Szeged, 1966. február 25. 23 óra 10 perc

Félek szembenézni magammal "nem vagyok azonos".

Szeretnék valami egész más lenni: egyszerű, céltudatos, világos, érthető, kívül-belül adekvát.

Nem tudom, mi lesz velem.

Nem lehet örökké "törvényen kívül" élni, s úszni az időben. - Az elhelyezkedési problémám agyonnyom - de csak mint gondolati dolog, s gyakorlatilag jóformán semmit nem teszek az érdekében. Mert... mert nem is tudom, hogy minek az érdekében tegyek. Semmihez sincs kedvem. Csupán annak "örülök", hogy végre, nem sokára keresni fogok, pénzt,- ha nem is sokat - és nem szorulok senkire (anyagilag). épp ideje. És annak is örülök, hogy élek. Igen. ez a legóriásibb előny. Minden mással szemben. egy csoporttársunk meghalt. Nagyon sokat gondolok rá, kis, jelentéktelennek látszó eseményekre, aminek most már az ad jelentőséget, hogy ő is benne volt. Pokoli, hogy nincs többé!(Szegény B.I. ő is, és pár évvel később a barátnője is öngyilkos lett... Azt hiszem tényleg sok szempontból "elveszettnemzedék" is voltunk , és nem csak az u.n. "nagy generáció" - de ők azt hiszem, a háború után születtek, pár évvel utánunk, és csak utólag kapták ezt a nevet..., mi talán épp kiszorultunk onnan is...)

Még valami.- Most már egész biztos vagyok benne (levéldokumentumaim vannak róla), hogy senkire se számíthatok, csakis magamra. Így mindenképp el kell fogadjam magam - legalábbis egyelőre - olyannak, amilyen vagyok. S talán

mert ez eddig még nem történt meg, azért nem is tudtam harcolni magamért. (később se, e felismerés után se, de azt hiszem az alaphelyzet elhibázott , körülöttünk, ha egyáltalán "harcolni" kell az érvényesülésért. Struggle for life? És én is azt mondom, -Karinthyval - "inkább egyenek meg a férgek mint hogy a férget megegyem"... de azért... az se kellemes , ha a férgek esznek...)

Szeged, 1966. február 1.

Persze, nem fejeztem be határidőre a dolgozatot. Egy fejezet még hiányzik, majd utólag -remélem egy-két napon belül - csatolom.

Újra itt ülök a kolesz társalgójában. Az előbb zuhanyoztam, friss vagyok.

Otthon mindent a feje tetejére állítottam, egy "bohémtanyát" csináltam a lakásból,2-3 óráig dolgoztam, délben keltem. szegény Anyu! Épp ideje volt, hogy eljöjjek otthonról. Pedig ő nem bánta volna - talán - , ha még maradok.

A nagybátyám ismét keresett telefonon, ahogy mondták a gyerekek. Most már tényleg vissza kell hívjam. Nem értem, miért nem í r , s miért ragaszkodik annyira a telefonhoz, amikor még ha Szegeden vagyok is, nem tartózkodom egész nap a kollégiumban.- Hívjam fel?! De amíg Bécset kapcsolják, eltelik egy fél nap is.; és a postán! (Ó azok a körülményes telefonhívások, mikor még otthon sem volt vezetékes telefonunk, a mobil meg skype-ról nem is beszélve - sehol... Mennyivel egyszerűbb lett volna a kapcsolattartás ezekkel a mai kommunikációs eszközökkel! - amiket most teljesen természetesnek veszünk...) Egyelőre nem érek rá. - Pedig nagyon szeretnék beszélni vele. Talán tudna valamiben segíteni. A nyáron legalább is azzal bíztatott. S valamiben mindig kell bízzak, egy kis csodában. Különben semmi valóságalapja, hogy Pestre kerüljek jövőre. Pedig ezt nagyon szeretném. (de mennyire szerettem volna! mennyire elvesztette a főváros ezt a vonzását az évek folyamán.... és milyen kár, hogy "segítséget" vártam ehhez....)

Nincs semmi önuralmam. Rémesen szét vagyok zilálva. De most úgy érzem, valamennyire rendbe jöttem - egy fél napja. A menstruációm is megjött - két hetet késett! (hűha!) Feloldódott a belső feszültségem. A dolgozat, a gépelés nagyon kikészített. Ezt az utolsó fejezetet ma meg holnap majd csak lenyomom valahogy. - Jövő héten lehetséges, hogy elkezdem a tanítást. Egy csöpp szünetem sincs. A színháztudományi tanulmányból, félek, nem lesz semmi.

1965. január 14.

Itt már ki se javítottam a visszadátumozást! (pedig már s még mindig 1966 van!:) Azóta persze már 2010, hiába akartam hát visszacsinálni vagy megállítani az Időt!

Teljesen üres vagyok. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a szakdolgozatommal. A céduláim már az egekig nőnek, de hiába vannak csoportosítva, egy nagy káosznak tűnik az egész. Csak valahogy kiizzadjam! - De ide kellene kötni magam az asztalhoz és még akkor is "mást csinálnék" . - Pedig jóformán ki se mozdulok itthonról. (Jobban gyűlölöm M-t , mint valaha.)- Mindig halogattam az írást, mint mindent ebben a nyavalyás életben. Este felé kezdek el valamit csinálni, minthogy délben kelek fel. ( ez ok, de egyben okozat is - nem tudom már, hogy eredendően melyik, de azt hiszem "okozat", mert én valamikor régen bagoly lehettem,) Szóval összevisszaságban élek, kívül és belül is. Ezért nem tudom rendszerezni a gondolataimat, sem, s idegesít a cédulák "katonás rendje". Én és a tudományos munka - úgy látszik - nem férünk össze, s kár a színháztudomány felé kacsingatnom.

A művészet - az alkotóművészet - területéről viszont végérvényesen , legalábbis hivatalosan, ki vagyok zárva. Persze - és szerencsére - azt senki sem akadályozhatja meg, hogy rajzoljak, hegedüljek, s uram bocsá' verset írjak. - És azt sem, hogy akár egész nap zenét hallgassak, - Esetleg Anyu és a kötelesség. ..

De ezek után, hogy néven neveztem ezt a dolgot, amiről szeretek megfeledkezni, nem is merem folytatni ezt a se tudományos se művészi munkát. Abba is hagyom , a tudományos javára. Ja kérem, "első a kötelesség".

1966. január 6.

Szeged, 196(5)6. január 6. 0 óra 30 perc

Tudtam. El kellett tévesztenem a dátumot..

Nem akartam ezt az új évet, de jött hívatlanul is. -

Félek tőle, jobban, mint bármelyik évemtől, eddig.

Igaz is, eddig minden évet vártam, tele vágyakkal, amiket teljesíthetőknek véltem a mindenkori következő évben. Most már túl sok a restancia, úgysem férne be a keretbe. - nagyon rossz előérzeteim vannak. Késő van már mindenre, úgy érzem. (Hát már megint! még mindig... és mindez az elkésettség érzés irdd és mondd: 22 évesen. Röhej!)

Aggodalom. - ez az életérzésem. (No, ez meg is maradt. Nem is tudtam, hogy ennyire régi keletű!)

Aggaszt ami bennem, ami körülöttem, s ami az egéssz világban folyik. Zűrzavar, káosz, kilátástalanság mindenütt. (Ez is... már akkor...?!....) Csupa ok a pesszimizmusra. De azért nem vagyok rosszkedvű! Humorral igyekszem feloldani a keserűségem. Ha nem is mindig sikerül. -

(valószínűleg nemigen... lányom, aki most 25, olvasva (itt még) 22 éves "anyja" e sorait, épp az öniróniát hiányolja - mint szükséges távolságtartó attitűdöt a naplómból. Persze én az iróniától - minden változatától - idegenkedek. De a humor.... az bizony jó dolog (lenne)!)

Nagyon sokat gondolok a nagybátyámra.

Hiányzik. De nem tudok (vissza) közeledni hozzá. (fél évvel azelőtt találkozhattam vele már felnőttként személyesen, Svájcban, majd Franciaországban. Szép nyár volt!) Keresett telefonon. gondolkodom, visszahívjam-e. Túl sokat jelent nekem, s nem tudom, hogy ebben a "túl"-ban nem én vagyok-e a ludas, s nem tudom, nem lenne-e jobb harcolni ellene. Nem tudom "tisztán", csak gyermekien szeretni, ha a közelében vagyok. Talán azért is nem tudja, hogy mennyire szeretem, mert a "ráadás" leplezésében az alapszeretetem kimutatása is megcsorbul.

Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Pedig néha gyűlölöm is, de akkor is rá gondolok...

Áh, marhaság! ma láttam a Phaedrát, filmen. Feledhetetlen képei voltak. A szivacskabátom (és magamat) összevisszagyűrtem előadás alatt.

Most gyűjtöm az anyagot a szakdolgozatomhoz. A hó végére beadom. S aztán? Tanítás, tanulás. Elhelyezkedés!! - Csak a "kis dolgok"-ban tudok megkapaszkodni, a nagyok közt elveszek, és senki se fogja a kezem!!

Az anyám fogná, örökké, mint kisgyerekkoromban. Az ő kezéből viszont én húztam ki a magamét, s ugyanakkor ezzel még jobban hozzáláncolódtam (a lelkiismeretfurdalással.) Most 10 napig otthon voltam. napjaim története egy külön regény. Nagyon szomorú. Bűnös vagyok és áldozat. - Nem szeretem ezt a témát. -

Jöjjön a szakdolgozat! "Tanulmány egy versről".

1965. december 22.

Úgy látszik, ezen a naplón kívül senkim sincs. (pedig hogy utálom ezt az egész naplóírást - az asszociációi miatt főleg.) Szentimentalizmus. Valóságból álomba, vágyakba menekülés. Beteges seredülőkor, illetve igazi serdülőkor, ami most már anakronisztikus, idejét múlta, nevetséges. Mármint én. ? (nos, lányom, mindig nevet a régi írásaimon, mindenesre ez most itt megnyugvással tölt el, hogy magam is nevetségesnek találtam naplóíró magamat...:) Vagy nem is. Csak lehetetlen. S kicsit többre képes, mint ami, jelenleg. Ez az egy dolog, amiről minden önbecsmérlésem ellenére nem tudom magam lebeszélni. S már nem is vagyok benne biztos, hogy az egyedüllét fizikai értelemben gyötör - szellemiekben sokkal inkább. ez az, amiért G-nak nemet mondtam végülis. Mert vele is "egyedül" voltam, akkor is, amikor csókolt. S talán ezért nem tudtam elviselni a fizikai jelenlétét sem, mert "amúgy" távol volt tőlem mindig. Legalábbis én így éreztem. Hogy nem tudott kiépülni híd közöttünk, szellemi vonatkozásban, abban talán én is hibás vagyok, meg se kíséreltem, eleve reménytelennek látva a helyzetet.meg voltam róla győződve, hogy számára a nő, mint olyan, csakis és kizárólag szexuális fogalom. S én sem kellek neki "másra" talán. - Á néni szerint (pesti "anyai" barátnőm) akkor nem épp engem választott volna, s még hálásnak is kellett volna lennem - tudva, hogy milyen -lehetetlen- vagyok. (Úgy tűnik , Á. néni éppenséggel nem hízelgett nekem!:) De ó nem ismer jól, engem se, őt meg egyáltalán nem. bár az utóbbi dologban egy kicsit igaza van... Viszont én megmondtam G-nak előre, még az első "ostromlásnál", amikor a strand után beszélgettünk, s szinte könyörgött, járjunk együtt, szórakozzunk stb. Nem akartam! Megmondtam azt is neki, hogy megbánja, velem nem lehet kijönni, elviselhetetlenül rossz a természetem... Azt hitte, kifogás, nem törődött vele, "próbáljuk meg" - mondta. Ez kompromisszumos megoldásnak látszott. Belementem - Nem sikerült. az ügy be van fejezve. Csak a probléma ott kezdődik, hogy itt nem e g y ü g y r ő l van szó. Sokkal többről. Arról, hogy nem normális ez a visszavonult életmód, amit folytatok.

Ma leszigorlatoztam tud. szoc.- ból. Négyesre. Fellélegeztem. ( a tud. szoc. nehezemre esett, ezzel magyarázható a 4-es utáni fellélegzés. Amúgy inkább , irodalombólbol. mindig, 5-ösökre vizsgáztam.)

Felengedett bennem az a hallatlan feszültség, ami tegnap még nagyon is uralkodott rajtam. - De mi a különbség a tegnap és ma éjfél között? Tegnap 100 oldalas óránkénti sebességgel ismételtem az anyagot a tanulóban, ma szintén a tanulóban írom ezeket a sorokat hasonló gyors sebességgel. Mert a tegnapi feszültség mégsem múlt el, csupán gazdát cserélt, illetve visszakerült eredeti mivoltához - tisztán, áttétel nélkül. S ez az, amit meg kell szüntessek. Mert az áttételes feszültség értékesebb! Az legalább produktív. De emez csak destruál és emészt.

Egyedül voltam moziban is. Tetszett a film. Megrázott. ("Vadul vagy engedékenyen")- angol, egyetemistákról.) Amikor kijöttem a moziból, esett az eső. Szerencsém volt. Így legalább a könnyeim, amik megállás nélkül potyogtak, esőcseppeknek is tűnhettek. Egyébként nem érdekelt volna az sem, ha valaki sírni lát. A villamosban megláttam S.P.-t. aki két éve levelet írt nekem, félreérthetetlen "ajánlattal", s aki egy picit érdekelt is, korábban. A barátjával volt. "Az egészben az volt a legjobb, amikor a csaj hazament és bőgött." - kaptam el egy foszlányt a beszélgetésükből. Enyhe undor fogott el. Az egész filmben "az volt a legjobb", hogy mint egész, életszerű volt, drámai és megrázó. - És főleg elgondolkodtató - mégpedig arról, hogy a legfőbb, tudni, hogyan éljünk, mire használjuk az életünket, mert sajnos a valóságban legtöbbször az történik, hogy mások életének elcsúfítására fordítjuk, ahelyett, hogy a sajátunkat és másét is széppé és hasznossá tennénk. És szólt az igazi szerelemről, az igazi érzésekről, ha sokszor negatív példákat is hozva fel erre, és szólt a barátságról, hűségről - és mindenről, ami az életben benne van. És még sokminderől, amit az ember inkább érez, mint szavakká szűrve megfogalmaz. Ők mindezt nem vehették észre. Én a film után - ha nem vagyok egyedül -,akkor se tudtam volna szólni semmit. Legalábbis néhány percig. - Mintha nem is arról az előadásról jöttek volna, amin én voltam. - De azért kicsit megnyugtatott, hogy azt az idétlen röhejbe ágyazott mondatot nem az ő, hanem a barátja szájából hallottam. - A villamosról majdnem egyszerre szálltunk le. Ők balra, én jobbra, szaladtam, hogy a villamos előtt át tudjak még menni - és hogy minél messzebb legyek tőlük. Dühös voltam az emlékeimre is. - A villamosra az eső miatt szálltam. (

Felsiettem a koleszba. Fullasztó levegő fogadott, a jól ismert rendetlen zsúfoltság. Egy perc múlva újra az utcán voltam, az esőben. Levegőt szívni. A pályaudvar felé mentem, főútvonalon. Két kölyök leszólított. Villamossal akartam visszajönni, de csak 40 fillér volt nálam. Visszagyalogoltam. 5 percig tartott az egész sétám. Nem nyugtatott meg. - Most tovább fulladozom. Egyedül, s egymás hegyén hátán a koleszban, vagy otthon a tágas szobában Anyuval az ellentétes érzelmek légkörében.

Holnap elkezdem írni a szakdolgozatomat. A "feszültségemet" igyekszem minél produktívabban áttenni eme "tudományos" területre, s az energiafölöslegem is. - A siker kétséges. - S mi a siker? Az, hogy nekem tetszik, én meg vagyok elégedve, vagy a tanárnak, akinél írom, s akinek a véleményével eleve nem értek egyet. Egyik se lenne a siker. De más perspektívám nincs. S mi lesz belőle? Egy jegy a diplomámba, amit soha, senki meg se kérdez . (most kérdés nélkül ideírom: jeles lett!:) De én leszek benne, beleírom magam, nem adva fel az önállóságomat. Eredetit fogok írni, ez biztos. S igyekszem jót is. Aztán nekifogok egy színházi tanulmánynak. (A pesti utamnak csupán ez lett az eredménye.) - a groteszkről írok, az abszurd dráma színpadi problémáiról, vagy valami egész másról, de sürgősen el kell döntenem a témát, s legalább február közepére megírni. magam is kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ha gyakornoki állás nem is, de valami hasznos, mégis. Maga a tény, hogy csinálok valamit, hogy használom az agyamat, de nem a magamon való meddő töprengésre, hanem valami rajtam kívül levő dologra. - Talán az egyedüllétem ez is fogja oldani valami módon. (bár semmiképp sem elégségesen.)

Nem szabad magammal foglakoznom örökké!! Tudom - és most is azt teszem. --

Be is fejezném. De ha már minden akaratom ellenére is "napló" lett ebből az egykor szép, de egyre csúnyábbá váló füzetből, - még letörlesztem egy adósságom a folytonosság kedvéért:

P.I.-vel kapcsolatos gondolataimhoz, érzéseimhez függelék.

Azóta egyszer láttam. A Tisza szállóban, egy irodalmi esten, a kislánnyal, akivel már elég rég együtt jár. Őt ismerem is. Egy évfolyamtársam lakott náluk, s barátnője volt. Tőle tudom, a gondolkodásmódja rokon az enyémmel. Pesszimista. Csakhogy ő el is jutott az öngyilkosságig. Én sohasem fogok. Nem mintha ezt hibául rónám fel a számlámra..(A sors keserű iróniája, hogy P.I. lett öngyilkos, évtizedekkel később.) - Ahogy együtt láttam őket - lebeszéltem magam mindenről. S nem is esett túlságosan nehezemre. - Pedig mikor észrevett p.I., nem volt egész közömbös a tekintete, s utána is keresett vele. - Persze én is. Ez az igazság. De nem "találkoztunk+.-- S a gyötrődés. a kín ezúttal elmaradt!!!

(A mai napig eszembe se jutott, s most is csak azért, mert elolvastam a múltkori bejegyzést.) -

Végre elálmosodtam. (Unalmas vagyok.) Egy óra van már, "holnap". Az éjszaka az én igazi napszakom. De most már elég belőle. Lefekszem. Jó éjszakát!

folyt.

Igen. Ma is, a vitán, elképzeltem magam, ahogy ott ülök, és még az arckifejezésemmel is játszottam. Pedig odafigyeltem minden mozzanatra, minden kis hozzászólóra. S mégis... magamtól nem tudok megszabadulni egy percre sem!! Már arra is gondoltam, hogy talán nem vagyok normális e téren. Úgy szeretném tudni, más mire gondol, amikor hallgat valakit vagy lát, csak arra a másik személyre vagy önmagára is, aki lát vagy hallgat... Én egyszerűen nem tudok szabadulni a magam képétől.:: Bele vagyok zárva! S el is zárom egyben mástól. De ez már egy másik probléma. Ami viszont ezzel szorosan összefügg.

Senkim sincs... pedig - tudom - sokaknak tetszem. -S bennem is időnként , s elég erősen, - lángot vet az a bizonyos szikra. Egy kicsit ma este is. - Jó volt nézni valakit, s jó volt érezni, hogy az a valaki is szívesen néz, s hogy ez több, mint puszta nézés; hogy valami közös érzés hullámzik közöttünk azon a nézési útszakaszon belül, s ez a hullámzás befelé tart, mindkettőnkben, egész valónkat. Aztán eszembejutott, talán játék ez is, s talán csak optikai csalódás. Hiszen - mint annyiszor: most sem fog történni semmi. Előre tudom. (hát persze ezzel az előreprogramozással, lebeszéléssel, miért is történt volna. Az történt, illetve az NEM történt, amit elvártam!) - De az , amit éreztem, ha csak néhány percre, mégis az enyém volt, s főleg létezett, valami plusz volt, valami felemelkedés. Talán "szeretni" még jobb , mint "szeretve lenni." Ez utóbbiból év elején volt részem , s elegem is volt belőle. (De mégis: a kettőnek találkozni kellene - egyidejűleg szeretni és szeretve lenni. Ez az, amit annyira kívánok, s már olyan rég! -)

"őT" TALÁN TUDNÁM SZERETNI, HA szeretne. - Nagyon jó lennék hozzá, jobb mint magamhoz, és megpróbálnám jobban szeretni magamnál - hiszen, ha ő szeret, még csak károsodás sem éri ezt az önző, gonosz szívemet... Ami van. nagyon is van. (Úgy látszik nagyon nem tudtam viszont azt az alapszabályt - törvényt hogy csak az szerethet mást, aki magát -is- szereti. ez kiindulópont.Másrészt viszont - a szeretet (szerelem?) csak akkor igazi, ha feltétel nélküli... bár az előző bekezdésben mintha épp ezt fejtegettem volna? de hát más , mindig is más volt, az elmélet és a gyakorlat...)

Nem akarom belehajszolni magam ebbe az érzésbe, mint ahogy annyiszor megtörtént már. - Nem is biztos, hogy szeretem. S főleg, mi az, hogy szeretem, szerelem?! Játék a szavakkal. Egy szó, teletömködve mindenféle tartalommal. Mindenki mást ért rajta. (Valóban: "új nyelvet kellene kitalálni") "A szerelem szerelme megmenti a szerelmet"(Geraldi) Talán ez szüli is a szerelmet?! Nálam mindenesetre a hiány, s a hiány betöltése utáni vágy. Hosszú ideig nem is volt tárgya. Senki sem tetszett. - Nem voltam boldogabb, mint u.n. "reménytelen, beteljesületlen szerelmeim" gyötrelmes éjszakáin. Az jó volt! Jó volt látni, jó volt a várakozás, a tudat, hogy hamarosan megint láthatom, jó volt egy collegium artium, egy mozi előadás, amin tudtam, hogy ő is ott van, mert ez valami módon összekapcsolt bennünket. - De belefáradtam. Rájöttem, hogy ez valami egészen torz formája annak, amit más szerelemnek tud. Kidobtam magamból. aztán jött a kijózanodás. Találkoztam "a szerelemmel" mint puszta, célratörő testiséggel. Ettől megundorodtam. Nem tudtam visszacsókolni. Féltem. Féltem elkezdeni azt, amit mindenki "szerelem" címszó alatt csinál. - Elfutottam, mint egy kis riadt "zerge". Talán nem is a test szerelemtől, hanem konkrétan attól az embertől, aki ezt akarta tőlem. Akinek én kellettem ugyan, de ő nekem nem. - Pedig igaz dolgokat mondott. De vele nem tudtam volna "együtt"

lenni. - S nem a "nagy szavak", de valami mélység, valami vibrálás, magas feszültség hiányzott a kapcsolatunkból, ami indokolttá, előkészítetté tette volna "azt". S anélkül szerintem az egész nem ér semmit, anélkül állati és ocsmány... Még ebben a mi cinikus, lemeztetlenített valóságunkban is. De az is lehet, hogy nem vagyok elég "modern". Hiszen mások nem csinálnak ilyen nagy problémát az egészből.

Talán Vele se tudnék "úgy" együtt lenni. - Annyira sovány, hogy alig van, az arca is csupa csont, messziről olyan, mint egy koponya - a feje. De olyan okosan tud nézni, s olyan szomorúan,.. s nagyon is élőn, elevenen. Tulajdonképpen a szellemisége tetszik, e ez átcsap egész lényének külső megjelenésébe. Ami bennem teljes egész: a külső és belső világa. Amennyire ismerem. Hiszen nem is ismerem valójában (személyesen). S talán azért is szeretem - így. Valójában 15 éves korom óta nem sokat változtam "rajongásaim" jellegét tekintve. Passzivitás - akkor is most is. s a "kiválasztott" félismeretlen - félisten rangra emelve. - De most nem! Őérte nem vagyok "oda". Egyszerűen tetszik. nem tudom pontosan miért, de tetszik. Ebben talán annak a féltett tudata is benne van, hogy én is tetszem neki, egy kicsit. A szeme azt mondja. De az is lehet, hogy kancsal - mit tudom én! Már semmit sem tudok. Azt sem, hogy miért van ez az egész dolog a szerelemmel, ilyen rosszul megszervezve.- vagy csak nálam van így. De miért?

Talán nem kellene elkapnom a tekintetemet, ha véletlenül - vagy nem is olyan véletlenül - találkozik az övével? De ez olyan szükségszerű! Pedig olyan jó érzés, míg nézzük egymást. olyankor az enyémnek érzem. Engem néz, rám gondol, én őt nézem, rá gondolok..., megfürdünk egymásban, kicserélődünk: én egy kicsit ő leszek, és ő egy kicsit én. S talán itt lenne a megoldás az én nagy én-problémámra is, az önmagamtől szabadulni nemtudásra. - Egy másik emberen kellene feloldódnom! Ez önmagamról való lemondássá is válna, de egyben kiegészüléssé azzal a másikkal. Akit szeretek, aki hiány bennem, s akinek én talán ugyanúgy hiányzom. Testileg is. Nem félek a szótól. Vagy: ha félek is attól, amit jelöl, sokkal inkább vágyom rá. Nem tudom, hogy milyen. De az lehet az a fok, ami a legvégső két ember kapcsolatában, ami a magányosság teljes leküldése, teljes egyesülés, eggyé forrás a másikkal. - Keveredés. Talán nem véletlen, hogy én nagyon lassan járom be ezt az utat, ami idevezet. Talán összefügg azzal, hogy általában kapcsolataim az emberekkel nem valami szerencsésen alakultak. Sz.(tanárom) szerint afféle sündisznó vagyok, aki a tüskéivel akkor is védekezik, amikor simogatni akarják, mert minden közeledést támadásnak vél - s ezt nem ő mondta már de én hozzáteszem: magábatekeredik. Szeretnék már tüskék nélkül hozzásimulni valakihez. Ősszel nem tudtam. Hozzá nem.De ez más: itt az érzés előre megvan. Szeretem. Legalábbis most. Ha itt lenne... Holnap nem tudom, ezt érzem-e. S nem tudom, meddig lehet folytatni ezt a meddő vágyakozást. Az undorig, vagy az unalomig. -

Azt hiszem mára elég is lesz belőle.

"Kiírtam."

(Okosabban tettem volna, ha tanulok. Talán. Illetve, ha nem kiírom mindezt, hanem eljátszom, átélem - s nem magamban, haenm vele. - Ennek akarása viszont nem csak rajtam múlik.)

éjjel 23,50 - december 3. 13,45

...Persze, hogy nem szóltam hozzá! -

Pedig lett volna mondanivalóm. DE..

Tele vagyok kisebbségi érzéssel, s ez félig-meddig indokolt is.-

El vagyok maradva magammal. Nagyon keveset tudok és csinálok. Sokkal kevesebbet, mint ami módomban állna, illetve állt volna. S tele vagyok gátlással is. - Talán többek között ez is az oka annak, hogy a vitán nem csak mint passzív szemlélő - tehát "nem-vitatkozó" hallgató, hanem plusz: "nem-szereplő" voltam jelen. Gimnáziumban nem ennek indultam! S erre emlékeztetett két ember jelenléte: az egyik egy újságíró, a másik az "orvos" színrehozója. Az újságíró annak idején a gimnázium József Attila ünnepélyéről írt kritikát, s mint szavalókról rólam és a mostani orvost játszó fiúról. Engem agyondícsért ("átélés", "technika"), szemben vele, "A király halódik" egyik legsikeresebb szereplőjével. Az idő nem igazolta: én puszta szemlélővé süllyedtem, (A maximum legfelső sorában éreztem ezt.) - S talán itt van minden bajom eredője. Nincs miben megtaláljam vagy kiéljem magam! Amit csinálnom kell, kevés is , és sokszor nyűg. És főleg nem a l k o t á s ! - Megpróbálkoztam II-ban a versírással, most a prózával ("Ablakok" - 17 oldal.), napjaim legörömtelibb, legteljesebb percei, amikor belopakodok a társalgóba, leülök a zongora mellé, és eljátszom a Für Elise kezdő ütemeit, amit sikerült végre megtanulnom... Otthon a hegedűm. A ZENE! Igen. Ez is lehetett volna, amiért érdemes... Eldobtam. A rajz... Csak magamat szerettem rajzolni. Anyu telerakta a falat az önarcképeimmel. - A verseimben is csak magamról írtam, tükröt csináltam velük az érzéseimnek, s főleg a vágyaimnak... A hiányt akartam velük betömni. Sikerült is. Csak amit nem fogalmazunk meg, nem formálunk meg, az nyomaszt. - - Most "minden" bennem van, s mégis üres vagyok. Nem találok formát a kiöntésnek. - Sokszor "fecsegéssé" aljasul, egy szobatársnak mondom el legrejtettebb gondolataimat, érzéseimet, egy aprócska szituáció ürügyén - sokszor elragadtatva magam, hévvel, lelkesedéssel. Olyankor egy kicsit megnyugszom, lehűlök, de utána bánt; megint aprópénzre váltottam valamit, amit tartogatni kellett volna, őrizni, míg valami teljes lesz belőle; így elveszett..., kiadtam magamból, s már el is tűnt.-- De talán úgysem lett volna belőle s e m m i sem!! (valószínű, hogy abból nem is! - egy "fecsegés"nek nem lehet ugyanaz a témája mineműsége, mint egy műalkotásnak! - ezek felcserélhetetlen dolgok. Legfeljebb kevesebbet kellett volna fecsegni(?), s helyette is elmélyedni, és alkotni, de nem feltétlenül a fecsegés témájában!)

Azt hiszem, végre le kellene beszélni magam arról, hogy "tehetséges" vagyok. Talán voltam, egyszer valamikor. (És ez az elcsépelt "tehetség" szó sem adekvát, túlértékelt, különben is épp arról lett volna szó, hogy nem teHETni kellene (kellett volna) már hanem tenni!!!) És bár valaki a tenyeremből azt állapította meg, hogy "nagyon sok dologhoz van tehetsége, de nem törődik vele, nem fejleszt, veszni hagyja" - talán ez a "veszni hagyás" már tulajdonképpen a egyben a tehetség tagadása, kioldása, nyelvileg is ellentéte: "tehetetlenség"! Mit csináljak?! De a kérdésemnek van egy másik oldala, amit egy kicsit eltávolodva magamtól, nem annyira a magammal mint a inkább a "világ"-gal való elégedetlenség közepette tennék fel. "Mit érdemes"?

Sokszor nem tudom eldönteni, van-e egyáltalán normája, mércéje annak, hogy mi a szép, a művészi, a hasznos és főleg a maradandó...

Sokmindenben nem hiszek már. S hit nélkül nagyon nehéz tenni valamit. Talán ugyanúgy baj, hogy magamban nem hiszek, mint az hogy a körülöttem levő dolgok is lemeztelenedtek, átlátszókká váltak, s ebben a puszta, illúziótlan valóságukban nem valami tetszetősek. Érdemes-e? Igen, épp a "rossz" tagadásául lenne érdemes valami "jó"-t tenni. És persze a szépért, a jóért is - ami azért megvan, ha az arány nem is ennek oldalán áll. De a választási lehetőségek túl sok dilemma és polilemma elé állítanak. Mindenre nem jut idő, s hogy mire mennyi időt szánjak - nem tudom hasznpsan eldönteni. Kapkodok a nyelvtanulásban is, most pl a franciát kezdtem el, - kapkodok az olvasásban is, mindenben. S közben a legtöbb idő mégis csak haszontalanul telik el. S azzal áltatom titokban magam, mindezek ellenére, hogy azért vana bennem valami mégis, kell lenni, mert... Mert még mindig nagyon szeretem magamat! Ez az igazság! Bár tudom, hogy erre túl sok okom nincs! - De mit tehetek? Magamhoz vagyok láncova, s mivel -sajnos - nem tudok kilépni önmagamból végérvényesen, nézem magam és boncolom. A tükörben is. És emberek között is, nem tudok szabadulni a belső-éntudatomon túl a külsőtől sem..... (folyt köv)

1965. december 2.

(Úgy látszik - minden irtózásom ellenére- mégis a napló formáját veszi fel ez a füzet - ha kis formabontással is.) (Vajon mit szóltam volna ahhoz, hogy "blog" leszs belőle - 45 év múlva...: nem is tudhattam volna, mi is az a "blog"...:) de valószínű tiltakoztam volna, a nyilvánossága miatt!) (?) ezt már nem tudhatopm így, visszafele eldönteni, a mai énem , az akkori nevében...)

Tudományos szocializmus szigorlatra készülök. Sajnos úgy, hogy közben mindig másutt jár az eszem. Azt hiszem, épp elég időm van rá, s nagyon nehezen rázódok bele a tanulásba - talán azért, mert ez rendszeres, hosszantartó munkát kell, hogy jelentsen. Nehezemre esik. (Nem csodálom!)Most jobban érdekelne a "színház".(ezt se!) Dürrenmatt Színházi problémáival fűszerezem sz SZKP XX. kongresszusát. De ez így sehogysincs jól. Folytonos lelki háborgások kísérik minden ténykedésem, akár a kötelező, akár a tágabb értelemben vett kötelező anyaggal foglalkozom. Melyiknek adjam az elsőbbséget? S főleg: mikor és mennyit?! (ez örök kérdés marad... mire fordítsuk az életünket...)

Áh! Az egész é l e tbeosztásom rossz.(hát igen, nem csak az idő-, a sok idő, az életet teszi ki, egybeállva) Azért , mert még mindig nem tudom, hogy mit is akarok.. - Most egy újabb kitörési kísérletre készülök, 6-án. De nem fogom emiatt elhanyagolni a tud. szoc. tanulást! Előbb kellett volna beiktatni a "színházi problémákat" Nem mindent utolsó percben. (Ezt viszont, már megint, nem teljesen értem. Hogy érezhettem magam 22 évesen elkésettnek!!!???)

De este azért elmegyek az Egyetemi Színpad Ionesco előadásának vitájára. Láttam. Határozott véleményt is alkottam róla. - Hozzászólni viszont nem fogok... (Már mondtam, hogy egy semmi vagyok!) (Most viszont nagyon felbosszantottam magam, pontosabban ez a 22 éves "előzményem" - hogy lehet így gondolkozni, ilyen kishitűen, és eleve lemondással, gyáván... magamra vethetek! HA nem is lett belőlem "semmi" - vagy legalábbis ha nem sok - ha nem annyi , amennyi esetleg lehettem volna...Pedig már ekkor megmondta a Szauder prof., hogy a félszegségem... gát lesz a meglévő tehetségem érvényesítésében. hogy nem tudtam változtatni? Felrázni magam...!?)

1965. november 26. naplójegyzet folytatása

...(s ezért nem lehetek író sem!!!)

Ha írok, megfakul minden a sorokban. Nem tudom visszaadni, ami bennem színesen még megfoglamazatlanul kavarog. A kifejezés vágya és gyötreelme csatázik bennem, de a gyötrelem folyton letöri a vágyat. S az eredmény: semmi.

Sokszor arra gondolok, hogy tulajdonképpen nincs is tehetségem semmihez. Csak dilettáns vagyok, s mindenhez egy kicsit értek, s ahogy öregszem, mindenhez egyre kevesebbet.

Az idő sürget! - 22 éves vagyok, és még senki. És sokszor még annál is kevesebb!

(bocs, kedves 22 éves én, de ez nevetnivaló, most 3szór annyi vagyok! és most se érzem magam sokkal többnek!)

De akkor mi az, ami forrong bennem? Ami megkülönböztet a többiektől? Ami piszok természetem ellenére is pozitív bennem, és megengedi, hogy néha jóban legyek magammal, hogy aztán újra összevesszek. Ki vagyok én?! Nem ismer senki. És én se ismerem magamat. --

"Nehéz ember" vagyok. Ez biztos.

De azt se tudom, hogy jó-e vagy rossz. -

Talán egyik sem, talán mindkettő. Talán az egésszel nem érdemes foglalkozni. Mert nem ez az az út, amivel segíteni lehetne rajtam.! AZ önmegismerésnek próbája a cselekedet. Milyen vagyok, mint t a n á r ? (Ma minősítettek orosz tanításból.: "Határozatlan, rossz az időbeosztásom. Akárcsak az életben, - más területein. - Az óráim megtervezése "kifogástalan" - a kivitelezésben van a hiba, - s ez a hiba belőlem, lényem legmélyééből fakad, amit nem tudok levetni. Nem vagyok tanártipus. Ezzel nem mondok se jót se rosszat magamról. De az már "rossz", hogy ezt tudva erre a pályára készülök, igaz, úgy, hogy kibúvási lehetőségeket meghagyva, de nem konkrétan kiépítve ezeket se. December 6-án (hosszas lelki és egyéb előkészületek után) felmegyek Pestre, a Színháztudományi Intézetbe..., a folytatás nem tudom, mi lesz. ("S a többit nem tudom...":) (?) nem sokkal magasabb itt a szellemi színvonal, csak a téma más:) Nem vagyok eléggé felkészülve. Miért? Időbeosztás, határozottság hiánya!! Helyben vagyunk.

Valami nincs rendben velem. már évek óta.- (már egy élet óta!(?):)

Minden egy nagy összevisszaság körülöttem és benenem. Nem így kellene élnem, de nem tudok élni másként sem. Még elképzelésem sincs egy esetleges más életről. - Már a "saját otthonom", az "én családom "kifejezések sem tudnak bennem dduruzsoló érzéseket felkorbácsolni, mint régebben. Irtózom a változatlanságtól. - A keretek közé szorítástól. Színes, változatos életet akarok, és tartalmasat. - Csakhogy ehhez nekem is színesnek és tartalmasnak kellene lenenem.

Nem megy...

Akarni se tudok...

Csak azt ki tudnám verni a fejemből, hogy valami mégiscsak van bennem. Vagy tudnám közelebbről, hogy mi az?

(hajaj... nehéz ügy...)