...vagy a keresés önmagában is elég?! Ha rád találnék, ha egymásra talánánk, (újra és véglegesen), akkor az a pillanat megint csodálatos lenne, de utána; talán jönne a zuhanás. Igy viszont a feszültség örök. S ez kínzó és gyötrő - de kellemes is, mert előtte van valaminek, ami lehet, hogy be se fog következni, de aminek a reménye mégis él, és addig él, amiíg én akarom.
Tehát "akarom". Elárultam magam. "Kellessz" nekem mindenképp, s ha másképp nem lehet, ilyen ravasz ideológiát találok ki mentségemre. S ha nem félnék - még a kimondásástól is - annak, (amiről Te sem bírsz beszélni!), akkor nem is bánnám ezt a csodálatos-gyötrelmes időszakot, amit Veled és Nélküled töltök el. De az sürget, és türelmetlenné tesz, és elszomorít. minden perc üres és kong, amiben nem lehetsz benne! És az idő kifoszt teljesen Belőled, elrabol tőlem - végképp; ettől félek. - És ilyenkor rohannék hozzád! De aztán megszólal bennemegy józan hang - és kinevet. És maradok. Levelet írok, vagy még azt sem. Másra gondolok. A munkámra, a tanítványaimra, a készülő új regényemre, a drámatervezetemre..., s aztán újra Rád... Hiába, úgy látszik, Te vagy már nekem a Kezdet s a... Vég. (Ettől most megint megrémültem...)
a megvilágitott fa
3 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése