újraolvasás
huszonegy éves koromban kezdtem el ezt a regényt írni, a hatvanas évek elején, még egyetemistaként,
huszonegy éves koromban kezdtem el ezt a regényt írni, a hatvanas évek elején, még egyetemistaként,
azután hogy hazajöttem Nyugat-Európai utamról, a nagybátyámtól, s épp az ő ösztönzésére. Sokat jelentett ő nekem, apám öccseként. Apámat nem ismerhettem. Nagybátyámat sem, csak húszévesen, azon a bizonyos nyáron.
Azt hittem, ha egyszer végre megismerem megszűnnek a problémáim, ő megszünteti, s véget vet töprengéseimnek, hiszen ő az egyetlen, aki megért, aki megérthet.
Semmi sem történt úgy, ahogy előre elképzeltem. A találkozásunk sem…
A zürichi pályaudvaron állok, magányosan, a vonat, mely egyenesen Budapestről hozott egy idegen városba, idegen világba. Körülnézek. Sehol senki. Csak sínek, vonatok, vonatok, vonatok…”Nem vár-nak”- zakatol bennem még a vonatkerekek ritmusára az aggodalom.
Majd hirtelen egy sosem hallott hang ér el hozzám, valahonnan, felülről:
-Ágikám!
Furcsának tűnik, hogy itt, idegenben tudja valaki a nevemet. A vonatablakban egy fiatal, napszemüveges férfiarcot látok, s hallom ismét ugyanazt a hangot:
-Hogy kerültél oda? Rossz oldalon szálltál le! Várj! Maradj ott! Lemegyek hozzád.
Kezdek kijózanodni.
A napszemüveges „fiatalember” már előttem áll, s kénytelen vagyok az én drága, „öreg” nagybátyámmal azonosítani: „Ez ő. Hát ilyen.” – gondolom elégedetten. „Milyen fiatalos és jóképű!” – gondolom hozzá, kicsit szégyellve önmagam előtt is, hogy ez az első benyomásom róla ilyen természetű, annak ellenére (vagy talán épp azért), mert levelei után túlságosan elvont képet alkottam róla, azaz egyoldalút: egy gondolati lényét, minthogy csak a gondolatai jelenthették őt nekem.
Hányszor elképzeltem magamnak ezt a találkozást még otthon, kiszínezve eseménytelen, bezárt életem folytán oly gazdag fantáziám sokféle színeivel. Most, a valóság szürke volt: a pályaudvar, a ruháink, a talán kék eget is egy komor tető eltakarta. A gondolataim is szürkék voltak, lassúmozgásúak és unalmasan egyhangúak. A „nemvársenki” hangulatából nehezen ocsúdtam, ebből csak fokozatosan tudott kiemelni és egyben felemelni nagybátyám valóságos jelenléte. Ott állt előttem, és olyan távolinak tűnt mégis. Mintha egy maszk lett volna rajta, nem láttam a tekintetét, s az a kis hiányzó darab, amit eltakart arcából a fekete üveg, vonzóvá, titokzatossá, egyszersmind idegenné s kifürkészhetetlenné tette.
Nemsoká egy nagyon szőke, nagyon pisze, nagyon mosolygó női fej jelent meg a vonatablakban, integetett egész lényével, majd a pillanatok tört része alatt mellettünk termett. Ő volt a nagynéném.
Nehezen ébredeztem. Ez a buta, fordított helyzet: ők ugrálnak le a vonatról, értem, aki rossz helyen szállt le - felborított mindent. Ostobának éreztem magam, és ügyefogyottnak is, és ami a legkellemetlenebb volt: kicsit idegennek, legalábbis ahhoz a rózsaszínű elképzeléshez képest, amit korábban színezgettem magamnak.
Hallgattam. A vonat is hallgatott mellettem, izgalmaimról, a boldog türelmetlenségről, mit benne éltem át a hosszú úton.
De azért fokozatosan, alkalmazkodva a való helyzethez, birtokba vett valami egész másfajta érzés, mint az elképzelt, valami nagyon tömény, igazi jó érzés: a megérkezés öröme, mozdulatlansága, kiegyensúlyozott nyugalma.
Közben viszont körülöttem mozogni kezd minden: a vonatom kigördül a pályaudvarról, folytatva útját Bázel felé, nagybátyám megragadja kofferom, és lendületes léptekkel elindul vele a kijárat irányába. Én a nyomában baktatok, tipegő járású nagynénémmel, miközben megjegyzi csodálkozva:
-Nézd csak a nagybátyádat! Évek óta nem vett a kezébe koffert, s milyen boldogan cipeli most a tiéd! Hát, nagyon vártunk már, Ágikám, hidd el!- mosolyogva cseveg, csacsog, egyre, míg én alig figyelek arra, amit mond. „Milyen kedves! Milyen fárasztóan kedves.” - gondolom titokban. Megállapodunk a tegezésben. Megkönnyebbülten lélegzek fel. És megpróbálok feloldódni.
A pályaudvar éttermében ülünk. Eszembe jut, hogy meg kellene mosni a kezem - nem is tudom, miért, hiszen a vonatban, közvetlenül a megérkezésem előtt már megtettem. Nagynéném kivezet a mosdóba. Azt hiszem, nem vagyok félszeg, de maga a tény, hogy erre gondolok, hogy tudatossá kell tennem magamban a viselkedésem könnyedségét és természetességét (ami már nem természetes), meglehetősen zavar. Miközben jövök visszafelé, az is eszembe jut, hogy a szoknyám felszegésének öltései feltűnően látszanak, s biztos észre is vették már. S egyáltalán, vajon miket gondolnak rólam? Biztos kellemetlen csalódást okoztam. Mindenesetre kínosan ügyelek arra, hogy tetsszem, nemcsak külsőleg, mindenképp.
A reggeli komplett. Csupa finomság van előttem. De valahogy nincs étvágyam: a türelmetlenség s ez a kivételes alkalom nem is engedi, hogy ilyen mindennapi dolgokkal foglalkozzam elmélyülten, mint az evés, másrészt viszont ez az egész étkezés kezd egész ünnepélyes kereteket felvenni. A pincér – mintha egy ceremóniának lenne végrehajtója - nagy hajlongások közepette, széles de finom karmozdulatokkal szolgál fel. Mellettem, az ablaküvegen túl egy soha nem látott forgalmú város, előttem, az asztal túlsó felén, az eddig nem látott bár oly ismertnek érzett nagybácsi, aki „apai szeretettel” írta azt a sok hosszú levelet, amiknek tanácsait többnyire nem fogadtam meg, jóllehet elméletben egyet értettem velük. „Majd mindent megbeszélhetünk most, személyesen”- gondolom, egy pillanatig csak, mert miközben figyelmesen szemlélem arcát, melyről időközben lekerült a napszemüveg, sokkal inkább a múltat kutatom semmint a közeljövőt, s nem is őt, hanem apámat keresem, benne. Apámat, a sohanemismertet, a megfoghatatlant, akiből csak egy megtört igazolványkép, egy leckekönyv, egy tábori képeslap, egy notesz és filozófiai tanulmányának kézirata maradt: ”A logika értelme”, melyre ironikusan és kegyetlenül rácáfolt tragikus halála, melyben sem logika, sem értelem nem volt. Apámat keresem az öccsében. És közben ő arcvonásaim mögött a bátyját keresi s véli felfedezni. Látom szemének szomorúságát, s akkor is sejteném, hogy apámra gondol, ha nem mondaná: „Teljesen olyan vagy, mint Karcsi.” S már tudom, hogy én, mint „Karcsi lánya” vagyok itt, mint egy megmaradt darab belőle, s lényegtelen, hogy a szoknyámon a felhajtás nem tökéletes... Apám láthatatlanul köztünk van… Alig beszélünk. Csak nagynéném csacsog mellettünk kedvesen, a földön járó ember józanságával, s nagyon messzire tőlünk.
A taxiban eszembe jutnak az otthonról hozott intelmek: ”Aztán jól nyisd ki a szemed! Nézz körül, ahogy csak tudsz!” Meg is próbálom: kinézek az ablakon, de hirtelen elszédülök. Talán sok volt egyszerre mindez: Anyu nehéz búcsúja, a hosszú utazás, a találkozás, s most ez a kanyargó forgalom…
Jól esett hátradőlni becsukott szemmel a süppedő ülésen, s élvezni a „boldogság” mozdulatlannak hitt, kényelmes állapotát. Igen. Akkor úgy éreztem, boldog vagyok, hiszen minden okom megvan rá: ideérkeztem egy meseszép országba, ahhoz az emberhez, aki a távolból képes volt arra, amire a közelemben senki: megértett, s most, talán, majd megtanít élni.
Azt hittem, ha egyszer végre megismerem megszűnnek a problémáim, ő megszünteti, s véget vet töprengéseimnek, hiszen ő az egyetlen, aki megért, aki megérthet.
Semmi sem történt úgy, ahogy előre elképzeltem. A találkozásunk sem…
A zürichi pályaudvaron állok, magányosan, a vonat, mely egyenesen Budapestről hozott egy idegen városba, idegen világba. Körülnézek. Sehol senki. Csak sínek, vonatok, vonatok, vonatok…”Nem vár-nak”- zakatol bennem még a vonatkerekek ritmusára az aggodalom.
Majd hirtelen egy sosem hallott hang ér el hozzám, valahonnan, felülről:
-Ágikám!
Furcsának tűnik, hogy itt, idegenben tudja valaki a nevemet. A vonatablakban egy fiatal, napszemüveges férfiarcot látok, s hallom ismét ugyanazt a hangot:
-Hogy kerültél oda? Rossz oldalon szálltál le! Várj! Maradj ott! Lemegyek hozzád.
Kezdek kijózanodni.
A napszemüveges „fiatalember” már előttem áll, s kénytelen vagyok az én drága, „öreg” nagybátyámmal azonosítani: „Ez ő. Hát ilyen.” – gondolom elégedetten. „Milyen fiatalos és jóképű!” – gondolom hozzá, kicsit szégyellve önmagam előtt is, hogy ez az első benyomásom róla ilyen természetű, annak ellenére (vagy talán épp azért), mert levelei után túlságosan elvont képet alkottam róla, azaz egyoldalút: egy gondolati lényét, minthogy csak a gondolatai jelenthették őt nekem.
Hányszor elképzeltem magamnak ezt a találkozást még otthon, kiszínezve eseménytelen, bezárt életem folytán oly gazdag fantáziám sokféle színeivel. Most, a valóság szürke volt: a pályaudvar, a ruháink, a talán kék eget is egy komor tető eltakarta. A gondolataim is szürkék voltak, lassúmozgásúak és unalmasan egyhangúak. A „nemvársenki” hangulatából nehezen ocsúdtam, ebből csak fokozatosan tudott kiemelni és egyben felemelni nagybátyám valóságos jelenléte. Ott állt előttem, és olyan távolinak tűnt mégis. Mintha egy maszk lett volna rajta, nem láttam a tekintetét, s az a kis hiányzó darab, amit eltakart arcából a fekete üveg, vonzóvá, titokzatossá, egyszersmind idegenné s kifürkészhetetlenné tette.
Nemsoká egy nagyon szőke, nagyon pisze, nagyon mosolygó női fej jelent meg a vonatablakban, integetett egész lényével, majd a pillanatok tört része alatt mellettünk termett. Ő volt a nagynéném.
Nehezen ébredeztem. Ez a buta, fordított helyzet: ők ugrálnak le a vonatról, értem, aki rossz helyen szállt le - felborított mindent. Ostobának éreztem magam, és ügyefogyottnak is, és ami a legkellemetlenebb volt: kicsit idegennek, legalábbis ahhoz a rózsaszínű elképzeléshez képest, amit korábban színezgettem magamnak.
Hallgattam. A vonat is hallgatott mellettem, izgalmaimról, a boldog türelmetlenségről, mit benne éltem át a hosszú úton.
De azért fokozatosan, alkalmazkodva a való helyzethez, birtokba vett valami egész másfajta érzés, mint az elképzelt, valami nagyon tömény, igazi jó érzés: a megérkezés öröme, mozdulatlansága, kiegyensúlyozott nyugalma.
Közben viszont körülöttem mozogni kezd minden: a vonatom kigördül a pályaudvarról, folytatva útját Bázel felé, nagybátyám megragadja kofferom, és lendületes léptekkel elindul vele a kijárat irányába. Én a nyomában baktatok, tipegő járású nagynénémmel, miközben megjegyzi csodálkozva:
-Nézd csak a nagybátyádat! Évek óta nem vett a kezébe koffert, s milyen boldogan cipeli most a tiéd! Hát, nagyon vártunk már, Ágikám, hidd el!- mosolyogva cseveg, csacsog, egyre, míg én alig figyelek arra, amit mond. „Milyen kedves! Milyen fárasztóan kedves.” - gondolom titokban. Megállapodunk a tegezésben. Megkönnyebbülten lélegzek fel. És megpróbálok feloldódni.
A pályaudvar éttermében ülünk. Eszembe jut, hogy meg kellene mosni a kezem - nem is tudom, miért, hiszen a vonatban, közvetlenül a megérkezésem előtt már megtettem. Nagynéném kivezet a mosdóba. Azt hiszem, nem vagyok félszeg, de maga a tény, hogy erre gondolok, hogy tudatossá kell tennem magamban a viselkedésem könnyedségét és természetességét (ami már nem természetes), meglehetősen zavar. Miközben jövök visszafelé, az is eszembe jut, hogy a szoknyám felszegésének öltései feltűnően látszanak, s biztos észre is vették már. S egyáltalán, vajon miket gondolnak rólam? Biztos kellemetlen csalódást okoztam. Mindenesetre kínosan ügyelek arra, hogy tetsszem, nemcsak külsőleg, mindenképp.
A reggeli komplett. Csupa finomság van előttem. De valahogy nincs étvágyam: a türelmetlenség s ez a kivételes alkalom nem is engedi, hogy ilyen mindennapi dolgokkal foglalkozzam elmélyülten, mint az evés, másrészt viszont ez az egész étkezés kezd egész ünnepélyes kereteket felvenni. A pincér – mintha egy ceremóniának lenne végrehajtója - nagy hajlongások közepette, széles de finom karmozdulatokkal szolgál fel. Mellettem, az ablaküvegen túl egy soha nem látott forgalmú város, előttem, az asztal túlsó felén, az eddig nem látott bár oly ismertnek érzett nagybácsi, aki „apai szeretettel” írta azt a sok hosszú levelet, amiknek tanácsait többnyire nem fogadtam meg, jóllehet elméletben egyet értettem velük. „Majd mindent megbeszélhetünk most, személyesen”- gondolom, egy pillanatig csak, mert miközben figyelmesen szemlélem arcát, melyről időközben lekerült a napszemüveg, sokkal inkább a múltat kutatom semmint a közeljövőt, s nem is őt, hanem apámat keresem, benne. Apámat, a sohanemismertet, a megfoghatatlant, akiből csak egy megtört igazolványkép, egy leckekönyv, egy tábori képeslap, egy notesz és filozófiai tanulmányának kézirata maradt: ”A logika értelme”, melyre ironikusan és kegyetlenül rácáfolt tragikus halála, melyben sem logika, sem értelem nem volt. Apámat keresem az öccsében. És közben ő arcvonásaim mögött a bátyját keresi s véli felfedezni. Látom szemének szomorúságát, s akkor is sejteném, hogy apámra gondol, ha nem mondaná: „Teljesen olyan vagy, mint Karcsi.” S már tudom, hogy én, mint „Karcsi lánya” vagyok itt, mint egy megmaradt darab belőle, s lényegtelen, hogy a szoknyámon a felhajtás nem tökéletes... Apám láthatatlanul köztünk van… Alig beszélünk. Csak nagynéném csacsog mellettünk kedvesen, a földön járó ember józanságával, s nagyon messzire tőlünk.
A taxiban eszembe jutnak az otthonról hozott intelmek: ”Aztán jól nyisd ki a szemed! Nézz körül, ahogy csak tudsz!” Meg is próbálom: kinézek az ablakon, de hirtelen elszédülök. Talán sok volt egyszerre mindez: Anyu nehéz búcsúja, a hosszú utazás, a találkozás, s most ez a kanyargó forgalom…
Jól esett hátradőlni becsukott szemmel a süppedő ülésen, s élvezni a „boldogság” mozdulatlannak hitt, kényelmes állapotát. Igen. Akkor úgy éreztem, boldog vagyok, hiszen minden okom megvan rá: ideérkeztem egy meseszép országba, ahhoz az emberhez, aki a távolból képes volt arra, amire a közelemben senki: megértett, s most, talán, majd megtanít élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése