lehet, hogy tévedek, de azt hiszem a "Játékosban" önmagadat alakitottad. Önzésed, gőgös individuumod mögött felsejlett igazi arcod: a másik után vágyódó, önmaga börtönében sínylődő, boldogtalan ember arca.
Mert a szinpadi szerepjátszásod az első részben volt "hiteles" - azaz számomra zavaróan idegen, mig azután a lelepleződéssel fokozatosan eltűnt a szerep. S megmutattad magad.
Vagy csak Enniót?
Hát igen; elképzelhető, hogy annyira jó színész lennél, hogy a pozőrt valóban "megjátszd", s az érző, kétségbeesett, önmagát már leleplező figurát őszintén, teljes azonosulással hozd, ahogy a szerep "jellem" öntörvényűen megkivánja. S ebben az esetben azt kell mondanom? az alakításod bravúros volt.
Nem fizikiai, csupán "gépi" jelenléted lehetővé tehette volna, hogy elfogulatlanul, hideg szemmel nézzelek.
De: minden mozdulatodnál, szavadnál eszembe jutott a "januári" Enniód, aki tőlem néhány méternyire játszott, úgy, hogy láthattam a kezén az ereket. És el is időztem e kézen; feldobott az élmény, hogy itt vagy , elérhető (s mégis elérhetetlen) közelségben. Ez némi találkozásbnak tűnt.
Különös, de akkor szinte az előadás első percétől homályosan abban a tudatban, vagy inkább sejtésben néztelek, hogy tudsz a jelenlétemről. Úgy tűnt, mintha egy "titkos" megegyezés lenne köztünk, s ez - ne botránkozz meg! - szórakoztatott is, jót "mulattam" rajtad, a felfedezett pöttyes nyakkendőn (mit nagybátyám küldött neked),
a groteszk mozdulatokon, s még azon is, amikor ügyetenül a földre ejtettél nyakkendő- azaz hiúságkollekciódból egy darabot.
Nem tudtam komolyan venni sem Enniódat, sem téged, s nem együtt kettőtöket. Állandóan nevetést kellett visszafojtanom, ami lehet, hogy tulajdonképpen egész egyszerű kifejezési formája volt annak a kitörő örömnek, ami betöltött, csupán azért, mert ú j r a l á t l a k.
Ebben a szemtelen, néma-nevetésben néztem az előadást még akkor is, amikor úgy tűnt, egy pillanatra lenéztél rám, s aztán szemben velem, az asztal mellett ülve, amikor a sógornőd kérdésére elmeséled, hogy is vett rá Iva arra, hogy elvedd... úgy tűnt, mintha nekem, sőt rólam beszélnél, de amikor fő inditásként a "pillanat varázsát" emlitetted, azaz emlékét, "amit azóta is szeretnél felidézni, de sohasem sikerül", fokozatosan lehervadt rólam a mosoly. Szinte biztos voltam abban, hogy a mi pillanatunkról (is) van szó, mert rám néztél, s ott, annál a mondatnál mintha egy kicsit ki is zökkent volna a darab. (És elszomorodtam, mert megértettem, hogy ha akkor v o l t is, az a pillanat... eltűnt a múlttal, s már emléke is alig él...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése