Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.
De arról akarok írni, milyennek láttalak.
Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.
Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."
Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !
Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése