1969.márc.31.5.folyt.

És lehet, hogy hülyének tartana bárki, aki elolvasná ezeket a "leveleket", sőt, lehet, hogy te magad nem kevésbé. De én akkor is állítom, hogy igaz mindaz, amit írok, és valóság, és nem torz utóreflexiója egy vélt pillanatnak. És állítom, hogy azt a pillanatot te ugyanolyannak élted át mint Én. Mert ott, akkor... bármi furcsa is... egyek voltunk. - Én be merem vallani. Te... nem tudom, miért... hallgatsz. talán magad sem érted, mi történt akkor.. Én nem magyarázom túl, csak kimondom..., és szeretném, ha igazolnád Te is... még mielőtt én is hülyének kezdeném tartani magam.- - Különben, azt hiszem, teljesen mindegy. Nélküled elveszek. Most már tudom. Akkor is, ha elismered azt a pillanatot, de nem akarsz többet.- Én sajnálom a pillanatokat azóta is, akárcsak régebben, mert nem tudtam,
"milyen lesz a nap, mely nélküled cammog el,
milyen az óra, milyen a perc, milyen a pillanat...
mely eddig elszaladt, s mit nem ragadtam meg ma sem"
És ma sem... mert tudom, minden időt, és minden teret, ami eddig hiány és űr, bennem már csak Te tölthetsz be. Ha rögeszme, hát akkor rögeszme... A tényen semmit se változtat. Szükségem van Rád! - A szomorú csak az, hogy hiába üvöltök, nem hallhatod - a legszomorúbb az, hogy ennyire közel vagy hozzám, és mégis olyan Távol...