1969.március 11. folyt.

Nem vagyok "a cselekvő ember", nem tudom "megszervezni" az életem - s talán ezért buknak el az álmaim, gondolataim - amik pedig -tudom-, nem is mindig rsszak.-- DE úgy látszik a kettő együtt nem megy. A világot sem a hozzám hasonló emberek mozgatják - de sajnos, nem is dicsekeddhetik a világ túl sok jóval ami a dolgok mai állását illeti. De ezen sem én se Te (aki, - hiába is tiltakoznál -, hasonlítasz rám), nem tudunk változtatni. Lehet, hogy Te hiszel benne, mert másképp nem is állhatnál ki a színpadra, annyi ember elé m majdnem "meztelenül", - kiszolgáltatva pillantásaiknak - és én is hiszek néha, amikor tollat veszek a kezembe... De ez olyan kicsit, amit az ember akar és nem érez... olyan kicsit. ami küzdelem ára, és a szükségszerűség felismerése: hogy nélküle semmit sem lehet csinálni, valamit pedig muszáj tenni. És talán mégis sikerül; neked esténként, a színpadon kicsit megváltoztatni az embereket, akik néznek, és közben jobbá lesznek... és talán némelyikük rádöbben a Rilkei felszólításra: "Változtasd meg életed!" (A többségük viszont a színház ünnepi estéjét követő nap ugyanúgy kel fel, s megy a munkahelyére, s közben...) Engem mindenesetre megváltoztattál; vagy csak megerősítetted bennem azt a fődallamot, ami a legsajátabb sajátom, de amit elkezdett nyomni bennem pályám, környezetem monotóniája és kisszerűsége - az egyetemi évek vihara után.- Hálás is lehetek érte, de dühös is! Talán jobb lenne szürkének lenni, mint csak "más"nak - és nem többnek is! Mert nekem nincs jogom "különcnek" lenni - csak egy regényt írtam, egy tanulmányt, néhány verset, elbeszélést... neked, ezeket a fiktív, "nemirodalmi" leveleket - beszélgetés gyanánt... s mindezt csak a fióknak. De egy "senki" vagyok. - Egyedül nagyon nehéz. Le sem tudom érni, hogy mit érek. Nincs tükröm, amiben láthatnám magam, más szemével.- Egyszer... láttam (és szebbnek, jobbnak, mint amilyen vagyok.) AZ a tükör (egy szempár) elveszett vagy eltörött. S azóta magamat is elvesztettem; csak a nyugtalanság lángolt fel újra bennem, mint legsajátabb sajátom; mint a fődallam kísérője, mikor már majdnem megmenekültem.
De(vö. Lermontov: "mintha a viharban lenne a nyugalom")
az is lehet, hogy számomra csaka a nyugtalanság elérhető - ez az én nyugalmam.
Hiszen, ha nem igy lenne, nem keresném... nem olyan embert keresnék, aki csupa vibrálás és izgalom..., s aki maga is a nyugtalanság... Vagy a keresés önmagában is elég?