Megint írok, bár tudom, hogy őrültség ennyire közeledni hozzád, elhitetni magammal, hogy "jogom" van ilyen leveleket írni. Hát persze, ami engem illet: v a n . És Te úgyse fogod elolvasni. Vagy ha mégis? Akkor úgyis mindegy...Akkor vagy elveszítelek ... örökre..., vagy végre találkozunk, úgy, ahogy én már régóta szeretném, hogy megismételjük azt "a csodálatos pillanatot", s örökké tegyük. (ilyen nincs!!!) Bár épp ma, osztályfőnöki órámon, ahol kötelező témánk a szerelem volt, megállapíttattam a gyerekekkel, hogy a szerelem se lehet örök, mint ahogy semmi sem az. (óriási!) Most először mondtam ki ezt a szót veled, a hozzád fűző érzéseimmel kapcsolatban. Pedig nem is tudom, szerelem-e ez. Vagy csak álmodozás... (úgy tűnik, az! de nem "csak"!) de ma, amikor a 17 éves "gyerekeimnek" a szerelemről beszéltem, homályosan rád gondoltam, s talán azért i s tudtam olyan meggyőzően mondani nekik: "Nem tudom, ti voltatok-e már így..., de amikor beléd sújt, hogy van valaki, aki ugyanolyan, mint te, és mégis más, akivel egy nyelven beszéltek, úgy, hogy értitek egymást, szavak nélkül is - mert egy hullámhosszon rezegtek - ez... igazi szerelem. Azonosak vagyunk, és mégis mások. Egymásban, az azonosságban a különbözőséget keressük és szeretjük. (Vagy fordítva: a különbözőségben az azonosság.) Ez a szerelem dialektikája." -figyelő tekintetükből kivettem, hogy elhiszik mindezt, mert látják rajtam, hogy én is hiszem.
(Most azon gondolkodom, hogy így fogadnák-e a ma 17 évesek is ezt a "szöveget" - de ez meegválaszolhatatlan kérdés,. mert ma én se mondanék ilyen "szöveget" a mai 17 éveseknek, sőt - valószínű nem is éreznék így 25 évesen sem... "A kor hatalma"...) - Mindenestre az akkori 17 éveseim nem régiben tartották a 40 éves érettségi találkozójukat, és olyan szeretettel fordultak felém is, ami azt mutatja, hogy ők (se?) nem változtak sokat... Szerencsére... Vagy mégsem? hiszen a világ rengeteget... és nem feltétlenül jó irányban... 30 évnyi tanitás alatt , a vége felé, látván a hanyatlást, nem egyszer gondoltam vissza a "régi, jó" tanítványokra, már akkor is...) (Másrészt "haladni kell a korral" - lehet, hogy én mindig is kicsit anakronisztikus voltam az érzelmi életemben. És nem véletlenül mosolygott ki 3.-os gimnazistaként is egy elsős, olvasva az -osztályfőnöki kérésre - faliújságra írt cikkem a szerelemről.. hogy ennek a 3.-osnak fogalma sincs a szerelemről... Úgy tűnik, még 25 évesen se volt sok? vagy legalábbis más, mint az általános értelmezés... ? De nem biztos, hogy a lelki oldal túlhangsúlyozása nem lenne ugyanolyan aránytalanság, mint az ellenkezője....)
Nem tudom, miért van ez, illetve az lenne furcsa, ha nem így lenne, számomra, hogy úgy érzem, mintha a testvérem lennél. (Azt hiszem, külsőre is hasonlítunk.) S ha tényleg a testvérem lennél - akkor is szeretnélek. Talán ugyanígy. De azért jó, hogy nem vagyunk azok... (megnyugodtam, némileg... de ezt a "testvérszerelem" ügyet azért mégse értem..., vagy mégse szerelem...(?) (talán "duállélek" -sejtelem? - csak akkoriban ezekről még nem tudtunk, - csak megsejthettünk..? illetve több is volt ez mint megsejtés, egy nagyon erős rokonérzés, bizonyosságérzés... ez gondolkodtat el ma is...:) Hidd el, hogy itt valami törvényszerűségre bukkantam, és nem "őrülti rögeszmével" ragaszkodom hozzád. A törvényt nem én teremtettem, csak felismertem, mint valami természeti erőt, mely ellenállhatatlanul sodor hozzád. És ha te nem érzed így, csak azért lehet, mert nem ismersz.
De mégis, úgy vélem, és azóta is lettél "a mindenem" - gondolatban, amióta (1968. január 1.) azt hiszem, hogy te is m e g l á t t á l . És akárhogy is van, az a pillanat letagadhatatlan. Ha te el is felejtetted, vagy "sehogysem tudod felidézni." Az volt az igazság, a mélyről, belőlünk fakadó - szükségszerűség. A többi... már a tudat, a gondolkodás fékje és millió egyéb körülmény matt elmaradt - és e z a véletlen! Én akkor úgy éreztem, hogy elindultunk egymás felé... És azóta is azt hiszem, hogy t a l á l k o z n u n k kell. Csodálatos lenne! A szerelem csodája... "Ami nem adatik meg mindenkinek" (?) Ezt egy szinésznő mondta, és nem biztos , hogy igaz,...) És azt hiszem, nekem is csak veled. (Igen, a "behelyettesithetetlenség tudata nekem mindig nagyon fontos volt - forditott irányban is. és azt hiszem jogosan! ez lényegi meghatározó kell hogy legyen!) Úgy hiányzol, mert annyira bennem élsz, hogy mindig rád kell gondolnom - a hiányodra, mert persze csakis úgy élhetsz bennem , mint a hiány.
És amikor a technika "csodá"-ja folytán mégis eljössz - ami a tulajdonképpeni ürügyeket adja e levelek megírására, mint kis valóságdarabok az álmok között, - akkor mindent igazolsz bennem, azt, hogy bármilyen őrültségnek is látszik, nem lehet ez másképp: s z e r e t n e m k e l l t é g e d .
Tegnap a Learben olyan megható voltál: a tréfában oldódni akaró keserűséged, a kétségbeesésed, szomorúságod., ragaszkodásod a szerencsétlen apához. Érzékeny, mindent kifejezni tudó arcod, féltő-riadt szemed, remegő mozdulataid... De a legmegindítóbb talán az volt, amit Shakespeare talán meg sem írt, vagy csak a sorok közé gondolt: az a tiszta szeretet, ami e két embert: Leart és "szegény kis bolondját" összefűzte. (De hogyan szakadtak mégis el egymástól? Lear Cordelia halálakor egy leheletnyi asszociációval "téged" idéz? Azt hiszem egyformán szeretett és dédelgetett kettőtöket...
És ne nevess ki, de de kedvem lett volna (nekem is) ölbe venni, mint egy kisgyereket, megvédeni - nem tudom, mi, talán minden ellen. Mintha én erős lennék! Mert ez az érzés azzá tett. Pedig tulajdonképpen én félek! - azt hiszem. Lehet, hogy kivetítem (de én szeretném hinni, hogy megtalálom) az én életérzésemet - benned. Vagy itt van az én tévedésem? Ha tévedés... Hogy összetévesztelek magammal, vagy a szerepeiddel, amikkel -szerinted- nem is vagy azonos. ezt viszont nem tudom elképzelni. Azonosulás nélkül nincs - még modern - művészet - sem. Ez az alap (talán ugyanúgy , mint a szerelemben) , s csak ebből kiindulva lehet eltávolodni, "elidegeníteni". (l. Sztanyiszlavszkij és Brecht) Amit egy színész el tud játszani, - s főleg olyan ragyogóan, mint Te szoktál - akkor az a figura kell, hogy éljen valahol benne, ha elrejtve is -esetleg leplezve, tudattalanul. És a szerepeid ismeretében merem állítani, hogy ismerlek téged. És nem tudlak nem szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése