Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)

éjjel 23,50 - december 3. 13,45

...Persze, hogy nem szóltam hozzá! -

Pedig lett volna mondanivalóm. DE..

Tele vagyok kisebbségi érzéssel, s ez félig-meddig indokolt is.-

El vagyok maradva magammal. Nagyon keveset tudok és csinálok. Sokkal kevesebbet, mint ami módomban állna, illetve állt volna. S tele vagyok gátlással is. - Talán többek között ez is az oka annak, hogy a vitán nem csak mint passzív szemlélő - tehát "nem-vitatkozó" hallgató, hanem plusz: "nem-szereplő" voltam jelen. Gimnáziumban nem ennek indultam! S erre emlékeztetett két ember jelenléte: az egyik egy újságíró, a másik az "orvos" színrehozója. Az újságíró annak idején a gimnázium József Attila ünnepélyéről írt kritikát, s mint szavalókról rólam és a mostani orvost játszó fiúról. Engem agyondícsért ("átélés", "technika"), szemben vele, "A király halódik" egyik legsikeresebb szereplőjével. Az idő nem igazolta: én puszta szemlélővé süllyedtem, (A maximum legfelső sorában éreztem ezt.) - S talán itt van minden bajom eredője. Nincs miben megtaláljam vagy kiéljem magam! Amit csinálnom kell, kevés is , és sokszor nyűg. És főleg nem a l k o t á s ! - Megpróbálkoztam II-ban a versírással, most a prózával ("Ablakok" - 17 oldal.), napjaim legörömtelibb, legteljesebb percei, amikor belopakodok a társalgóba, leülök a zongora mellé, és eljátszom a Für Elise kezdő ütemeit, amit sikerült végre megtanulnom... Otthon a hegedűm. A ZENE! Igen. Ez is lehetett volna, amiért érdemes... Eldobtam. A rajz... Csak magamat szerettem rajzolni. Anyu telerakta a falat az önarcképeimmel. - A verseimben is csak magamról írtam, tükröt csináltam velük az érzéseimnek, s főleg a vágyaimnak... A hiányt akartam velük betömni. Sikerült is. Csak amit nem fogalmazunk meg, nem formálunk meg, az nyomaszt. - - Most "minden" bennem van, s mégis üres vagyok. Nem találok formát a kiöntésnek. - Sokszor "fecsegéssé" aljasul, egy szobatársnak mondom el legrejtettebb gondolataimat, érzéseimet, egy aprócska szituáció ürügyén - sokszor elragadtatva magam, hévvel, lelkesedéssel. Olyankor egy kicsit megnyugszom, lehűlök, de utána bánt; megint aprópénzre váltottam valamit, amit tartogatni kellett volna, őrizni, míg valami teljes lesz belőle; így elveszett..., kiadtam magamból, s már el is tűnt.-- De talán úgysem lett volna belőle s e m m i sem!! (valószínű, hogy abból nem is! - egy "fecsegés"nek nem lehet ugyanaz a témája mineműsége, mint egy műalkotásnak! - ezek felcserélhetetlen dolgok. Legfeljebb kevesebbet kellett volna fecsegni(?), s helyette is elmélyedni, és alkotni, de nem feltétlenül a fecsegés témájában!)

Azt hiszem, végre le kellene beszélni magam arról, hogy "tehetséges" vagyok. Talán voltam, egyszer valamikor. (És ez az elcsépelt "tehetség" szó sem adekvát, túlértékelt, különben is épp arról lett volna szó, hogy nem teHETni kellene (kellett volna) már hanem tenni!!!) És bár valaki a tenyeremből azt állapította meg, hogy "nagyon sok dologhoz van tehetsége, de nem törődik vele, nem fejleszt, veszni hagyja" - talán ez a "veszni hagyás" már tulajdonképpen a egyben a tehetség tagadása, kioldása, nyelvileg is ellentéte: "tehetetlenség"! Mit csináljak?! De a kérdésemnek van egy másik oldala, amit egy kicsit eltávolodva magamtól, nem annyira a magammal mint a inkább a "világ"-gal való elégedetlenség közepette tennék fel. "Mit érdemes"?

Sokszor nem tudom eldönteni, van-e egyáltalán normája, mércéje annak, hogy mi a szép, a művészi, a hasznos és főleg a maradandó...

Sokmindenben nem hiszek már. S hit nélkül nagyon nehéz tenni valamit. Talán ugyanúgy baj, hogy magamban nem hiszek, mint az hogy a körülöttem levő dolgok is lemeztelenedtek, átlátszókká váltak, s ebben a puszta, illúziótlan valóságukban nem valami tetszetősek. Érdemes-e? Igen, épp a "rossz" tagadásául lenne érdemes valami "jó"-t tenni. És persze a szépért, a jóért is - ami azért megvan, ha az arány nem is ennek oldalán áll. De a választási lehetőségek túl sok dilemma és polilemma elé állítanak. Mindenre nem jut idő, s hogy mire mennyi időt szánjak - nem tudom hasznpsan eldönteni. Kapkodok a nyelvtanulásban is, most pl a franciát kezdtem el, - kapkodok az olvasásban is, mindenben. S közben a legtöbb idő mégis csak haszontalanul telik el. S azzal áltatom titokban magam, mindezek ellenére, hogy azért vana bennem valami mégis, kell lenni, mert... Mert még mindig nagyon szeretem magamat! Ez az igazság! Bár tudom, hogy erre túl sok okom nincs! - De mit tehetek? Magamhoz vagyok láncova, s mivel -sajnos - nem tudok kilépni önmagamból végérvényesen, nézem magam és boncolom. A tükörben is. És emberek között is, nem tudok szabadulni a belső-éntudatomon túl a külsőtől sem..... (folyt köv)

1965. december 2.

(Úgy látszik - minden irtózásom ellenére- mégis a napló formáját veszi fel ez a füzet - ha kis formabontással is.) (Vajon mit szóltam volna ahhoz, hogy "blog" leszs belőle - 45 év múlva...: nem is tudhattam volna, mi is az a "blog"...:) de valószínű tiltakoztam volna, a nyilvánossága miatt!) (?) ezt már nem tudhatopm így, visszafele eldönteni, a mai énem , az akkori nevében...)

Tudományos szocializmus szigorlatra készülök. Sajnos úgy, hogy közben mindig másutt jár az eszem. Azt hiszem, épp elég időm van rá, s nagyon nehezen rázódok bele a tanulásba - talán azért, mert ez rendszeres, hosszantartó munkát kell, hogy jelentsen. Nehezemre esik. (Nem csodálom!)Most jobban érdekelne a "színház".(ezt se!) Dürrenmatt Színházi problémáival fűszerezem sz SZKP XX. kongresszusát. De ez így sehogysincs jól. Folytonos lelki háborgások kísérik minden ténykedésem, akár a kötelező, akár a tágabb értelemben vett kötelező anyaggal foglalkozom. Melyiknek adjam az elsőbbséget? S főleg: mikor és mennyit?! (ez örök kérdés marad... mire fordítsuk az életünket...)

Áh! Az egész é l e tbeosztásom rossz.(hát igen, nem csak az idő-, a sok idő, az életet teszi ki, egybeállva) Azért , mert még mindig nem tudom, hogy mit is akarok.. - Most egy újabb kitörési kísérletre készülök, 6-án. De nem fogom emiatt elhanyagolni a tud. szoc. tanulást! Előbb kellett volna beiktatni a "színházi problémákat" Nem mindent utolsó percben. (Ezt viszont, már megint, nem teljesen értem. Hogy érezhettem magam 22 évesen elkésettnek!!!???)

De este azért elmegyek az Egyetemi Színpad Ionesco előadásának vitájára. Láttam. Határozott véleményt is alkottam róla. - Hozzászólni viszont nem fogok... (Már mondtam, hogy egy semmi vagyok!) (Most viszont nagyon felbosszantottam magam, pontosabban ez a 22 éves "előzményem" - hogy lehet így gondolkozni, ilyen kishitűen, és eleve lemondással, gyáván... magamra vethetek! HA nem is lett belőlem "semmi" - vagy legalábbis ha nem sok - ha nem annyi , amennyi esetleg lehettem volna...Pedig már ekkor megmondta a Szauder prof., hogy a félszegségem... gát lesz a meglévő tehetségem érvényesítésében. hogy nem tudtam változtatni? Felrázni magam...!?)