ápr.19. folyt/3.

Pesten elolvastam a Bűnbeesést a Színháztudományi Intézetben, a Játékost nem találták, de örültek, hogy felhívtam rá a figyelmet, mert meg kell szerezniük.
Quentint és téged is - ha tiltakozol is az analógia ellen -,még jobban megismertem. Kivontalak... - és tisztán álltál előttem. Te - Kálmán György. - Nem bűnösként és nem is ártatlanul - emberként, aki tud vétkezni... (még a színpadon is, ki tudja, milyen milyen zavarból, amivel aztán elindit egy képzelődést az 5. sor 7. székén ülő valakiben...) egy oda nem illő mondattal./

Szóval a könyvtárban ültem... ott kerestelek Téged. És megint nem az életben, a valóságban. Míg Te - ha jól tudom, véletlenül - a belváros egy presszójában ültél valakivel,aki nem is tudhatja, hogy ki vagy te, hiába "ismer". Nem, igazán nem vagy számomra a Tökéletesség, a Bálvány. De nem tudom lebeszélni magam Rólad, mert még mindig azt hiszem, hogy -bármilyen nevetséges is ez másnak - , hogy egymáshoz tartozunk. Mert kinyitom a Film Szinház Muzsikát, és ott , egy képről újra hozzám szól a tekinteted, én értem..., és érzem...

ápr. 19. folyt.

És most itthon látom, hogy képtelenség a "búcsú", legalább annyira, mint az egész "kitalálás" - most már annak tűnik minden - és mégis létező valóság... a számomra. Az egyetlen, ami kiemel, ha csak gondolatban is. Ha nem lenne,újra ki kellene találni. Ezt vagy valami mást. (ami - tudom -, újra "ez" lenne. Mert Törvény)-

Nem tudom, valaha is megismersz-e...
Gyáva lettem újra. Kicsúszott alólam a talaj; a kéziratom nem fogadta el a (szépirodalmi) kiadó, problémáim vannak itthon.... (s valaki azt mondta, hogy - á, különben ez nem érdekes.)
Mindenre megoldást épp az jelenthetett volna , amiben most már nem bízhatok.
Rájöttem, hogy Pest és ami benne van, csak egy kitörési-menekülési lehetőség volt a számomra, de nem tudom a lábam megvetni ott. Élnem kell Makón, problémákkal, és egyedül, és szürkén. Ezt kellene gyakorolnom most... leszokva Rólad is... De még nem megy... Szokásommá váltál. És túl sokat jelentesz - nekem - már nem is Te vagy, hanem egy szimbólum, ahogy valakinek mondtam, aki "kitalált" belőlem Téged - vagy egy "karácsonyfa", amire mindent "ráaggattam", vagy - ha ismered Stendhal Szerelemről irt tanulmány-vallomását, akkor tudhatod, hogy ez az egész egy krisstályosodási folyamat... A gally, az eredeti már felismerhetetlen -a valóságmagot el is tüntették a képzelet kristályai. Te nem segítettél leválasztani, pedig a kezdet kezdetén, egy igazi levélben épp erre kértelek.- Akkor talán még nem lett volna késő. Most már kijózanodni sem tudok... Most már tudatosan is álmodok.(ha bátortalanul is.): ma éjszaka csak miattad mentem el egy koncertre, ahol Te is felléptél volna (prózában)- de hiába vártunk, míg aztán közölted egy riportban, hogy "elaludtad" az előadást - két tanítványomnak, akik közül az egyiknek eltört a szemüvege szára, azt akartad megigazítani,a kezed rajta volt, én mellé tettem..., s ekkor pánikszerűen eliramodtál.-- Az ilyen álmok tükrözik a gyávaságomat, és tovább bátortalanítanak...
Kezd érdekelni, egyáltalán, tudsz-e rólam, arról, hogy "üldözlek"... Persze, már csak gondolatban. Leveleim előtt, a télen, még erős voltam, hittem magamban és Bennünk, kettőnk együttes létjogosultságában.- Ezek a levelek... egy kicsit pótolták is a "kapcsolatunkat", másrészt, szembesítve a valósággal (a térrel, ahol élsz, és furcsa, mostani, színpadi "éned"-del, alulmaradt, nem állta ki a próbát. - Nem tudtalak, nem mertelek, nem is akartalak megkeresni... Talán féltem a bizonyosságtól, ami jó semmiképp s e lehetett volna, az én mostani pechszériámban. - S hagytam egy kis rést továbbra is - az álmaimnak. Ha akkor, ott le is akartam számolni velük. De hiába minden. Nem megy.

április 19.

Amikor a vonatban ülte,. már Pest után,- ilyen gondolatok jártak a fejemben, hozzád beszélve, de már nem teljesen:

"Megyek vissza... és úgy érzem, véglegesen,- minden álmomtól, reményemtől megszabadítottan. miközben Te épp most viszed be magad - vagy inkább csak a "kegyelmes úr"-nak nevezett bábút - a katona József Színpadára. Én még csütörtökön láttalak. De nem is tudom, Te voltál-e. Egy szereped sem tűnt ennyire idegennek, nem rád szabottnak. Nem is lehettél Te. Igy aztán utazom vissza anélkül, hogy láthattalak volna. Így vagy nekem - vagy is és nem is., látlak és mégsem látlak... Szóval utazom vissza, pedig nem találkoztunk. És azt hiszem, búcsúzom is. --- Vége az egésznek. Általános csődben vagyok, különben is. És nem akarom megosztani veled a gondjaimat - mert semmi értelme. Önáltatás lenne. És elhatároztam, hogy nem álltatom többé magam semmivel. Élem azt az életet, ami adva van. És nem menekülök álomszigetekre. .. Így lemondok, le kell mondanom Rólad is. Bár - bevallom - nehezemre esik. Előbb kellett volna!"

1969.márc.31.5.folyt.

És lehet, hogy hülyének tartana bárki, aki elolvasná ezeket a "leveleket", sőt, lehet, hogy te magad nem kevésbé. De én akkor is állítom, hogy igaz mindaz, amit írok, és valóság, és nem torz utóreflexiója egy vélt pillanatnak. És állítom, hogy azt a pillanatot te ugyanolyannak élted át mint Én. Mert ott, akkor... bármi furcsa is... egyek voltunk. - Én be merem vallani. Te... nem tudom, miért... hallgatsz. talán magad sem érted, mi történt akkor.. Én nem magyarázom túl, csak kimondom..., és szeretném, ha igazolnád Te is... még mielőtt én is hülyének kezdeném tartani magam.- - Különben, azt hiszem, teljesen mindegy. Nélküled elveszek. Most már tudom. Akkor is, ha elismered azt a pillanatot, de nem akarsz többet.- Én sajnálom a pillanatokat azóta is, akárcsak régebben, mert nem tudtam,
"milyen lesz a nap, mely nélküled cammog el,
milyen az óra, milyen a perc, milyen a pillanat...
mely eddig elszaladt, s mit nem ragadtam meg ma sem"
És ma sem... mert tudom, minden időt, és minden teret, ami eddig hiány és űr, bennem már csak Te tölthetsz be. Ha rögeszme, hát akkor rögeszme... A tényen semmit se változtat. Szükségem van Rád! - A szomorú csak az, hogy hiába üvöltök, nem hallhatod - a legszomorúbb az, hogy ennyire közel vagy hozzám, és mégis olyan Távol...

márc.31. 4.folyt.

Ha tudnád...
Lehet, hogy menekülnél előlem, ahogy álmomban is mondtad azt a mondatot: "menekülsz a menekülés elől", amit azóta -legnagyobb megrökönyödésemre - Stephan Zweignél - megtaláltam. (Egyébként lassanként minden "álomötletemet" felfedezem másnál: Latinovits azt mondta, hogy "egy kombájn, mely aranya arat", tegnap M.G.P. "Olvasópróbájá"-ban olvastam, hogy Latinovts bármihez nyúl, arany lesz belőle.- Egyébként, milyen furcsa a L. is meglátott egyszer; ugyanott,... de az ő tekintetétől valósággal megijedtem, zavart, izgatott... a tiéd--- furcsa--- megnyugtatott. . És ez nem mond ellen annak, amit mondtam előbb a nyugtalanságról.... A mi kétfajta nyugtalanságunk semlegesithetné egymást... Már mondtam egyszer... (s már átéltem mással is... ) egyszer, mikor
éreztem, mit még soha,
hogy értelek érzem minden szavad,
s azt is,ami benned szakad,
értelek, érzem minden rezdülésed
pillantásod vonz, sugara éget
s megnyugtat kavargó lényed
Megnyugtat.
Mert ebben a szörnyű nagy magányban
Benned - Magamra találtam.

Megkezdődött közöttünk valami?
Nem akarlak elveszíteni.

Neked is ezt mondhatom. - Már a Rab Ráby- ban észrevettem, hogy hasonlítotok... s már akkor kezdett átruházódni, amit éreztem, még "a másik" iránt, csak a pillanatra várt, amikor őt, a Tanárt, teljesen elveszítettem, a látókörömből is - s bármi furcsa, a Színész közelebb került hozzám - a valóságban is, és így álmaimat is újra racionalizálhatom.

(Persze közben voltak józanabb élményeim is. De azokat épp azért nem tudtam, nem mertem, maradandóbbá tenni, mert az hiányzott belőle, ami az "álmaim" éltetője.)

De amióta Téged megláttalak,s nem álomképként, hanem nagyon is élő valóságként - akkor..., azóta mást nem tudok... Mert azóta tudom, hogy nincs, nem lehet más megoldásom... csak Te. S ha nem hinném ugyanúgy, hogy én ugyanaz lehetek a Te számodra, s ezt Te is, akkor megsejtetted... akkor már elfelejtettem volna azt a pillanatot; vagy csak "kuriózumként" emlékeznék rá, s nem úgy, mint életem Csodájára. - Csak tudnám, biztosan - hogy te emlékszel rá. - Ennio is csak próbálta felidézni "azt a pillanatot, de sehogyse sikersdült" neki. - Miért szerette volna felidézni? Mert utólag maga sem érti, mi történt akkor, a pillanat varázsában... és bosszantja. Ha felidézem én - magamnak -azt, s az utána következő elnézéseidet vagy kritikus-felületeskedő de már mindenképp "távoli" tekintetedet - lélektanilag mindent értek. De egy pillanat önmagában is lehet nagy, s talán éppen azért, mert megismételhetetlen! Találkozni - igazán, csak egyszer lehet. - egymásra találni, meglátni a másikban önmagamat, és viszont... És én azt hiszem: vétek elmenni egy ilyen pillanat mellett, úgy, mintha mi sem történt volna. talán bűn is... Mert az élet ritkán ad olyén találkozásokat, amiben nem a véletlen, hanem a szükségszerűség szólal meg.

69. márc. 11. 3. folyt.

...vagy a keresés önmagában is elég?! Ha rád találnék, ha egymásra talánánk, (újra és véglegesen), akkor az a pillanat megint csodálatos lenne, de utána; talán jönne a zuhanás. Igy viszont a feszültség örök. S ez kínzó és gyötrő - de kellemes is, mert előtte van valaminek, ami lehet, hogy be se fog következni, de aminek a reménye mégis él, és addig él, amiíg én akarom.
Tehát "akarom". Elárultam magam. "Kellessz" nekem mindenképp, s ha másképp nem lehet, ilyen ravasz ideológiát találok ki mentségemre. S ha nem félnék - még a kimondásástól is - annak, (amiről Te sem bírsz beszélni!), akkor nem is bánnám ezt a csodálatos-gyötrelmes időszakot, amit Veled és Nélküled töltök el. De az sürget, és türelmetlenné tesz, és elszomorít. minden perc üres és kong, amiben nem lehetsz benne! És az idő kifoszt teljesen Belőled, elrabol tőlem - végképp; ettől félek. - És ilyenkor rohannék hozzád! De aztán megszólal bennemegy józan hang - és kinevet. És maradok. Levelet írok, vagy még azt sem. Másra gondolok. A munkámra, a tanítványaimra, a készülő új regényemre, a drámatervezetemre..., s aztán újra Rád... Hiába, úgy látszik, Te vagy már nekem a Kezdet s a... Vég. (Ettől most megint megrémültem...)

1969.március 11. folyt.

Nem vagyok "a cselekvő ember", nem tudom "megszervezni" az életem - s talán ezért buknak el az álmaim, gondolataim - amik pedig -tudom-, nem is mindig rsszak.-- DE úgy látszik a kettő együtt nem megy. A világot sem a hozzám hasonló emberek mozgatják - de sajnos, nem is dicsekeddhetik a világ túl sok jóval ami a dolgok mai állását illeti. De ezen sem én se Te (aki, - hiába is tiltakoznál -, hasonlítasz rám), nem tudunk változtatni. Lehet, hogy Te hiszel benne, mert másképp nem is állhatnál ki a színpadra, annyi ember elé m majdnem "meztelenül", - kiszolgáltatva pillantásaiknak - és én is hiszek néha, amikor tollat veszek a kezembe... De ez olyan kicsit, amit az ember akar és nem érez... olyan kicsit. ami küzdelem ára, és a szükségszerűség felismerése: hogy nélküle semmit sem lehet csinálni, valamit pedig muszáj tenni. És talán mégis sikerül; neked esténként, a színpadon kicsit megváltoztatni az embereket, akik néznek, és közben jobbá lesznek... és talán némelyikük rádöbben a Rilkei felszólításra: "Változtasd meg életed!" (A többségük viszont a színház ünnepi estéjét követő nap ugyanúgy kel fel, s megy a munkahelyére, s közben...) Engem mindenesetre megváltoztattál; vagy csak megerősítetted bennem azt a fődallamot, ami a legsajátabb sajátom, de amit elkezdett nyomni bennem pályám, környezetem monotóniája és kisszerűsége - az egyetemi évek vihara után.- Hálás is lehetek érte, de dühös is! Talán jobb lenne szürkének lenni, mint csak "más"nak - és nem többnek is! Mert nekem nincs jogom "különcnek" lenni - csak egy regényt írtam, egy tanulmányt, néhány verset, elbeszélést... neked, ezeket a fiktív, "nemirodalmi" leveleket - beszélgetés gyanánt... s mindezt csak a fióknak. De egy "senki" vagyok. - Egyedül nagyon nehéz. Le sem tudom érni, hogy mit érek. Nincs tükröm, amiben láthatnám magam, más szemével.- Egyszer... láttam (és szebbnek, jobbnak, mint amilyen vagyok.) AZ a tükör (egy szempár) elveszett vagy eltörött. S azóta magamat is elvesztettem; csak a nyugtalanság lángolt fel újra bennem, mint legsajátabb sajátom; mint a fődallam kísérője, mikor már majdnem megmenekültem.
De(vö. Lermontov: "mintha a viharban lenne a nyugalom")
az is lehet, hogy számomra csaka a nyugtalanság elérhető - ez az én nyugalmam.
Hiszen, ha nem igy lenne, nem keresném... nem olyan embert keresnék, aki csupa vibrálás és izgalom..., s aki maga is a nyugtalanság... Vagy a keresés önmagában is elég?