhoz vagyok láncova, s mivel -sajnos - nem tudok kilépni önmagamból végérvényesen, nézem magam és boncolom. A tükörben is. És emberek között is, nem tudok szabadulni a belső-éntudatomon túl a külsőtől sem..... (folyt köv)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése