A folytonosság megszűnt...
... érdekes módon nem csak a régi "naplómban" , hanem itt is... (de nem soká annál nagyobb lendülettel és rendszerességgel és kifejtettséggel folytatódni fog!) (egy kis levélblokk után)
szóval, folytatom:
A folytonosság megszűnt, de úgyis magamnak írom, - s így nem is fontos. (hm... no, ha ezt tudtad volna kedves 25 éves naplóíró énem..., hogy mennyire tévedtél, bocs, így, több mint 40 év távolából...)
De hogy ez az egész napló-forma nem elégít ki, s hogy más-nak akarok minduntalan írni, s hogy ilyen törekvések "piszkozatává" vált eme más célokkal elindított füzet - az nem véletlen. - Lehiggadtam, elültek azok a heves érzelmi viharok, amelyek felszántották itt az előző lapokat. Már nem boncolom, nem gyötröm magam. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hazudok - s már magam sem tudom, hogy valójában hazudok-e. Az is lehet, hogy kezdek süllyedni. Bár mások szerint nagyon az előnyömre változtam. - Most Pesten (a nagybátyámékkal) mindenki "el volt tőlem ragadtatva".Pedig semmit sem csináltam, csak mosolyogtam, illedelmesen válaszolgattam a kérdésekre, és lehetőleg egyáltalán nem beszéltem magamról, vagy csak az elégedettség hangján. A problémáimról? - Egyszerűen letagadtam.
Hát úgy látszik, ez kell a "szeretetre méltóság"-hoz. Eltitkolni a bajainkat. Nyelni, nyelni, és aztán egyszer csak megfulladni...(?)
Vagy kinyitni a "szelepet"...?! Hát tényleg csak az őrültek engedhetik meg maguknak? S nem őrült gondolat, hogy épp annak tegyem, aki ezt színpadon ki is mondta? (K. Gy.-re utalok, ill. Pirandello Csörgősipka c. darabjából, Ciampára)
Írjak neki? Mintha magamnak írnék? Már megint? Vagy talán elég lesz leírni... kiírni...
itt 5 oldalnyi "piszkozat" következik, áthúzásokkal, újrafogalmazásokkal, többszöri nekikezdésékkel, megtorpanásokkal
"Ne haragudjon (a zaklatásért)... nagyon sokat töprengtem, míg eljutottam idáig, hogy zaklassam önt. (Legalább annyira le akartam beszélni magam ennek a levélnek a megírásáról) Józanságra és egyéb elfogadott formulára hivatkozva legalább annyira próbáltam lebeszélni magam róla, mint amennyire meg akartam írni ezt a levelet. /
Nem haragudjon, de de nem sikerült megakadályoznom, hogy levelet írjak önnek. (Tiszta Tatjana! :)
Hiába volt minden: hivatkozás a józanságra (bizonyos elfogadott formulákra - ), a nevetségesssé válás megjósolása - nem sikerült lebeszélni magam. (mert mindenképp meg akartam írni ezt a levelet) pedig ezt legalább annyira akartam , mint írni. S hogy miért? Mert úgy érzem: muszáj. még akkor is, ha közben folytatom a vitámat, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a "címzett" hogy is fogadja mindezt. (
El kell mondanom valamit, s ahhoz, hogy elmondhassam, szükség van arra is, hogy higgyem, érdekli azt, akinek szól.
(Ez az utolsó elhitetésem, önáltatásom lesz (micsoda önáltatásnak bizonyult ez is!)- ami nélkül paradox módon nem szűnhetik meg a többi.
Ki akarok írni magamból valamit, de nem elég magamban gondolkodnom... S hogy miért levélben teszem? Talán azért, mert az igazság az, hogy aminek a
nevét keresem, hogy nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, hanem értelmet adni neki, és valóságossá tenni, leválasztva róla a képzelet kristályait. (mintha nem tudtam volna - Stendhaltól is, hogy épp ezzel lehet elindítani a kristályosodási folyamatot...) De ezt a műveletet egyedül nem tudom elvégezni - a segítését kérem - ami (talán) akkor is segítés lesz, ha elmarad. ("úgy segített, hogy nem segithetett"... (J. A. - és mégse...)
Látja, mindenképp valami rajtam kívüli bizonyosságot keresek, és mégis (vagy talán épp ezért?) csupa határozatlanságban és általánosságban mozgok.
Megpróbálok konkrétabb és elviselhetőbb lenni.
(No, itt abbahagyom, mert jelenleg én nem birom tovább az "elviselhetetlenségem"... majd folytatom....)
.......
... érdekes módon nem csak a régi "naplómban" , hanem itt is... (de nem soká annál nagyobb lendülettel és rendszerességgel és kifejtettséggel folytatódni fog!) (egy kis levélblokk után)
szóval, folytatom:
A folytonosság megszűnt, de úgyis magamnak írom, - s így nem is fontos. (hm... no, ha ezt tudtad volna kedves 25 éves naplóíró énem..., hogy mennyire tévedtél, bocs, így, több mint 40 év távolából...)
De hogy ez az egész napló-forma nem elégít ki, s hogy más-nak akarok minduntalan írni, s hogy ilyen törekvések "piszkozatává" vált eme más célokkal elindított füzet - az nem véletlen. - Lehiggadtam, elültek azok a heves érzelmi viharok, amelyek felszántották itt az előző lapokat. Már nem boncolom, nem gyötröm magam. Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hazudok - s már magam sem tudom, hogy valójában hazudok-e. Az is lehet, hogy kezdek süllyedni. Bár mások szerint nagyon az előnyömre változtam. - Most Pesten (a nagybátyámékkal) mindenki "el volt tőlem ragadtatva".Pedig semmit sem csináltam, csak mosolyogtam, illedelmesen válaszolgattam a kérdésekre, és lehetőleg egyáltalán nem beszéltem magamról, vagy csak az elégedettség hangján. A problémáimról? - Egyszerűen letagadtam.
Hát úgy látszik, ez kell a "szeretetre méltóság"-hoz. Eltitkolni a bajainkat. Nyelni, nyelni, és aztán egyszer csak megfulladni...(?)
Vagy kinyitni a "szelepet"...?! Hát tényleg csak az őrültek engedhetik meg maguknak? S nem őrült gondolat, hogy épp annak tegyem, aki ezt színpadon ki is mondta? (K. Gy.-re utalok, ill. Pirandello Csörgősipka c. darabjából, Ciampára)
Írjak neki? Mintha magamnak írnék? Már megint? Vagy talán elég lesz leírni... kiírni...
itt 5 oldalnyi "piszkozat" következik, áthúzásokkal, újrafogalmazásokkal, többszöri nekikezdésékkel, megtorpanásokkal
"Ne haragudjon (a zaklatásért)... nagyon sokat töprengtem, míg eljutottam idáig, hogy zaklassam önt. (Legalább annyira le akartam beszélni magam ennek a levélnek a megírásáról) Józanságra és egyéb elfogadott formulára hivatkozva legalább annyira próbáltam lebeszélni magam róla, mint amennyire meg akartam írni ezt a levelet. /
Nem haragudjon, de de nem sikerült megakadályoznom, hogy levelet írjak önnek. (Tiszta Tatjana! :)
Hiába volt minden: hivatkozás a józanságra (bizonyos elfogadott formulákra - ), a nevetségesssé válás megjósolása - nem sikerült lebeszélni magam. (mert mindenképp meg akartam írni ezt a levelet) pedig ezt legalább annyira akartam , mint írni. S hogy miért? Mert úgy érzem: muszáj. még akkor is, ha közben folytatom a vitámat, s igyekszem nem gondolni arra, hogy a "címzett" hogy is fogadja mindezt. (
El kell mondanom valamit, s ahhoz, hogy elmondhassam, szükség van arra is, hogy higgyem, érdekli azt, akinek szól.
(Ez az utolsó elhitetésem, önáltatásom lesz (micsoda önáltatásnak bizonyult ez is!)- ami nélkül paradox módon nem szűnhetik meg a többi.
Ki akarok írni magamból valamit, de nem elég magamban gondolkodnom... S hogy miért levélben teszem? Talán azért, mert az igazság az, hogy aminek a
nevét keresem, hogy nem is nagyon akarok megszabadulni tőle, hanem értelmet adni neki, és valóságossá tenni, leválasztva róla a képzelet kristályait. (mintha nem tudtam volna - Stendhaltól is, hogy épp ezzel lehet elindítani a kristályosodási folyamatot...) De ezt a műveletet egyedül nem tudom elvégezni - a segítését kérem - ami (talán) akkor is segítés lesz, ha elmarad. ("úgy segített, hogy nem segithetett"... (J. A. - és mégse...)
Látja, mindenképp valami rajtam kívüli bizonyosságot keresek, és mégis (vagy talán épp ezért?) csupa határozatlanságban és általánosságban mozgok.
Megpróbálok konkrétabb és elviselhetőbb lenni.
(No, itt abbahagyom, mert jelenleg én nem birom tovább az "elviselhetetlenségem"... majd folytatom....)
.......
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése