márc.31. 4.folyt.

Ha tudnád...
Lehet, hogy menekülnél előlem, ahogy álmomban is mondtad azt a mondatot: "menekülsz a menekülés elől", amit azóta -legnagyobb megrökönyödésemre - Stephan Zweignél - megtaláltam. (Egyébként lassanként minden "álomötletemet" felfedezem másnál: Latinovits azt mondta, hogy "egy kombájn, mely aranya arat", tegnap M.G.P. "Olvasópróbájá"-ban olvastam, hogy Latinovts bármihez nyúl, arany lesz belőle.- Egyébként, milyen furcsa a L. is meglátott egyszer; ugyanott,... de az ő tekintetétől valósággal megijedtem, zavart, izgatott... a tiéd--- furcsa--- megnyugtatott. . És ez nem mond ellen annak, amit mondtam előbb a nyugtalanságról.... A mi kétfajta nyugtalanságunk semlegesithetné egymást... Már mondtam egyszer... (s már átéltem mással is... ) egyszer, mikor
éreztem, mit még soha,
hogy értelek érzem minden szavad,
s azt is,ami benned szakad,
értelek, érzem minden rezdülésed
pillantásod vonz, sugara éget
s megnyugtat kavargó lényed
Megnyugtat.
Mert ebben a szörnyű nagy magányban
Benned - Magamra találtam.

Megkezdődött közöttünk valami?
Nem akarlak elveszíteni.

Neked is ezt mondhatom. - Már a Rab Ráby- ban észrevettem, hogy hasonlítotok... s már akkor kezdett átruházódni, amit éreztem, még "a másik" iránt, csak a pillanatra várt, amikor őt, a Tanárt, teljesen elveszítettem, a látókörömből is - s bármi furcsa, a Színész közelebb került hozzám - a valóságban is, és így álmaimat is újra racionalizálhatom.

(Persze közben voltak józanabb élményeim is. De azokat épp azért nem tudtam, nem mertem, maradandóbbá tenni, mert az hiányzott belőle, ami az "álmaim" éltetője.)

De amióta Téged megláttalak,s nem álomképként, hanem nagyon is élő valóságként - akkor..., azóta mást nem tudok... Mert azóta tudom, hogy nincs, nem lehet más megoldásom... csak Te. S ha nem hinném ugyanúgy, hogy én ugyanaz lehetek a Te számodra, s ezt Te is, akkor megsejtetted... akkor már elfelejtettem volna azt a pillanatot; vagy csak "kuriózumként" emlékeznék rá, s nem úgy, mint életem Csodájára. - Csak tudnám, biztosan - hogy te emlékszel rá. - Ennio is csak próbálta felidézni "azt a pillanatot, de sehogyse sikersdült" neki. - Miért szerette volna felidézni? Mert utólag maga sem érti, mi történt akkor, a pillanat varázsában... és bosszantja. Ha felidézem én - magamnak -azt, s az utána következő elnézéseidet vagy kritikus-felületeskedő de már mindenképp "távoli" tekintetedet - lélektanilag mindent értek. De egy pillanat önmagában is lehet nagy, s talán éppen azért, mert megismételhetetlen! Találkozni - igazán, csak egyszer lehet. - egymásra találni, meglátni a másikban önmagamat, és viszont... És én azt hiszem: vétek elmenni egy ilyen pillanat mellett, úgy, mintha mi sem történt volna. talán bűn is... Mert az élet ritkán ad olyén találkozásokat, amiben nem a véletlen, hanem a szükségszerűség szólal meg.

69. márc. 11. 3. folyt.

...vagy a keresés önmagában is elég?! Ha rád találnék, ha egymásra talánánk, (újra és véglegesen), akkor az a pillanat megint csodálatos lenne, de utána; talán jönne a zuhanás. Igy viszont a feszültség örök. S ez kínzó és gyötrő - de kellemes is, mert előtte van valaminek, ami lehet, hogy be se fog következni, de aminek a reménye mégis él, és addig él, amiíg én akarom.
Tehát "akarom". Elárultam magam. "Kellessz" nekem mindenképp, s ha másképp nem lehet, ilyen ravasz ideológiát találok ki mentségemre. S ha nem félnék - még a kimondásástól is - annak, (amiről Te sem bírsz beszélni!), akkor nem is bánnám ezt a csodálatos-gyötrelmes időszakot, amit Veled és Nélküled töltök el. De az sürget, és türelmetlenné tesz, és elszomorít. minden perc üres és kong, amiben nem lehetsz benne! És az idő kifoszt teljesen Belőled, elrabol tőlem - végképp; ettől félek. - És ilyenkor rohannék hozzád! De aztán megszólal bennemegy józan hang - és kinevet. És maradok. Levelet írok, vagy még azt sem. Másra gondolok. A munkámra, a tanítványaimra, a készülő új regényemre, a drámatervezetemre..., s aztán újra Rád... Hiába, úgy látszik, Te vagy már nekem a Kezdet s a... Vég. (Ettől most megint megrémültem...)

1969.március 11. folyt.

Nem vagyok "a cselekvő ember", nem tudom "megszervezni" az életem - s talán ezért buknak el az álmaim, gondolataim - amik pedig -tudom-, nem is mindig rsszak.-- DE úgy látszik a kettő együtt nem megy. A világot sem a hozzám hasonló emberek mozgatják - de sajnos, nem is dicsekeddhetik a világ túl sok jóval ami a dolgok mai állását illeti. De ezen sem én se Te (aki, - hiába is tiltakoznál -, hasonlítasz rám), nem tudunk változtatni. Lehet, hogy Te hiszel benne, mert másképp nem is állhatnál ki a színpadra, annyi ember elé m majdnem "meztelenül", - kiszolgáltatva pillantásaiknak - és én is hiszek néha, amikor tollat veszek a kezembe... De ez olyan kicsit, amit az ember akar és nem érez... olyan kicsit. ami küzdelem ára, és a szükségszerűség felismerése: hogy nélküle semmit sem lehet csinálni, valamit pedig muszáj tenni. És talán mégis sikerül; neked esténként, a színpadon kicsit megváltoztatni az embereket, akik néznek, és közben jobbá lesznek... és talán némelyikük rádöbben a Rilkei felszólításra: "Változtasd meg életed!" (A többségük viszont a színház ünnepi estéjét követő nap ugyanúgy kel fel, s megy a munkahelyére, s közben...) Engem mindenesetre megváltoztattál; vagy csak megerősítetted bennem azt a fődallamot, ami a legsajátabb sajátom, de amit elkezdett nyomni bennem pályám, környezetem monotóniája és kisszerűsége - az egyetemi évek vihara után.- Hálás is lehetek érte, de dühös is! Talán jobb lenne szürkének lenni, mint csak "más"nak - és nem többnek is! Mert nekem nincs jogom "különcnek" lenni - csak egy regényt írtam, egy tanulmányt, néhány verset, elbeszélést... neked, ezeket a fiktív, "nemirodalmi" leveleket - beszélgetés gyanánt... s mindezt csak a fióknak. De egy "senki" vagyok. - Egyedül nagyon nehéz. Le sem tudom érni, hogy mit érek. Nincs tükröm, amiben láthatnám magam, más szemével.- Egyszer... láttam (és szebbnek, jobbnak, mint amilyen vagyok.) AZ a tükör (egy szempár) elveszett vagy eltörött. S azóta magamat is elvesztettem; csak a nyugtalanság lángolt fel újra bennem, mint legsajátabb sajátom; mint a fődallam kísérője, mikor már majdnem megmenekültem.
De(vö. Lermontov: "mintha a viharban lenne a nyugalom")
az is lehet, hogy számomra csaka a nyugtalanság elérhető - ez az én nyugalmam.
Hiszen, ha nem igy lenne, nem keresném... nem olyan embert keresnék, aki csupa vibrálás és izgalom..., s aki maga is a nyugtalanság... Vagy a keresés önmagában is elég?