Éppen ide akartam hívni.
Kit? - csodálkoztam, hogy leplezzem a "titkot".
Ne tettesd magad! Tetszik neked...
Dühös lettem. "Ez más!" - mondtam.
De nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Most sem tudom...
Lehet, hogy csak a képzelet játéka. De akkor is van.
Kereshetem a szót rá, de mik a szavak? Formák, teletömve mindenféle jelentéssel., mindenki mást ért rajtuk. Én azt hiszem, többet és fontosabbat találtam, mint egy szó - csak nem tudok mit kezdeni vele - egyedül.
Hát ezért vállaltam a "kockázatot" és a lehetetlent: a szavakra bízva elmondani, ami szavakkal úgyis elmondhatatlan.
De nem is tudom, valójában ezt akartam-e.
A leírott szó a kimondottnál is jobban torzít.
Azt hiszem, túl sokat írtam, pedig többet akartam mondani. (És mégis: talán hallgatnom kellett volna? vagy csak
köszönetet mondani Marat-ért, Luciferért, Quentinért és a többiekért. (és beérni velük.)
(Hát most mégis elmondtam)
....
De: Ha mindent a szavakra kell bízni, akkor el kell hallgatni sokmindent...
Ez egy piszkozat a naplófüzetemben. Tele átírásokkal, javításokkal, áthúzásokkal. nem, tudom, hogy végül is, mi lett a végső (levél)változat... Sőt azt se, hogy egyáltalán borítékba került-e, elküdtem-e...
De az tény, hogy ezután irtam - szinte naplószerűen - de köré gyűjtve a mondanivalómat- egy csomó u.n. "elküldetlen levelet" - ezeket már eleve nem az elküldés szándékával. (Később "falrahányt leveleknek" becéztem, mert lett folytatása is... úgy, hogy a "cimzett" más más volt...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése