első elnemküldött levél

1969. január 28.

Megtanultam előre a verset, hogy csak Rád figyelhessek, azalatt a néhány perc alatt míg a képernyő hoz. Az operatőr kedvezett; olyan premier plant adott rólad, ami már-már super-nak is beillett. (a hajadat le is vágta fent); s én minden esetre nem is tudtalak "egész"-nek felfogni, mert a szemed, az a hatalmas, domború pupilla, s aminek még a színét se tudom - külön élt, lángolt, akárcsak "akkor"... , ugyanúgy, mint mikor csak rám néztél. S én - ahelyett, hogy ebből a mindenkinek szóló, kamera előtti nézésből azt a következtetést vonnám le, hogy beidegzett, játéktekintet sodort a "csodába" (nem tudom másnak nevezni!!) -, a feje tetejére állítva mindent, bebeszélem magamnak, hogy ez a gépről jövő tekintet is nekem szól, én értem... együtt Ady soraival, és képes vagyok még abban is hinni, hogy:

"Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság"

Én értem, és "ránk" vonatkoztatom az utolsó szó túlságos kinyújtását (s az előzőek kérdőjeleit is sejtem.) (ó jaj, micsoda projekciók...)

Ne haragudj - de lehet, hogy túl-egyformák vagyunk. S ez az oka ennek a félreértéssorozatnak, amibe belekevertelek - talán akaratod ellenére - téged is. (Bárcsak jobban benne lennél az én veled kapcsolatos problémáimban.)

Vagy hazudnék magamnak több mint egy éve? (mááár?!)

(folyt. köv.) (azaz nem is tudom... elbizonytalanodtam, ezek a több mint 40 éves szövegek, amik eleve a z elnemküldés szándékával születtek, azaz közel se "publikálásra"... nem élek-e vissza ifjú-naiv(a) régi önmagammal:

a 26 évessel...

én, a mai, 67 éves öregasszony:

ha igen , akkor bocs..,

a levelek címzettjétől meg már nem kérhetek engedélyt,

meg végérvényesen sem küldhetném el neki ezeket az "elküldetleneket",

mert több mint 20 éve... nincs "földi" címe....

(Vagy hazudnék több mint egy éve...)
....Amikor először írtam (neki) neked, azt tettem....

Akkor inkább rombolni akartam, mint építeni. Tudtam, hogy nem válaszolsz, mert én sem válaszoltam volna a helyedben. S előre kitaláltam, hogy akkor viszont fikció az egész. - De titokban vártam, hogy írsz, mint ahogy titokban azt is reméltem, hogy más vagy , mint év. - Azóta rájöttem, hogy minden ellentétes híresztelés és törekvés ellenére gyávább vagy nálam is.(micsoda otromba szemtelenség ez? ) Én legalább mertem kilépni magamból, Te viszont a színpadon bújócskázol, s ott sem mered vállalni azt a figurát, akivel nem értesz egyet. hát önmagaddal mindig jól megvagytok?!

Ne haragudj! ez a tudat, hogy úgysem küldöm el a "levelet", s hogy úgy írok neked, mintha valóságos kapcsolat lenne köztünk - túlságosa elszemtelenített. Azonkívül azt is figyelembe kell venned, hogy fikció vagy, s mint színész: "minden és semmi", és mivel az embernek írok most, közelebb állsz a "semmi"-hez. Ezt ne vedd sértésnek. Nem én találtam ki. Diderot óta sokan mondják, ha jogtalanul is. De én, aki imádom őket (személytelenül), mint színészeket - a mindent látva bennük, mikor engem is a "minden"-né tesznek, miért ne bosszulhatnám meg e csalást - ami úgyis csak az előadás végéig tart, amikor magam is hamarosan semmivé leszek -, azzal, hogy egyiküknek megmondom,hogy ők is semmik, ha lehull a függöny.És a mindenben és a semmiben is osztozunk. S ha az ő színpadi létük felfokozottabb minden, akkor semmijük is tátongóbb! És - ne érts félre -, én ennek nem örülök, csak szeretnék valahogy egy szintre kerülni veled - a valóságéra.

Egyszer már úgy tűnt , sikerült...

De ez a csoda, úgy látszik, megismételhetetlen. "Azóta sokszor szeretném felidézni azt a pillanatot, de sehogy se sikerül."

Te mondtad, vagy Ennio, a Játékos?..., aki a nagybátyám gesztusait és nyakkendőjét viselte. (Az egészből az a pöttyes nyakkendő biztos! A kezemben is volt, Bécsben, náluk... Tudtam, hogy neked küldik. S dühöngtem rájuk, amiért ők ismernek, s csak én nem, aki pedig mindent tudni akar, és majdnem mindent tudni vél rólad.) Szóval Ennio... Az első felvonásban megjátszottad a Játékost. (Direkt játszottál vagy áttátelesen?) Azért voltál jó, mert hamisak voltak a a megnyilvánulásaid? De azért elidőztél "a pillanat varázsánál", ami közrejátszott abban, hogy Irát - aki "elvetette" magát veled, valóban elvedd, és tönkre tedd, á, dehogyis? boldoggá tedd!! Hiszen ő boldog volt. te nem voltál az. S azzal, hogy túlélted, még boldogtalanabbá lettél. Az I. felvonásban még dühös voltam rád. A hasonlóság m,miatt. (Ami lehet, hogy belső- is, s nem modellrajz.) És észrevettem valamit, amit Quentinnél is tapasztaltam, a biztonságod mögül ki-kibukkanó félszegséged, tétovaságot; ami folyton rád és nem Quentinre és nem Enniora emlékeztetett, és persze arra is, hogy én nem is rájuk vagyok kíváncsi, hanem igenis: Rád!!

A néma jelenetekben is téged figyeltelek. És főleg akkor, mikor nem tudtál a szavak mögé bújni, nem tudtad elrejteni magad, pedig néha úgy tűnt, szeretted volna.

De a 2. részben megszűnt a színészi paradoxon. A katarzis tökéletes volt. S a jóvátehetetlen... arra figyelmeztetett, hogy amíg élünk, semmi sem késő! De éppen azért , mert meghalunk, élni kell, igazán, olyannak mutatva magunkat, amilyenek vagyunk, s nem eltitkolva azt, ami bennünk szép és nemes, és másnak szól. Mert az önmagukért való dolgok értelmetlenek, s ha látszólagos kötetlenséget is biztosítanak, valójában kifosztanak. (A magány én-ellenes.) Ezek a "tételek" éltek a színpadon. S még több is.... És túlságosan magával sodort Ennio összeomlása, majdnem zokogó kiáltása az egyetlen-megoldás: Ira után, és az utolsó mondat: "Ülök, mert tudom, hogy van itt egy fűszál,ami figyel rám, és megérzi, hogy hívom." -

Úgy sajnáltam Enniot,... és Téged... S aztán kijöttél a függöny elé, (nem szomorú), szigorú arccal, elnéztél fölöttünk, kifelé, el...

folyt köv. hajaj...mégiscsak...