előző 66. június 29-i bejegyzés folytatása , a vers (emlékezetben?) leírásával... (valószínű úgy is történt - bár később előkerülhetett a vers, a többivel -de akkoriban annyira bennem voltak, bennem éltek , (bennük életem?)hogy tudtam mind kívülről is, valamennyit)
Búcsú helyett
Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.
Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:
Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?
Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:
Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.
De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.
Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat.
Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.
S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:
Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?
Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.
Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.
S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?
A búcsú is elmaradt.
Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.
.......................................
Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?
Búcsú helyett
Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.
Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:
Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?
Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:
Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.
De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.
Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat.
Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.
S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:
Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?
Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.
Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.
S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?
A búcsú is elmaradt.
Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.
.......................................
Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése