1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?

Makó, 1966. szeptember 23.

Vallomásaim áttettem készülő "irodalmi alkotásomba". Ott igyekszem a lehetőségekhez képest mindent elmondani: tehát, visszaemlékezésből a jelen sem hiányzik, a legmaibb jelen; persze csak mint -sokszor újabb kilátástalanságot jelentő - "perspektíva". Túlságosan őszinte vagyok a "művemben", ez az irodalmiságának nem árt, a gyávaságomat viszont alaposan kikezdte. Azért mégse bánnám, ha kinyomtatná valamelyik kiadó. Befejezem - most már biztosan tudom, de azt még mindig nem, hogy van-e tehetségem. Egy kicsi biztos.

(Befejeztem valóban. Kár hogy nem biztam jobban magamban. A "tehetség+ csak lehetőség, abban bízni alapvető, hát még ha már "tesz" is az ember. Hogy kiadták- e ill. miért nem , az más kérdés... Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy megpróbálom most.. kiadni. Persze előbb újraolvasom - mai szemmel... Akárcsak ezeket a naplókat:)

Most egész másról akartam írni, ami lehet, hogy nem fér bele a regény kompozíciójába. De nagyon bonyolult a dolog. Félek leírni. Nem vagyok tisztában azzal, hogy helyesen cselekszem-e.- Nem tudok azonosulni a "tanárnő"-ségemmel, ami nagyon sokmindenre kötelezne. Délután teljesen felkavart valami, ami egyenes folytatása volt egy április éjszakai utazásomnak. Pedig azt hittem, hogy vége. De sajnos(?) soha sincs teljesen vége annak, ami egyszer elkezdődött... Hogy fog végződni?

Szovjetúnió, 1966. július 24. Vasárnap

Valahol az Oka partján, (nem, nem "valahol a Volga mentén..." , de majdnem!:):

egy sátor előtt hasalok...

Nem fogok "naplót" írni; beszámolni filológiai pontossággal a látottakról, tapasztalataimról, benyomásaimról - nem akarok egy rosszul sikerült könyvet írni - minden kompozíció nélkül. inkább maradok a forgács-módszernél, ha ez megint szubjektivitáshoz is vezet, ami hű műfaji tükre önző voltomnak, ez az egész irkálás pedig az "elvontságom" vagy erősebben szólva: életképtelenségem egyenes következménye: t.i. leírom, amit nem teszek meg a valóságban, mert a valóságban tulajdonképpen nem is teszek - magamtól, gondolataim életrekeltéseként - semmit. Hülye vagyok. Egész egyszerűen ez az igazság. Emellett: kibírhatatlan, elviselhetetlen - sajnos nem csak a magam, hanem a mások számára is, ami persze kölcsönösen kiegészíti egymást . De hagyjuk ezt a témát. Előbb utóbb úgyis ide fogok kanyarodni, bárhonnan indulok.

(no, szerintem ez az önostorozás, egy rosszhangulatú sátorbeli beszélgetés utóhatása lehet, ahol elég igazságtalanul eshetett nekem egyik társunk, akire ezek a jelzők legalább annyira ráillenének, -kivéve az "elvontságot" ill."életképtelenséget",-,de én mindig hajlandó voltam, mindenért magamat okolni..."ostorozni" - ha mások előtt nem is mutattam)

Közben vacsoráztam, s eszembe jutott, hogy már egy hete egy levelet sem írtam haza, nagyon elszégyelltem magam, s írtam Anyunak ebben az elég vacak "ebédlő"-világításban, ahol a tábor egyetlen fényforrása van. Általában nem valami civilizált körülmények között élünk itt az erdő közepén - s talán lassanként mi is átvedlünk "természeti" lényekké. Persze ennek rengeteg jó oldala is van, csak kissé nehéz volt az aklimatizáció. először nagyon el voltam keseredve,amikor megérkeztünk a táborba, de fokozatosan megtanultam meglátni azokat a pozitívumokat, amiket eleinte fel sem ismertem. (ez talán összefügg fent már említett "elvontságommal", hogy ismét visszatérjek "bűvös körömbe".) Megismertem illetve ismerkedem egy új országgal, emberekkel, - sajnos túlságosan passzívan - s elsősorban magamat ismertem nem is meg-, hanem ki. De remélem, ez hasznomra lesz. Muszáj megváltoznom, de talán már késő is, hiszen ezt már annyiszor leszögeztem, és hiába... Bár eddig - azt hiszem - egy kicsit mégis csak "szerettem" magamat, (még szép!) , most viszont eljutottam oda, hogy szinte csak utálatot érzek magam iránt. (hát ez nagy hiba! de milyen hatások is érhettek, hogy idejuttattak!?) S úgy gondolom -és nem is minden alap nélkül -, hogy mások is gyűlölnek.(hát hogy is szerethetnének mások, ha én nem szeretem magamat?. Nem ismertem eléggé Adyt? "Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak...") Én egy fordított-Ady voltam?!) - S amit soha nem hittem volna magamról, vagy csak nem mertem bevallani, talán még rosszindulatú is vagyok amellett, hogy hiú - sőt: gonosz. (Hát, én ezt nem vagyok hajlandó most elhinni! akkor se kellett volna!!!) Csak nem tudom, miért, mikor nem akarom. Persze nálam semmi sem egyértelmű,a legrémesebb, hogy folyton más vagyok, s ami az egyik percben áll rám vonatkozóan, azt a másik percben megcáfolom, s ez több, mint hangulati anomália. (Hát mi? Jaj! - Micsoda rossz hatások érhettek engem...akkor és ott..., amik ezt hozták ki belőlem.)

Ma Csehov házában voltunk Melihovóban (...)

Szeged, 1966. július 2.

Valóban történt... Nem sok, de a legtöbb, amit tőle kaphattam. A szavai...

Még másnap délelőtt összetalálkoztunk a Dugonics téren. - Most nem fordítottam el a fejem, igyekeztem nagyon barátságosan köszönni. ez könnyű volt, mivel most ő is már messziről mosolygott rám. S amikor már majdnem egy vonalba értünk, megállt, (s a kocsiútról) odahívott magához. U.i. ő nem volt egyedül; egy másik volt tanárommal (ószláv nyelv - minden személyes kapcsolat nélkül - a 40 éves találkozón ott is volt, Sz. már akkor halálos betegsége miatt - nem - de ekkor még együtt és élőn,*) mentek, valószínűleg az egyetemre.

-Hova került?

-Haza.

-Azt tudom, de hova?

-Makóra.

-Azt is tudom. Hogy Makón lakik. (Honnan tudta?) Csak azt nem, hogy melyik oskolában fog tanítani?

-A gimiben.

-És mit?

-Valószínűleg oroszt. Csak oroszt.

-Marhaság! (kiáltja - ő, az orosz irodalom tanára!)

-Legalább belejövök a nyelvbe...

-Marhaság! - üvölti, most már valóban felindultan. - Marhaság! Olyan irodalmi érzékkel... - mondja s mint aki megbánta vagy szégyelli, már rohan is el.

De akkor is! Elismert! Végre. Hogy erre a furcsa elismerésre négy évet kellett várom, tele kételyekkel! S most, ez a 3 szó, ez a befejezetlen mondat szinte többet jelent nekem, mint a jeles (a 4,71) a diplomámba, amit ma kaptam meg.

Tegnap egy távirat a nagybátyámtól: "Szívből gratulálok". Anyu hozta be. Pillanatnyilag elégedett és "boldog" is lehetnék.-

10-én indulok a Szovjetúnióba.

(hogy máris belejöjjek a nyelvbe? hogy "készüljek a pályámra", ahogy az egyetemi párttitkár , a másirányú útlevélkérelmem aláirásmegtagadója tanácsolta )

........

*itt már emlékeztünk rá (2009-ben)

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)

Szeged, 1966. február 25. 23 óra 10 perc

Félek szembenézni magammal "nem vagyok azonos".

Szeretnék valami egész más lenni: egyszerű, céltudatos, világos, érthető, kívül-belül adekvát.

Nem tudom, mi lesz velem.

Nem lehet örökké "törvényen kívül" élni, s úszni az időben. - Az elhelyezkedési problémám agyonnyom - de csak mint gondolati dolog, s gyakorlatilag jóformán semmit nem teszek az érdekében. Mert... mert nem is tudom, hogy minek az érdekében tegyek. Semmihez sincs kedvem. Csupán annak "örülök", hogy végre, nem sokára keresni fogok, pénzt,- ha nem is sokat - és nem szorulok senkire (anyagilag). épp ideje. És annak is örülök, hogy élek. Igen. ez a legóriásibb előny. Minden mással szemben. egy csoporttársunk meghalt. Nagyon sokat gondolok rá, kis, jelentéktelennek látszó eseményekre, aminek most már az ad jelentőséget, hogy ő is benne volt. Pokoli, hogy nincs többé!(Szegény B.I. ő is, és pár évvel később a barátnője is öngyilkos lett... Azt hiszem tényleg sok szempontból "elveszettnemzedék" is voltunk , és nem csak az u.n. "nagy generáció" - de ők azt hiszem, a háború után születtek, pár évvel utánunk, és csak utólag kapták ezt a nevet..., mi talán épp kiszorultunk onnan is...)

Még valami.- Most már egész biztos vagyok benne (levéldokumentumaim vannak róla), hogy senkire se számíthatok, csakis magamra. Így mindenképp el kell fogadjam magam - legalábbis egyelőre - olyannak, amilyen vagyok. S talán

mert ez eddig még nem történt meg, azért nem is tudtam harcolni magamért. (később se, e felismerés után se, de azt hiszem az alaphelyzet elhibázott , körülöttünk, ha egyáltalán "harcolni" kell az érvényesülésért. Struggle for life? És én is azt mondom, -Karinthyval - "inkább egyenek meg a férgek mint hogy a férget megegyem"... de azért... az se kellemes , ha a férgek esznek...)

folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)