ápr.19. folyt/3.

Pesten elolvastam a Bűnbeesést a Színháztudományi Intézetben, a Játékost nem találták, de örültek, hogy felhívtam rá a figyelmet, mert meg kell szerezniük.
Quentint és téged is - ha tiltakozol is az analógia ellen -,még jobban megismertem. Kivontalak... - és tisztán álltál előttem. Te - Kálmán György. - Nem bűnösként és nem is ártatlanul - emberként, aki tud vétkezni... (még a színpadon is, ki tudja, milyen milyen zavarból, amivel aztán elindit egy képzelődést az 5. sor 7. székén ülő valakiben...) egy oda nem illő mondattal./

Szóval a könyvtárban ültem... ott kerestelek Téged. És megint nem az életben, a valóságban. Míg Te - ha jól tudom, véletlenül - a belváros egy presszójában ültél valakivel,aki nem is tudhatja, hogy ki vagy te, hiába "ismer". Nem, igazán nem vagy számomra a Tökéletesség, a Bálvány. De nem tudom lebeszélni magam Rólad, mert még mindig azt hiszem, hogy -bármilyen nevetséges is ez másnak - , hogy egymáshoz tartozunk. Mert kinyitom a Film Szinház Muzsikát, és ott , egy képről újra hozzám szól a tekinteted, én értem..., és érzem...

ápr. 19. folyt.

És most itthon látom, hogy képtelenség a "búcsú", legalább annyira, mint az egész "kitalálás" - most már annak tűnik minden - és mégis létező valóság... a számomra. Az egyetlen, ami kiemel, ha csak gondolatban is. Ha nem lenne,újra ki kellene találni. Ezt vagy valami mást. (ami - tudom -, újra "ez" lenne. Mert Törvény)-

Nem tudom, valaha is megismersz-e...
Gyáva lettem újra. Kicsúszott alólam a talaj; a kéziratom nem fogadta el a (szépirodalmi) kiadó, problémáim vannak itthon.... (s valaki azt mondta, hogy - á, különben ez nem érdekes.)
Mindenre megoldást épp az jelenthetett volna , amiben most már nem bízhatok.
Rájöttem, hogy Pest és ami benne van, csak egy kitörési-menekülési lehetőség volt a számomra, de nem tudom a lábam megvetni ott. Élnem kell Makón, problémákkal, és egyedül, és szürkén. Ezt kellene gyakorolnom most... leszokva Rólad is... De még nem megy... Szokásommá váltál. És túl sokat jelentesz - nekem - már nem is Te vagy, hanem egy szimbólum, ahogy valakinek mondtam, aki "kitalált" belőlem Téged - vagy egy "karácsonyfa", amire mindent "ráaggattam", vagy - ha ismered Stendhal Szerelemről irt tanulmány-vallomását, akkor tudhatod, hogy ez az egész egy krisstályosodási folyamat... A gally, az eredeti már felismerhetetlen -a valóságmagot el is tüntették a képzelet kristályai. Te nem segítettél leválasztani, pedig a kezdet kezdetén, egy igazi levélben épp erre kértelek.- Akkor talán még nem lett volna késő. Most már kijózanodni sem tudok... Most már tudatosan is álmodok.(ha bátortalanul is.): ma éjszaka csak miattad mentem el egy koncertre, ahol Te is felléptél volna (prózában)- de hiába vártunk, míg aztán közölted egy riportban, hogy "elaludtad" az előadást - két tanítványomnak, akik közül az egyiknek eltört a szemüvege szára, azt akartad megigazítani,a kezed rajta volt, én mellé tettem..., s ekkor pánikszerűen eliramodtál.-- Az ilyen álmok tükrözik a gyávaságomat, és tovább bátortalanítanak...
Kezd érdekelni, egyáltalán, tudsz-e rólam, arról, hogy "üldözlek"... Persze, már csak gondolatban. Leveleim előtt, a télen, még erős voltam, hittem magamban és Bennünk, kettőnk együttes létjogosultságában.- Ezek a levelek... egy kicsit pótolták is a "kapcsolatunkat", másrészt, szembesítve a valósággal (a térrel, ahol élsz, és furcsa, mostani, színpadi "éned"-del, alulmaradt, nem állta ki a próbát. - Nem tudtalak, nem mertelek, nem is akartalak megkeresni... Talán féltem a bizonyosságtól, ami jó semmiképp s e lehetett volna, az én mostani pechszériámban. - S hagytam egy kis rést továbbra is - az álmaimnak. Ha akkor, ott le is akartam számolni velük. De hiába minden. Nem megy.