Levelet írok megint. Levelet... amivel ismerőseimnek, volttá lett barátaimnak tartozom. Neki, akit nem ismerek, és mégis a legközelebb áll hozzám s tudom, a mindenem lehetne...(brr. ez nem hangzik jól, ez az utolsó mondat - mert ilyen nincs! - EGY MÁSIK EMBER NEM LEHET A MINDEN, LEGFELJEBB RÉSZE - DE KÁR HOGY NEM TUDTAM...)Újra írok neki. Az első -elhamarkodott levél - mindenképp elveszett, ha a kezébe került is. Ez megmarad, mert el se küldöm neki. (ez jó! ez tetszik!) Igy aztán úgy írhatok, ahogy belül megfogalmazom a megfogalmazhatatlant. Nem fékez, nem szorít korlátok közé a kegyetlennek megmutatkozó valóság. Hiszen úgyis álom az egész, s csak ott élhet. Most olvastam épp Sartre-nál hogy "a valóságos nem szép" - és a valósága való átlépés: ébredés, ami csalódással jár, és undorral is, mert "a szépség csak a képzeletbelire alkalmazható". És miért ne maradjon képzeletnek a "mi" valóságunk? Vagy hogy is lehetne valósággá, ha egyszer őt is: "a színészt mindenestül elnyeli a nemvalóságos, abból él." A színész... Ő... nem is igazán az. Csak becsapom magam, hogy indokot találjak erre az értelmetlen csodára, ami meglep, ha akár színpadon, akár TV-ben látom, vagy rádióban hallom. És főleg azóta... amióta emberként, "civilben" - úgy tűnt -, hogy találkoztunk. Az volt a legnagyobb csoda. Nagyobb a Színházénál is. És igaz is volt! És most vitázom Sartre-ral: szép is! Vagy akkor mégsem volt valóság? Hogy eldöntsem, ehhez ő is kellene. Mert a többi "csoda" már a színház illúzióból rakott falai között történt, s "valósága" ellenőrizhetetlen, utólag....
(folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése