Most azért írok, mert a "Körkép"-ben - igaz, hogy csak a művek befejezetlenségének illusztrációjaként - újra láttalak, Oresztészként. Az utolsó jelenetet, s azt sem végig. De felém (bocsásd meg, hogy megint "kisajátítalak" magamnak) fordulva mondtad:"Itt hagytál..., nekem meg élnem kell: most már nélküled." Talán csak azért volt mindez, hogy láthassák: Elektra áll, egyenesen, szilárdan - a tőrdöfés után is. Egy éve (már!) és a színpadon, nem láthattam, milyen az arcod, amikor ezeket a búcsúszavakat mondod - magadnak, Elektrának.(lám a tévé előnye! közelhozza a nézőtérről láthatatlant) És most: újra bennem vagy. Nagyon szeretem az arcod. Ha komoly, ha szomorú, amikor átsuhan rajta valami . - mert okos, és ha csúnya, akkor is "szép" - nekem. Figyelnem kell rá! S hiába nem szólsz, hiába beszél a partnerod, csak hallom, amit mond, értem is, és nézem a te reakcióidat, arcodon, mozdulataidon, és azt csodálom, hogy milyen tökéletesek, megkomponáltak; hogy ahogy a B.. ereszti le a karját, szinkronban követed (mint egy táncos), de nem puszta formalizmusból, mert arra is vigyázol, hogy egy ponton a tied megálljon, tehát magasabban maradjon, előre jelezve győzelmed, ami nem lehet tartós; mert a végén a te fejed hanyatlik le a fájdalomtól, amit talán te nem is érzel, de én, aki nézlek, elszomorodom tőle. (Ez is a színészparadoxonhoz tartozik?...)
De lehet. hogy csak azért, mert tudom, hogy eltűnsz, halványodik a kép, és vége...
És hiába szeretnélek itt tartani... Azokat a pillanatokat, amikben látlak, másképp élem: intenzívebben, figyelmesebben. És nem is tudnám kifejezni időben a térnek (ill. a tévének!) azt a csodáját, hogy kitágul, és elhoz a szobámba; a könyveim, jegyzeteim, mindennapi dolgaim közé Téged, aki persze amúgy "bennem élsz"., de ezek az "objektív képmások", amik kívülről, a TV-ből vetítődnek rám, csak ellenőrzik és megerősítik a belső látomást, a csodát. És Csoda minden, ami veled kapcsolatos.
Nem túlzok, hidd el. (nem -e?! biztos így éreztem!...) Ez vagy nekem, s talán több is.
(Pedig megvoltak a józanabb, szkeptikus hangjaim is:)
Sokszor, - mostanában egyre gyakrabban - szeretném meggyőzni magam arról, hogy őrültség ez az egész. Érthetetlen... De mikor én olyan jól értem, és nem tudok felhagyni a reménnyel, hogy ha mindent tudnál, tudhatnál...., te is megértenéd. Ugye - ha elolvashatnád mindezt - máris sokmindent megértenél?!
Ha én úgy érzem, s oly erősen, hogy hozám, belém tartozol , neked is így kell érezned!
(ó, jaj! sancta simplicitas?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése