márc.31. 4.folyt.

Ha tudnád...
Lehet, hogy menekülnél előlem, ahogy álmomban is mondtad azt a mondatot: "menekülsz a menekülés elől", amit azóta -legnagyobb megrökönyödésemre - Stephan Zweignél - megtaláltam. (Egyébként lassanként minden "álomötletemet" felfedezem másnál: Latinovits azt mondta, hogy "egy kombájn, mely aranya arat", tegnap M.G.P. "Olvasópróbájá"-ban olvastam, hogy Latinovts bármihez nyúl, arany lesz belőle.- Egyébként, milyen furcsa a L. is meglátott egyszer; ugyanott,... de az ő tekintetétől valósággal megijedtem, zavart, izgatott... a tiéd--- furcsa--- megnyugtatott. . És ez nem mond ellen annak, amit mondtam előbb a nyugtalanságról.... A mi kétfajta nyugtalanságunk semlegesithetné egymást... Már mondtam egyszer... (s már átéltem mással is... ) egyszer, mikor
éreztem, mit még soha,
hogy értelek érzem minden szavad,
s azt is,ami benned szakad,
értelek, érzem minden rezdülésed
pillantásod vonz, sugara éget
s megnyugtat kavargó lényed
Megnyugtat.
Mert ebben a szörnyű nagy magányban
Benned - Magamra találtam.

Megkezdődött közöttünk valami?
Nem akarlak elveszíteni.

Neked is ezt mondhatom. - Már a Rab Ráby- ban észrevettem, hogy hasonlítotok... s már akkor kezdett átruházódni, amit éreztem, még "a másik" iránt, csak a pillanatra várt, amikor őt, a Tanárt, teljesen elveszítettem, a látókörömből is - s bármi furcsa, a Színész közelebb került hozzám - a valóságban is, és így álmaimat is újra racionalizálhatom.

(Persze közben voltak józanabb élményeim is. De azokat épp azért nem tudtam, nem mertem, maradandóbbá tenni, mert az hiányzott belőle, ami az "álmaim" éltetője.)

De amióta Téged megláttalak,s nem álomképként, hanem nagyon is élő valóságként - akkor..., azóta mást nem tudok... Mert azóta tudom, hogy nincs, nem lehet más megoldásom... csak Te. S ha nem hinném ugyanúgy, hogy én ugyanaz lehetek a Te számodra, s ezt Te is, akkor megsejtetted... akkor már elfelejtettem volna azt a pillanatot; vagy csak "kuriózumként" emlékeznék rá, s nem úgy, mint életem Csodájára. - Csak tudnám, biztosan - hogy te emlékszel rá. - Ennio is csak próbálta felidézni "azt a pillanatot, de sehogyse sikersdült" neki. - Miért szerette volna felidézni? Mert utólag maga sem érti, mi történt akkor, a pillanat varázsában... és bosszantja. Ha felidézem én - magamnak -azt, s az utána következő elnézéseidet vagy kritikus-felületeskedő de már mindenképp "távoli" tekintetedet - lélektanilag mindent értek. De egy pillanat önmagában is lehet nagy, s talán éppen azért, mert megismételhetetlen! Találkozni - igazán, csak egyszer lehet. - egymásra találni, meglátni a másikban önmagamat, és viszont... És én azt hiszem: vétek elmenni egy ilyen pillanat mellett, úgy, mintha mi sem történt volna. talán bűn is... Mert az élet ritkán ad olyén találkozásokat, amiben nem a véletlen, hanem a szükségszerűség szólal meg.