1969. március 31.

Látod? Nem akartam ,hogy elhatalmasodjon rajtam ez az "őrültség" - de úgy látszik, minden hiába; már k é s ő: túlságosan "belémfészkelődtél". Persze ezért Te egyáltalán nem vagy hibáztatható. Sőt. Igazán semmit se tettél, hogy ez megtörténjék, velem; azon kívül, hogy v a gy, és olyan... amilyen.

És, ha, most, a napokban nem vált volna kétségessé az, amit annyira vártam, ami éltetett: hogy a szünetben felugrom Pestre, s ott téged is megláthatlak, ha "csak" színpadon is,... akkor talán még mindig azt hinném, hogy már túlvagyok rajtad - "kiéreztelek", kiírtalak magamból. De úgy látszik: mégsem.

Vagy Te jelentesz túl sokat nekem, vagy Pest, és Te benne, vagy Ti mindketten, és a Színház... jelenthetitek számomra a "kitörés" lehetőségét, vagy csak a Vágyát és Reményét. És talán a kéziratom, ami szintén ott van, ami tény, és kétségkívül az e n y é m -- s így erre az egyre lehetek büszke. De nem akarok írni róla, mert lehet, hogy ebből se lesz semmi... Mások számára.- És lehet, hogy rá kell döbbennem arra, hogy se így, se úgy, sehogy se tudok kitörni magamból, s abból a szűk körből, amibe be vagyok szorítva, s ami jelenleg az életem.

1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed

Megnyugtat.

Mert ebben a szörnyű nagy magányban

benned

magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.

Rá emlékeztetsz.

Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:

(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)

Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:

Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.

De arról akarok írni, milyennek láttalak.

Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.

Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."

Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !

Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?

Makó, 1966. szeptember 23.

Vallomásaim áttettem készülő "irodalmi alkotásomba". Ott igyekszem a lehetőségekhez képest mindent elmondani: tehát, visszaemlékezésből a jelen sem hiányzik, a legmaibb jelen; persze csak mint -sokszor újabb kilátástalanságot jelentő - "perspektíva". Túlságosan őszinte vagyok a "művemben", ez az irodalmiságának nem árt, a gyávaságomat viszont alaposan kikezdte. Azért mégse bánnám, ha kinyomtatná valamelyik kiadó. Befejezem - most már biztosan tudom, de azt még mindig nem, hogy van-e tehetségem. Egy kicsi biztos.

(Befejeztem valóban. Kár hogy nem biztam jobban magamban. A "tehetség+ csak lehetőség, abban bízni alapvető, hát még ha már "tesz" is az ember. Hogy kiadták- e ill. miért nem , az más kérdés... Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy megpróbálom most.. kiadni. Persze előbb újraolvasom - mai szemmel... Akárcsak ezeket a naplókat:)

Most egész másról akartam írni, ami lehet, hogy nem fér bele a regény kompozíciójába. De nagyon bonyolult a dolog. Félek leírni. Nem vagyok tisztában azzal, hogy helyesen cselekszem-e.- Nem tudok azonosulni a "tanárnő"-ségemmel, ami nagyon sokmindenre kötelezne. Délután teljesen felkavart valami, ami egyenes folytatása volt egy április éjszakai utazásomnak. Pedig azt hittem, hogy vége. De sajnos(?) soha sincs teljesen vége annak, ami egyszer elkezdődött... Hogy fog végződni?

Szovjetúnió, 1966. július 24. Vasárnap

Valahol az Oka partján, (nem, nem "valahol a Volga mentén..." , de majdnem!:):

egy sátor előtt hasalok...

Nem fogok "naplót" írni; beszámolni filológiai pontossággal a látottakról, tapasztalataimról, benyomásaimról - nem akarok egy rosszul sikerült könyvet írni - minden kompozíció nélkül. inkább maradok a forgács-módszernél, ha ez megint szubjektivitáshoz is vezet, ami hű műfaji tükre önző voltomnak, ez az egész irkálás pedig az "elvontságom" vagy erősebben szólva: életképtelenségem egyenes következménye: t.i. leírom, amit nem teszek meg a valóságban, mert a valóságban tulajdonképpen nem is teszek - magamtól, gondolataim életrekeltéseként - semmit. Hülye vagyok. Egész egyszerűen ez az igazság. Emellett: kibírhatatlan, elviselhetetlen - sajnos nem csak a magam, hanem a mások számára is, ami persze kölcsönösen kiegészíti egymást . De hagyjuk ezt a témát. Előbb utóbb úgyis ide fogok kanyarodni, bárhonnan indulok.

(no, szerintem ez az önostorozás, egy rosszhangulatú sátorbeli beszélgetés utóhatása lehet, ahol elég igazságtalanul eshetett nekem egyik társunk, akire ezek a jelzők legalább annyira ráillenének, -kivéve az "elvontságot" ill."életképtelenséget",-,de én mindig hajlandó voltam, mindenért magamat okolni..."ostorozni" - ha mások előtt nem is mutattam)

Közben vacsoráztam, s eszembe jutott, hogy már egy hete egy levelet sem írtam haza, nagyon elszégyelltem magam, s írtam Anyunak ebben az elég vacak "ebédlő"-világításban, ahol a tábor egyetlen fényforrása van. Általában nem valami civilizált körülmények között élünk itt az erdő közepén - s talán lassanként mi is átvedlünk "természeti" lényekké. Persze ennek rengeteg jó oldala is van, csak kissé nehéz volt az aklimatizáció. először nagyon el voltam keseredve,amikor megérkeztünk a táborba, de fokozatosan megtanultam meglátni azokat a pozitívumokat, amiket eleinte fel sem ismertem. (ez talán összefügg fent már említett "elvontságommal", hogy ismét visszatérjek "bűvös körömbe".) Megismertem illetve ismerkedem egy új országgal, emberekkel, - sajnos túlságosan passzívan - s elsősorban magamat ismertem nem is meg-, hanem ki. De remélem, ez hasznomra lesz. Muszáj megváltoznom, de talán már késő is, hiszen ezt már annyiszor leszögeztem, és hiába... Bár eddig - azt hiszem - egy kicsit mégis csak "szerettem" magamat, (még szép!) , most viszont eljutottam oda, hogy szinte csak utálatot érzek magam iránt. (hát ez nagy hiba! de milyen hatások is érhettek, hogy idejuttattak!?) S úgy gondolom -és nem is minden alap nélkül -, hogy mások is gyűlölnek.(hát hogy is szerethetnének mások, ha én nem szeretem magamat?. Nem ismertem eléggé Adyt? "Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak...") Én egy fordított-Ady voltam?!) - S amit soha nem hittem volna magamról, vagy csak nem mertem bevallani, talán még rosszindulatú is vagyok amellett, hogy hiú - sőt: gonosz. (Hát, én ezt nem vagyok hajlandó most elhinni! akkor se kellett volna!!!) Csak nem tudom, miért, mikor nem akarom. Persze nálam semmi sem egyértelmű,a legrémesebb, hogy folyton más vagyok, s ami az egyik percben áll rám vonatkozóan, azt a másik percben megcáfolom, s ez több, mint hangulati anomália. (Hát mi? Jaj! - Micsoda rossz hatások érhettek engem...akkor és ott..., amik ezt hozták ki belőlem.)

Ma Csehov házában voltunk Melihovóban (...)

Szeged, 1966. február 25. 23 óra 10 perc

Félek szembenézni magammal "nem vagyok azonos".

Szeretnék valami egész más lenni: egyszerű, céltudatos, világos, érthető, kívül-belül adekvát.

Nem tudom, mi lesz velem.

Nem lehet örökké "törvényen kívül" élni, s úszni az időben. - Az elhelyezkedési problémám agyonnyom - de csak mint gondolati dolog, s gyakorlatilag jóformán semmit nem teszek az érdekében. Mert... mert nem is tudom, hogy minek az érdekében tegyek. Semmihez sincs kedvem. Csupán annak "örülök", hogy végre, nem sokára keresni fogok, pénzt,- ha nem is sokat - és nem szorulok senkire (anyagilag). épp ideje. És annak is örülök, hogy élek. Igen. ez a legóriásibb előny. Minden mással szemben. egy csoporttársunk meghalt. Nagyon sokat gondolok rá, kis, jelentéktelennek látszó eseményekre, aminek most már az ad jelentőséget, hogy ő is benne volt. Pokoli, hogy nincs többé!(Szegény B.I. ő is, és pár évvel később a barátnője is öngyilkos lett... Azt hiszem tényleg sok szempontból "elveszettnemzedék" is voltunk , és nem csak az u.n. "nagy generáció" - de ők azt hiszem, a háború után születtek, pár évvel utánunk, és csak utólag kapták ezt a nevet..., mi talán épp kiszorultunk onnan is...)

Még valami.- Most már egész biztos vagyok benne (levéldokumentumaim vannak róla), hogy senkire se számíthatok, csakis magamra. Így mindenképp el kell fogadjam magam - legalábbis egyelőre - olyannak, amilyen vagyok. S talán

mert ez eddig még nem történt meg, azért nem is tudtam harcolni magamért. (később se, e felismerés után se, de azt hiszem az alaphelyzet elhibázott , körülöttünk, ha egyáltalán "harcolni" kell az érvényesülésért. Struggle for life? És én is azt mondom, -Karinthyval - "inkább egyenek meg a férgek mint hogy a férget megegyem"... de azért... az se kellemes , ha a férgek esznek...)