Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

Makó, 1967. április 6.

Ezt a verset "recept"-nek kaptam:

Even throught the darkest clouds,
When things go wrong, you must not sigh,
Spread a little happiness, as you go by,
What is the use of worrying and feel blue?
When things go wrong, go on smiling through.
Spread a little happiness till dreams come true.

Surelly you will be wise, to make the best of every blue day,
Don't you realize, it may be next Monday
or next Thuesday, maybe your golden day.
I have got a creed for every need,
so easy that it must succeed.

I'll set it down for you to read,
so please take heed;
! Keep out the gloom, send unhappiness away.
! Let in the sun , that advese to everyone.
It is only wise you have this way, day after day.

(Spread a little happiness...)

De hogyan? A kérdés itt kezdődik.

1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?

Makó, 1966. szeptember 23.

Vallomásaim áttettem készülő "irodalmi alkotásomba". Ott igyekszem a lehetőségekhez képest mindent elmondani: tehát, visszaemlékezésből a jelen sem hiányzik, a legmaibb jelen; persze csak mint -sokszor újabb kilátástalanságot jelentő - "perspektíva". Túlságosan őszinte vagyok a "művemben", ez az irodalmiságának nem árt, a gyávaságomat viszont alaposan kikezdte. Azért mégse bánnám, ha kinyomtatná valamelyik kiadó. Befejezem - most már biztosan tudom, de azt még mindig nem, hogy van-e tehetségem. Egy kicsi biztos.

(Befejeztem valóban. Kár hogy nem biztam jobban magamban. A "tehetség+ csak lehetőség, abban bízni alapvető, hát még ha már "tesz" is az ember. Hogy kiadták- e ill. miért nem , az más kérdés... Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy megpróbálom most.. kiadni. Persze előbb újraolvasom - mai szemmel... Akárcsak ezeket a naplókat:)

Most egész másról akartam írni, ami lehet, hogy nem fér bele a regény kompozíciójába. De nagyon bonyolult a dolog. Félek leírni. Nem vagyok tisztában azzal, hogy helyesen cselekszem-e.- Nem tudok azonosulni a "tanárnő"-ségemmel, ami nagyon sokmindenre kötelezne. Délután teljesen felkavart valami, ami egyenes folytatása volt egy április éjszakai utazásomnak. Pedig azt hittem, hogy vége. De sajnos(?) soha sincs teljesen vége annak, ami egyszer elkezdődött... Hogy fog végződni?

Útban haza, 1966. augusztus 18.

Nem megy az írás, nem azért mert zötyög és himbálózik alattam a vonat: inkább azért, mert még midig nem tudok gondolkodni a szó igazi értelmében, s főleg szintetizálni, ami pedig

, most ez után a nyár után, ami egy "egész" volt a Szovjetúnióban, illenék is. Felbolygatva jövök haza, de a domináns az "otricátyelnűj ottyenok". Ebben nem kell politikumot keresni. (miért is NE lehetett volna...? azt IS!) Ebben benne vannak nem kis részben a mi csoportunkban tapasztalt észrevételeim, sőt sajátmagam sokszempontú elítélése is, egyes helyzetekben és általában.(lásd fentebb.)Szóval nem volt valami kellemes a nyaram. Sajnálom, hogy így telt el, s ugyanakkor örülök is annak, hogy láttam sokmindent.... a mi teljesen váratlanul, meglepetésszerűen érintett. No és az Ermitázs! Még ha csupán egy órát is hagytak rá! -ami a szervezési baklövések közül csak egy volt, méghozzá a szolidabbak közül, és a Néva part! megérte...És egyáltalán: utazni mindig csodálatos. nem maga az út a vonaton (16100 km!), hanem a tartalma: megismerni új országokat, embereket... ez mindig érdekes és hasznos. A SZU pedig ilyen szempontból különösen érdekelt.- Amit láttam, alatta maradt a várakozásomnak, talán azért, mert túl sokat vártam tőle. Mindegy. - Moszkvát egy csöppet sem tudtam megszeretni, s embereit sem. Az utolsó napom "eseményei" sokatmondóak: a CUMban valaki belelépett a szandálomba, úgy, hogy leszakadt a pántja, s ebédelés közben vagy után ellopták a pénztárcámat 23 rubellal, épp mielőtt vásárolni akartam - főleg ajándékokat. Nagyon rosszul esett... most már mindegy:

Megyünk haza. És ennek örülök.

Moszkva, 1966. augusztus 8.

Moszkva. Végre Moszkva.

Moszkva monumentalitása lenyűgöző. Szeretném minél teljesebben és alaposabban megismerni a várost, de kevés az idő, és jelenleg is holtfáradt vagyok, még gondolkodni és írni is. A lábam pedig tele van hólyagokkal.

Holnap Leningrádba megyünk. Leningrád iránt szinte érthetetlen és misztikus nosztalgiám van; mintha valaha már lettem volna ott, úgy vágyom oda "vissza". (deja vu) Kíváncsi vagyok, az előérzetem hogyan válik be? Rámférne egy kis jó.

Petrodvorec

1966. július 25. hétfő

Már sajnálom, hogy nem kezdtem el szabályos naplót írni itt. Önmagamat már végképp kimerítettem.

Egyébként, hogy az eseményeket milyen színben írnám le, az csak szemléletmód kérdése - persze a szemléletmód is részben az átélt események függvénye. Pl. egy hete hirtelen megváltozott a hangulatom: átcsapott jókedvbe,- kb. megközelítve a tragikomédiát - azt mondtam, hogy azokat a képtelenségeket, amik itt fogadtak bennünket, így lehet csak elviselnil (ezt a naplót jópár éve már legépeltem, és részben onnan írom ide át a számítógépbe, de most , hogy egyeztetem az eredeti füzettel, kiderült, hogy néhol kihagytam részeket a gépelt változatban (működött az öncenzurám? most azért visszacsempészem,m, büntetve kicsit magam, pirossal!:) bár az is lehet, hgy még inkább szelektálni kéne mit írunk le, mit hagyunk ki?)(És talán) Holott az egész metamorfózisnak oka az volt, hogy táncoltam , ill. sokat sokáig beszélgettem egy orosz sráccal, aki már korábban feltűnt nekem. Aztán, hogy szokás szerint - eltoltam a dolgot, újra visszazökkentem a régi, rossz hangulatomba.

Ha összegezni akarnám a benyomásaimat, azt kell mondanom pillanatnyilag -itt- hogy csalódtam, s kellemetlenül. S a szorongásom többé kevésbé beigazolódott.

Szovjetúnió, 1966. július 24. Vasárnap

Valahol az Oka partján, (nem, nem "valahol a Volga mentén..." , de majdnem!:):

egy sátor előtt hasalok...

Nem fogok "naplót" írni; beszámolni filológiai pontossággal a látottakról, tapasztalataimról, benyomásaimról - nem akarok egy rosszul sikerült könyvet írni - minden kompozíció nélkül. inkább maradok a forgács-módszernél, ha ez megint szubjektivitáshoz is vezet, ami hű műfaji tükre önző voltomnak, ez az egész irkálás pedig az "elvontságom" vagy erősebben szólva: életképtelenségem egyenes következménye: t.i. leírom, amit nem teszek meg a valóságban, mert a valóságban tulajdonképpen nem is teszek - magamtól, gondolataim életrekeltéseként - semmit. Hülye vagyok. Egész egyszerűen ez az igazság. Emellett: kibírhatatlan, elviselhetetlen - sajnos nem csak a magam, hanem a mások számára is, ami persze kölcsönösen kiegészíti egymást . De hagyjuk ezt a témát. Előbb utóbb úgyis ide fogok kanyarodni, bárhonnan indulok.

(no, szerintem ez az önostorozás, egy rosszhangulatú sátorbeli beszélgetés utóhatása lehet, ahol elég igazságtalanul eshetett nekem egyik társunk, akire ezek a jelzők legalább annyira ráillenének, -kivéve az "elvontságot" ill."életképtelenséget",-,de én mindig hajlandó voltam, mindenért magamat okolni..."ostorozni" - ha mások előtt nem is mutattam)

Közben vacsoráztam, s eszembe jutott, hogy már egy hete egy levelet sem írtam haza, nagyon elszégyelltem magam, s írtam Anyunak ebben az elég vacak "ebédlő"-világításban, ahol a tábor egyetlen fényforrása van. Általában nem valami civilizált körülmények között élünk itt az erdő közepén - s talán lassanként mi is átvedlünk "természeti" lényekké. Persze ennek rengeteg jó oldala is van, csak kissé nehéz volt az aklimatizáció. először nagyon el voltam keseredve,amikor megérkeztünk a táborba, de fokozatosan megtanultam meglátni azokat a pozitívumokat, amiket eleinte fel sem ismertem. (ez talán összefügg fent már említett "elvontságommal", hogy ismét visszatérjek "bűvös körömbe".) Megismertem illetve ismerkedem egy új országgal, emberekkel, - sajnos túlságosan passzívan - s elsősorban magamat ismertem nem is meg-, hanem ki. De remélem, ez hasznomra lesz. Muszáj megváltoznom, de talán már késő is, hiszen ezt már annyiszor leszögeztem, és hiába... Bár eddig - azt hiszem - egy kicsit mégis csak "szerettem" magamat, (még szép!) , most viszont eljutottam oda, hogy szinte csak utálatot érzek magam iránt. (hát ez nagy hiba! de milyen hatások is érhettek, hogy idejuttattak!?) S úgy gondolom -és nem is minden alap nélkül -, hogy mások is gyűlölnek.(hát hogy is szerethetnének mások, ha én nem szeretem magamat?. Nem ismertem eléggé Adyt? "Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak...") Én egy fordított-Ady voltam?!) - S amit soha nem hittem volna magamról, vagy csak nem mertem bevallani, talán még rosszindulatú is vagyok amellett, hogy hiú - sőt: gonosz. (Hát, én ezt nem vagyok hajlandó most elhinni! akkor se kellett volna!!!) Csak nem tudom, miért, mikor nem akarom. Persze nálam semmi sem egyértelmű,a legrémesebb, hogy folyton más vagyok, s ami az egyik percben áll rám vonatkozóan, azt a másik percben megcáfolom, s ez több, mint hangulati anomália. (Hát mi? Jaj! - Micsoda rossz hatások érhettek engem...akkor és ott..., amik ezt hozták ki belőlem.)

Ma Csehov házában voltunk Melihovóban (...)

Szeged, 1966. július 2.

Valóban történt... Nem sok, de a legtöbb, amit tőle kaphattam. A szavai...

Még másnap délelőtt összetalálkoztunk a Dugonics téren. - Most nem fordítottam el a fejem, igyekeztem nagyon barátságosan köszönni. ez könnyű volt, mivel most ő is már messziről mosolygott rám. S amikor már majdnem egy vonalba értünk, megállt, (s a kocsiútról) odahívott magához. U.i. ő nem volt egyedül; egy másik volt tanárommal (ószláv nyelv - minden személyes kapcsolat nélkül - a 40 éves találkozón ott is volt, Sz. már akkor halálos betegsége miatt - nem - de ekkor még együtt és élőn,*) mentek, valószínűleg az egyetemre.

-Hova került?

-Haza.

-Azt tudom, de hova?

-Makóra.

-Azt is tudom. Hogy Makón lakik. (Honnan tudta?) Csak azt nem, hogy melyik oskolában fog tanítani?

-A gimiben.

-És mit?

-Valószínűleg oroszt. Csak oroszt.

-Marhaság! (kiáltja - ő, az orosz irodalom tanára!)

-Legalább belejövök a nyelvbe...

-Marhaság! - üvölti, most már valóban felindultan. - Marhaság! Olyan irodalmi érzékkel... - mondja s mint aki megbánta vagy szégyelli, már rohan is el.

De akkor is! Elismert! Végre. Hogy erre a furcsa elismerésre négy évet kellett várom, tele kételyekkel! S most, ez a 3 szó, ez a befejezetlen mondat szinte többet jelent nekem, mint a jeles (a 4,71) a diplomámba, amit ma kaptam meg.

Tegnap egy távirat a nagybátyámtól: "Szívből gratulálok". Anyu hozta be. Pillanatnyilag elégedett és "boldog" is lehetnék.-

10-én indulok a Szovjetúnióba.

(hogy máris belejöjjek a nyelvbe? hogy "készüljek a pályámra", ahogy az egyetemi párttitkár , a másirányú útlevélkérelmem aláirásmegtagadója tanácsolta )

........

*itt már emlékeztünk rá (2009-ben)

"Búcsú helyett" (1963)

előző 66. június 29-i bejegyzés folytatása , a vers (emlékezetben?) leírásával... (valószínű úgy is történt - bár később előkerülhetett a vers, a többivel -de akkoriban annyira bennem voltak, bennem éltek , (bennük életem?)hogy tudtam mind kívülről is, valamennyit)

Búcsú helyett

Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.

Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:

Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?

Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:

Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.

De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.

Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.

Elszalasztottam a pillanatokat.

Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.

S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:

Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?

Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.

Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.

S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?

A búcsú is elmaradt.

Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.

.......................................

Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?

Szeged, 1966. junius 29. 23 óra

Teljesen hülye vagyok!

Ma este fél tízkor jöttem az egyetemről hazafelé - a villamosmegállóhoz - egy régi egyetemi társnőm kísértem el, aki a húgáért ment be oda, MERT ELŐRELÁTHATÓLAG ÉJFÉLIG(?) FOG VIZSGÁZNI, persze a Sz-nél. Sokmindenről beszéltünk, - többek közt arról is, hogy három év óta tanít, van egy kétéves gyereke - és azon gondolkodik, hogy az orvos férje mellé szegődik asszisztensnőnek - s hogy még mindig nem nőtt fel (ő sem), s hogy délelőtt csak úgy benyitott F. szobájába, ahol épp a Sz. vizsgáztatott. A "SZ"... III.-ban, egész éven át meg voltam őrülve miatta, helyesebben érte... Fél éve nem láttam, t. i. a Szovjetúnióban volt. S ma este annyira akartam látni! Nagyon hiszek a telepátiában, konkrét eseteim vannak, amik azt bizonyítják, hogy én nem is kis mértékben rendelkezem ezzel a képességgel. Így szinte "elhatároztam", hogy ma este látni fogom; kell, hogy lássam. Már a posta előtt voltam, s beletörődtem, hogy ezúttal felsültem. Bár valaki ment előttem, aki emlékeztetett rá, de sapka volt rajta, és lógott a vállairól az orkánja; egyszóval rémesen nézett ki, sietett, de én még jobban loholtam, elviharzottam mellette - majd át a villamosmegállóhoz. Ott jutott tulajdonképpen eszembe, hogy hátha ő volt, félresandítottam az úttestre, s ő is épp rám nézett. Ó, hát persze, hogy ő volt! Zavarba jöttem, és visszafordítottam a fejem. - Azután a villamosban láttam egy villanásnyira, épp rám nézett, kicsit mosolyogva, és én megint zavarba jöttem. A villamosról egyszerre szálltunk le. (én egy negyedikes lánnyal), ő egyedül, egy másik ajtón - elsuttogtam félig egy "jó estét". A társnőm odaszólt neki, hogy majd szól a H-nak, aki miatt valószínűleg kijött. Ő pedig egyszer csak ezt mondja:

-Juli, haragot tart?

Meghökkentem. Senki sem tudja úgy , olyan közvetlenül, kedvesen mondani,hogy "Juli". (Engem hívott pedig a leghosszabb ideig a vezetéknevemen a csoportunkból.)

Hogy időt nyerjek a válaszadásra, ezt kérdeztem:

-Kivel?

(Sem az, ahogy szólt, sem a kérdése valahogy nem volt "tanári")

-Kivel? -kérdeztem hát.

-Velem!

-Dehogyis! Miért?

-Mert már a Széchenyi téren módszeresen elfordította a fejét.

-Melyik a Szécshenyi tér? (Életem leghülyébb kérdése!)

-Csak nem akarja azt mondani, hogy Kelet-Európa leghíresebb terét, ahol mellesleg minden nap megfordul, nem ismeri?!" - ütközik meg, joggal.

-Ja, tudom már! ahol a villamosmegálló van." - szégyenkezem. "Nem is vettem észre." "Vannak mozdulataim, amik..." - nem találom a kellő szót, mert túl sok lett volna, ha elmondom az igazat, hogy ellentétesek akaratommal,(nem konvergensek - de akkor még ezt a szakszót nem ismertem), s mintegy védőreflexek. Így ő fejezte be: "önkéntelenek"? S én helyben hagytam. Miért ne? S csak aztán kaptam észbe, hogy ez az ő esetében végzetesen félreérthető, köztudomású csúnyasága miatt.

Rémes arra gondolni, hogy ez volt az utolsó találkozásunk.

És soha nem fogja megtudni,hogy mit éreztem iránta, és mit érzek,talán még mindig. S hogy nem teljesen üresek érezve magam hagyom el az egyetemet, szinte egyedül csak neki köszönhetem. S képtelen vagyok kifejezni ezt a hálámat, túl azon a rajongáson, amit még most sem tudok megmagyarázni. Csupa-csupa félreértés. - Igaz, egyszer már majdnem mindent elmondtam neki. De tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen..., hogy minden diákját (mármint a lányokat -a fiúk gyűlölok) megbabonáz - a maga módján. Ezért is harcoltam az "érzés" ellen. S azt hittem sikerrel. De akkor miért viselkedtem ma is ilyen ésszerűtlenül, s miért nem voltam ura önmagamnak?!

Csak egyszer beszélhetnék vele! Nem szaggatott mondatokban, mint eddig. A legnagyobb ajándék lenne a számomra. Ha tudná, hogy milyen sokra becsülöm! Persze, túl sokat nem is törődne vele. - Én viszont, mikor egyszer meghallottam valakitől, hogy szerinte egy "intelligens nő" vagyok, majd kiugrottam a bőrömből: "Tényleg? Tényleg?!" - nem akartam elhinni. Hiszen annyit szenvedtem a közönye miatt. - S nem hazudok, ha azt mondom, hogy ő az egyetlen, akit "sajnálok" itt hagyni, aki hiányozni fog, s aki máris hiányzik, már két éve - amióta nem tanít.

Az egyik legsikerültebb(?) versem hozzá írtam. S félek, addig nem nyugszom, míg oda nem adom neki, ha névtelenül is. Pedig tudom, ez a lehető legnagyobb marhaság, amit tehetek. Pláne most, amikor már/majdnem, s valószínű teljesen/vége.

Egyébként a verseim elvesztek.Ez is. Most megpróbálom - emlékezetből ideírni, hogy megmentsem - az emlékeimnek. A verset nem tartom annyira sokra, de amiből született, azt az érzést, annál inkább...

Búcsú helyett (1963)

1966. junius 27.

Ma tettem le az utolsó államvizsgámat. Valamennyi jelesre sikerült. Furcsa. Pedig az egész vizsgaidőszakot valósággal átlebegtem. - Semmi felszabadultságot nem érzek. Talán a fáradtságtól? Nem érzem, hogy na, végre, elértem, amit akartam.Nyomott a hangulatom. - Egész délután kódorogtam a városban - egyedül - s igazán egy csöppet se boldogan. - A nagybátyámnak feladtam egy lapot (őszi táj) (júniusban?!) , megírtam, hogy az utolsó vizsgám is jeles - azt már nem, hogy csapnivaló a hangulatom. (talán a képeslap őszisége mégis csak árulkodott erről:)S csak azért írta, mert - lehet, hogy csak az én kedvemért - azt írta legutóbb, hogy írjak azonnal (Portorozba, most ott lépnek fel), mert jóllehet mindig viaskodott a tanárnőségem ellen, most mégis nagyon izgul a vizsgáim miatt, és gondolatban úgyszólván mindig velem van - és ne érezzem "elhagyatottnak" magam. S "drága kölyköm"-nek nevezett. És jobban örültem ennek a levélnek, mint a filozófia jelesemnek. Félelmetes! Én valóban mindig rá gondolok. -- Szóval őt talán érdekli a vizsgám, annak ellenére, hogy "világéletében ellenezte a tanárnőségemet". - Anyuhoz holnap hazamegyek. Nagyon és állandóan aggódom miatta! Különben otthon, a gimiben fogok tanítani. A tanulmányt mégis megírtam: "kitűnő" lett (a lektori jelentés szerint) - de státuszt nem kapott az intézet. 10-én megyek a Szovjetúnióba, hogy pontosan hová, még nem tudjuk. - Mehettem volna Jugóba is, a Dalmát tengerpartra a nagybátyámékhoz..., (Ha ezúttal is, mint 2 éve még, kiengedett volna az egyetem (fura ura) visz, de most azzal utasította vissza, tagadta meg az akkor még szükséges aláírását hogy inkább készüljek fel a pályámra - innen a másik alternatíva a Szovjetúnió választása nyári programnak, egyetemi szervezésben, és a mondatom folytatása is?:)de "jobb" ez így. Remélem, látni fogom Leningrádot.

(De jut eszembe! a régi fotókat , dátumokkal, nézve, hogy előző évben is, 65-ben a nagybátyámnál nyaraltam, ezútal Bécsben - ott telepedtek le.)

a bécsi konyha ablakából a besütő Nap felé kihajolva -


és a kilátás

kirándultunk Schönbrunba is:



(A szakdolgozatom is jeles - sőt "kis kiegészítéssel" doktori disszertációnak is megfelelhet.


(persze, hogy nem csináltam meg! naná... pedig ezzel a szavakkal mondta a védéskor tanárom, hogy ha "jobb dolga nem lesz, megcsinálhatja" --- hát úgy látszik jobb dolgom volt? ...:)


(Kisregényt írok - "Ablakok"!) (azt viszont befejeztem... csak éppen nem tudtam kiadatni)


De még olvasnom kell sokat. Most a "Kor hatalmát" Simone de Beauvoiretól. (ezt is, meg a "Körülmény hatalmát" is, meg a "Második nemet" is, meg szinte mindent tőle... kivéve a "Szerénység korát", mely akkor még nem volt aktuális, most meg már nem, mert nem vagyok hajlandó a beköszöntött öregséget "szerénység korának elismerni! -)