Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?
"Tisztelt Művész Úr!
Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.
Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)
Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!
El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...
S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?
Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.
S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...
az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.
Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.
(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)
Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:
valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...
Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.
Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.
S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)
El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)
A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:
Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?
Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?
Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..
(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)
A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.
Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."
.....
és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése