levélfolyt.

nohát folytassuk ! (?)( biztos?!)

"....De ha most leírom azt a ssablont, hogy "tisztelője s rajongója vagyok nagy művészetének" - ez elég konkrét és tömör (és igaz is!) - csk éppen nem... adekvát.

Mondhatnám azt is, hogy "szeretem" (a művészetét). Bár ez a szó túl sokat és túl keveset mond egyszerre. A gyakori használat szentimentálissá vagy épp semmitmondóvá tette. - Különben is , ha szeretek egy festőt vagy egy költőt, sohasem jutna eszembe tudtukra adni ezt, mert tulajdonképpen a műveiket: a festményeket , verseket kedvelem - s ezeken keresztül az alkotókat. De a színészeknél nem tudom szétválasztania művet és a művészt, mert a kettő egy. (Ez nem is baj.) Megszoktam, hogy bármikor hallhatom, láthatom őket. - mindig másnak, és nem kutattam a mindig-másság mögötti ugyanazt (mert tudtam, hogy ez nem tartozik rám, a nézőre., mert ez már a művész maga, a szerep mögött, vagy ha úgy tetszik, az ember, akinek joga van az integritásra, talán jobban, mint bárkinek, hiszen olyan kiszolgáltatott.

Egy kivétel mégis akadt. De itt se vot szándékolt az érdeklődésem. Magam se vettem észre, nem emlékszem, mikor, hogyan kezdődött, csak azt, hogy értem és érzem, anélkül, hogy kutatnom kellene, milyen is ő (hm a "kedvenc színészem"... mintha közeli ismerősöm, rokonom lenne...

Ez jó volt, és elé is. Legalábbis úgy tűnt.

De aztán egészen váratlanul, ennek az évnek első óriban megláttam az embert, csak az "embert". (Talán már előbb is, de akkor igazán, mert úgy éreztem, hogy ő is.)

Jól kezdődött az évem.

És jól is folytatódott.

2-án megnéztük a Bűnbeesést.

S itt most sokmindent elhallgatok. Sajnos a szokásos és illő elismerő szavakat is. - egészen egyszerűen azért, mert nem tudom, mi történt akkor.

Varázslat? Csoda? - Számomra a színház mindig is az volt. Felemelt, megváltoztatott. Amíg a nézőtéren ültem.

De most más történt. nem csak ez. És a függöny legörddülése után se lett vége a csodának - belém költözhetett. Csak éppen nem ismétlődhetett meg. Pedig vártam.

És kis idő múlva, a Fészekben észrevettem, hogy az ajtó mellett Quentin bocsánat: Kálmán György vacsorázik. Az a másik, a színpadon játszott és vívódott - és nekünk -hazudok, úgy hottem, hogy nekem! beszélt, fentről , a színpadról s olyan közelről. Aztán később itt, egy szinten, egy méterre, és mégis messze, már semmit sem akart mondani. (és egészen biztos, nem is volt kiváncsi arra, amit esetleg én mondhattam volna.... Pedig én nagyon nagyon szerettem volna beszélni. De nem lehetett...

(folyt. köv.)