1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.

De arról akarok írni, milyennek láttalak.

Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.

Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."

Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !

Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)