utolsó utáni utolsó levél 1969. augusztus 20

 Kedves...

Áh, sehogyse megy ez a megszólítás! Különösen a mindenféle formaságot mellőző , nemtudomhány de 35 oldalnyi "levelem" után, mit már megirtam - jóllehet az elnemküldés szándékával - de mégis "neked" cimezve, "hozzád " szólva. Megengedhettem magamnak a tegezés luxusát, s a közvetlenségét is, mert amit mondani akartam, az csak igy volt elmondható, s a dosszié, s a fiókom, ahova bekerültek ezek a " levelek" igazán nem lázadtak ellene.

Fél évig irtam ezeket a leveleket! Egy embernek, akit tulajdonképpen "nem ismerek", azaz akihez "semmi közöm". Mert azt hittem, hogy ez csak a látszat.  S valójában ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Igy kevertem össze álmot és valóságit. Tudtam, hogy á l o m , de azt akartam hinni, hogy valóság, mert úgy emlékeztem, hogy az álmaim is valamikor  a valóságból jöttek. De hogy mennyire jogosan, kettőnk valóságából, annak eldöntésére én egyedül kevés voltam.

két hónapja abbahagytam ezt az egyoldalú "levelezést". Rájöttem, azaz kényszerítettem magam a felismerésre: dehisz ez egy őrültség! Azért nehezemre esett nem irni. Túlságosan megszoktam...

És ha nappal igyekeztem is másra gondolni, éjszaka az álmaim folytatták , amit elkezdett a valóság vagy ugyancsak éber-álom(?)

Szóval...egyszer... leveleim címzettje (most már igazán nem merem azt mondani, hogy "te") egy királyfit alakitott, kit egy lány, ki szeretheti, hiába hivott, "Ne keress - Engem már az éjszaka vár" válaszolta neki, s aztán kiindult egy "Igazi" udvarba, ott álltam én, s néztem elhaladó alakját, s kiáltani kezdtem utána." Királyfi! Királyfi!", s aztán - hogy nem nézett hátra - , csak ment, lassan,de céltudatosan - dühösen csak ennyit: "Maga!"...Már majdnem utolértem, de akkorra a kapuhoz ért, ahol a portás behivta valami elszámolás miatt.

1969. julius 2 d a vég(e)

 De én most is, a TV közvetitéskor, emlékeztem minden akkori szavadra, mozdulatodra, s megjegyeztem

S látnom kellett, hogy most jobban a szinpadon  és mégis a valóságban élsz. Vagyos jobb, hitelesebb, sodróbb volt az "alakításod".

Már-már a saját időzavaromra kezdtem fogni a te vélt tévedésed, annak a sornak az előrehozását.

De nem is foglalkoztatott túlságosan. Olyan lényegtelennek hatott abban a drámában, ami most újra és sokkal élesebb formában bontakozott ki előttem. Vártam, és féltem a végkifejletet, az utolsó mondatot, mely a k k o r  megint kizökkentett, és zavart váltott ki bennem:

"Várok, mert tudom, hogy van itt egy fűszál, figyel rám, megérti hogy hivom, és válaszol."

Akkor csak rád figyeltem, és a Valaki hozzád intézett szavai tompán juthattak el hozzám. Most, az ő szavaiban rögtön rátaláltam az akkor meghökkentő "fűszálra", a szimbólumra, ami már sejttette a hozzá kapcsolódó konkrét jelentést: "

"Maga kiszakitott az öröm kertjéből egy fűszálat."

És te  e r r ő l  a fűszálról kezdtél el beszélni - határozott névelővel:

"A Z a fűszál figyel és válaszol a hivásomra" - mondtad, majdnem ugyanazt, ugyanúgy. De... Nem ezzel zárult a darab! Folytattad, a "hívást." Hívtad előbb kérdőn, keresőn, majd riadtan, kétségbeesve IVÁT! Utána, azaz a semmibe kapaszkodva, s már teljesen elfordulva tőlünk (nézőktől.)

Akkor miért nem így fejezted be a darabot?! Igy logikus, igy kerek, egész. Ennió ahhoz menekülne, akitől menekült. De már késő! Hiába kiáltja el a nevét háromszor is, hiába nyúl felé.... De a k k o r  miért maradtál ülve, a kofferodon? Miért tetted határozatlanná a befejezést? Miért nem fejezted be a darabot? Miért hitetted el velem már-már azt, hogy  n e k e m  kellene befejezni?! (Vagy csupán az történt, hogy véletlenül előbb húzták rád a függönyt ?!)

Pedig milyen jó lenne hinni abban, hogy engem (és nem Ivát) akartad hivni, hogy tge voltál ott a szinpadon s nem csak E.

De a színpad valósága nem az életé. Ott nagyon-nagyon távol vagyunk. Nem hivsz. S én belefáradtam a te hivásodba.

(bár a darab után láttam az előtérben: nyitva az öltők felőli ajtó... hiába)

memóriazavarok? 1969. julius 2.c

 MOST a tévé kamerájába néztél ennél a jelenetnél, azaz megint csak "rám" (no és a millió többi előfizetőre) de nem olyan kitartóan, és a z  a mondat, ami akkor úgy kiesett a többiből, s annyira belémhatolt, --- lemaradt(!) És nem ujjongtam túlságosan! Nem törődtem magammal, "velünk". Csak Ennióval.  Magával sodort a játék crescendója. És úgyis tudtam, hogy  r ó l u n k  van szó, akkor is, ha soha , sehogysem találkoztunk volna.

Ha csak mint Enniót látlak, s először életemben, akkor is valami elkezdődött volna bennem, ami hozzád visz.

És amikor a z  a  mondat később, a másidik rész feszültebb légkörében hangzott el, amikor naturálisabb formájában idézted fel azt a varázslatos pillanatot, amire előbb csak utalsz - teljesen higgadtan kis memóriazavarnak vettem az egész előbbrehozást (pedig nem az volt! 2021)

(Pedig a Bűnbeesés utánban hasonló jelenséggel "örvendeztettél meg", s ott is, a szöveg előzetes ismerete nélkül is észrevettem, mert kizökkent a darab. Maggyvel történt első találkozásod felidézése után egyedül álltál a szinpadon, s modtad: "Milyen szép a haja, a melle, a lába, a szeme... A s z e m e ... Beleborzongok, ha látom. De miért olyan s z o m o r ú  az arca?" S akkor hirtelen kizökkent a z idő, kivilágosodott a szinpad másik része, s minden kapcsolat nélkül folytatódott a darab Louise-val, holott szöveg szerint már előbb a "te asszonyod" hétköznapi szépséget kellett volna dicsérned. S a Maggyt is csak később jellemző szomorúság emlitésével is várni kellett volna.)

Egy igazi drámban minden egyes szónak megvan a maga helye, funkciója, s ha kihúzunk valamit, vagy ha csak áthelyezzük, meginog az építmény - még akkor is ha csak egy szót mással cserélsz fel, mint a Szerelem, Elektrában, elekktra szavaira: "Nézz rám gyilkos. Nézd a művedet. Szűzzel találkoztál; most egy holttesttel beszélsz" igy válaszolsz:" Amikor e l ő s z ö r  l á t t a l a k , szép voltál. Most még szebb vagy:" - pedig a találkozni igét kellett volna megismételned. -

 Nem szabadna ilyen hibákat elkövetned! Persze nem mindenki reagál ilyen érzékenye efféle kis hibákra...

a játékos 1969 július 2 b

 lehet, hogy tévedek, de azt hiszem a "Játékosban" önmagadat alakitottad. Önzésed, gőgös individuumod mögött felsejlett igazi arcod: a másik után vágyódó, önmaga börtönében sínylődő, boldogtalan ember arca.

Mert a szinpadi szerepjátszásod az első részben volt "hiteles" - azaz számomra zavaróan idegen, mig azután a lelepleződéssel fokozatosan eltűnt a szerep. S megmutattad magad.

Vagy csak Enniót?

Hát igen; elképzelhető, hogy annyira jó színész lennél, hogy a pozőrt valóban "megjátszd", s az érző, kétségbeesett, önmagát már leleplező figurát őszintén, teljes azonosulással hozd, ahogy a szerep "jellem" öntörvényűen megkivánja. S ebben az esetben azt kell mondanom? az alakításod bravúros volt.

Nem fizikiai, csupán "gépi" jelenléted lehetővé tehette volna, hogy elfogulatlanul, hideg szemmel nézzelek.

De: minden mozdulatodnál, szavadnál eszembe jutott a "januári" Enniód, aki tőlem néhány méternyire játszott, úgy, hogy láthattam a kezén az ereket. És el is időztem e kézen; feldobott az élmény, hogy itt vagy , elérhető (s mégis elérhetetlen) közelségben. Ez némi találkozásbnak tűnt.

Különös, de akkor szinte az előadás első percétől homályosan abban a tudatban, vagy inkább sejtésben néztelek, hogy tudsz a jelenlétemről. Úgy tűnt, mintha egy "titkos" megegyezés lenne köztünk, s ez - ne botránkozz meg! - szórakoztatott is, jót "mulattam" rajtad, a felfedezett pöttyes nyakkendőn (mit nagybátyám küldött neked), 

a groteszk mozdulatokon, s még azon is, amikor ügyetenül a földre  ejtettél nyakkendő- azaz hiúságkollekciódból egy darabot.

Nem tudtam komolyan venni sem Enniódat, sem téged, s nem együtt kettőtöket. Állandóan nevetést kellett visszafojtanom, ami lehet, hogy tulajdonképpen egész egyszerű kifejezési formája volt annak a kitörő örömnek, ami betöltött, csupán azért, mert ú j r a  l á t l a k.

Ebben a szemtelen, néma-nevetésben néztem az előadást még akkor is, amikor úgy tűnt, egy pillanatra lenéztél rám, s aztán szemben velem, az asztal mellett ülve, amikor a sógornőd kérdésére elmeséled, hogy is vett rá Iva arra, hogy elvedd... úgy tűnt, mintha nekem, sőt rólam beszélnél, de amikor fő inditásként a "pillanat varázsát" emlitetted, azaz emlékét, "amit azóta is szeretnél felidézni, de sohasem sikerül", fokozatosan lehervadt rólam a mosoly. Szinte biztos voltam abban, hogy a mi pillanatunkról (is) van szó, mert rám néztél, s ott, annál a mondatnál mintha egy kicsit ki is zökkent volna a darab. (És elszomorodtam, mert megértettem, hogy ha akkor v o l t  is, az a pillanat... eltűnt a múlttal, s már emléke is alig él...)

kérdések ...1969 julius 2 a

 Az élet is és az álom még inkább sokkal bonyolultabb, mint képzelné a nem tudatos ember vagy bárki - könnyű pillanataiban,,, ahogy én is hittem, tegnap ilyenkor a vonatban.

hogy is hihettem, hogy végleges választ kapok a kérdésemre? igent vagy nemet

nos.. már igazán megtanulhattam volna, hogy a válasz többnyire igen is meg nem is, különösen akkor, ha önmagunk számára is nehezen értelmezhető érzelmekről van szó, és különösen akkor, ha a szinpad - mint összekötő és elválasztó közeg is belép , s rajta a szinész, aki egyszerre ö n m a g a  és m á s  is...

Talán jobb lenne, ha hű maradnék tegnapi "fogadalmamhoz"  s ezt a levelet már meg sem irnám, vagy nem neked, csak magamnak - fiktive és valójában is. ez egyrészt még mélyebb őszinteségre késztetne, másrészt hűvösebb végső törprengésre arról, hogy is áll a helyzet ezzel a képzelt-álmodott , de oly valóságosnak hinni akart nemtudommivel.

De! Most tényleg egyenesen neked kellene kérdéseket feltennem! S többet is. Igy hadd írjak hát most is - de talán tényleg utoljára - neked.  S ha másként nem lehet , fejeződjék be egy kérdéssorozattal ez az én álmodott-valóságos, meg-nem-történt történetem veled. 

S közben titokban remélem, hogy egyszer valóban válaszolsz is. S akkor felébredek.

Vagy jobb is igy?! Amig tudok, merek álmodni? Amig nem nőttem fel teljesen, mig nem kérgesedtem be, amig tudok lelkesedni és kételyekkel küszködni és nem megnyugodni, megalkudni, hanem kérdéseket tenni fel folyton... önmagamnak, a világnak...

Mert itt nem csak rólad van szó. Hanem egy magatartásról, ami hasson bár különcségnek az "elpuhult lelkűek"  körében - még a sajátom, és vállalom is, büszkén, minden gyakorlati hátrányával együtt.

Hogy te lettél az, akinek megvallom s aki köré csoportositom gondolataimat - kissé már oldottabb formában, mint ahogy még megfogalmazatlanul bennem mardosnak - az talán pech de szükségszerű. 

Az ember nem szivesen beszél magában, magának, keres hát egy olyant, aki más és mégis ugyanaz, aki feltehetően megértené; de meg kell mondanom, hogy ezek a külső formában hozzád írt de el nem küldött, válasz nem kapott  levelek kátyuba vitték a gondolataimat is. Mert minduntalan kénytelen voltam visszafordulni az alapkérdéshez: megértenél-e. az vagy-e, akinek hiszlek - s főleg vagyok-e, lehetnék-e én is az a te számodra, amilyennek téged s merészen önmagamnak álmodtalak. Helyzetedből: közismertségedből, u.n. "nagyember" voltodból fakadván az első kérdésre könnyeden megválaszolhattam az igent, és minél erősebb volt ez az IGEN, annál jobban izgatott a kérdés másik oldalának a megválaszolása, amihez mér te kellettél volna.

De ... hallgattál. Te: Kálmán György.

Csak a szinpadi lényed szólt hozzám - miközben más is érezhette ugyanazt. Itt is a te szuggesztivitásodról van hát szó és nem rólam. (rólunk)

És mégis...

nem akarom, nem tudom hinni, hogy annyira ért és igen: "érez" téged más, mint ahogy én. Én sokáig akartam hinni, hogy te is "tudod", tudnod kell... és van közöttünk valami furcsa, mások szemében semminek tűnő, de számunkra annál több, megsejtett, titkos kapcsolat, ami nem teljesen racionális, de annál intenzivebben létezni akaró.

Most ezzel a "magyarázkodással" talán "érettebbnek" látszhatom, mint előző leveleimben. Nem mintha egyetlen nap megérlelt volna. de eddig egyfajta menekülés volt irni neked, s j á t é k  - de rá kellett jönnöm, hogy tovább nem vihető, mert nem fokozható, s főleg mert egyedül már nem tudok továbbjátszani, s ha tényleg komolyra merném forditani a szót, mondhatnám azt is, hogy : egyedül ne tudok élni tovább. -

De számomra e kettő: az ÉLET és a JÁTÉK nem egy. Mig benned, ha a szinház valóban az életed, kell, hogy találkozzanak, mit ahogy tegnap is láthattam -

hazaút valamiért és valakiért- 1969. julius 1.a

 újra egy vonatban ülve idézlek fel, mielőtt majdnem "miattad" utazom haza, hogy a jó tévénken s meghittebb környezetben láthassalak, mint ami átmeneti otthonomban, egy szegedi kollégiumban adva van. De szerencsére jött egy mentségem: a Dóm előtt álltunk, várva a csoport összeverősét, mikor odajött az angol- francia-német szakfelügyelő azzal, hogy gratulál az ösztöndijamhoz, amivel ősszel megyek Moszkvába, a Lomonoszov egyetemre. De ehhez sürgősen haza kell utaznom, beszerezni a szükséges iratokat; kapóra jött nekem ez. Igy legalább nem kell szégyenkezzek, magam előtt sem, hogy "csak miattad"... Egyébként az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a jó vacsora is csábít (itt a koliban valósággal ehetetlen a koszt), és nem utolsó sorban a melegvizű fürdő (itt csak hideg mosdó van) És te? 

Tulajdonképpen láthatnálak egy vacak, kis képernyőn... Most van időm, vonatindulásig. Kár volt ennyire rohannom.... De semmiképp sem akartam lekésni a vonatot (téged) Óriási vihar volt, bementünk a Dómba, ott végighallgattunk egy csodálatos orgonahangversenyt, aztán lementünk a SZabadtéri Szinpad alagsorába, az öltözőkbe (ahova funkcionálás közben úgy látszik sohase tudnék  behatolni) Nevess, de lent is arra gondoltam, hogy te is voltál itt. Láttalak is... lehettem akkor vagy 17 éves, a Virág teraszán ültem, te az Őzével bementék a belső terembe. Tornacipő volt rajtad, kék vászonnadrág és pulóver, az arcod napbarnitott, s a hajad az akkori divathoz képest meglehetősen hosszú. Látod, már akkor ennyire megfigyeltelek. Később, vagy néhány sévvel, azaz mr 5 éve, a régi Nemzeti portája előtt láttalak, miután a Martonnak Endrének átadtam egy üzenetet, s ezt már nem tudom pontosan, de azt hiszem, a Sinkovicsanak a csapóajtónál nekiszaladtam.

Aztán jött  - újabb négy év múlva - a z a szilveszteri hosszú-hosszú p i l l a n a t  . S akkor...Nos... nem találok magyarázatot még mindig. Miért épp a k k o r , miért nem előbb, vagy később, vagy s o h a ?!

Mert az a pillanat a t i e d is volt.

Még mindig hiszem. Ha sikerül elveszteni ezt a hitem, akkor vége is lesz ennek az egésznek..

Ma este megtudom, hogy miféle pillanatot idéztél te fel, akkor, 1969. január 2-án a szinapadon. AZ egy évvel ezelőttit, a "miénket", vagy csak Ennio és Iva végzetes találkozását. A gép előtt nem képzelődhetek. Megtiltom magamnak, Tárgyilagos leszek. Végre.

S azt hiszem, ez a mostani az utolsó hozzádirt levelem.

Mert érzem, nem hozzám fogsz szólni most.. azaz, ha most is "hozzám szólsz" - az "rossz", mert azt jelenti, hogy ott, akkor is, tulajdonképpen csak a szinpadi lényed beszélt. De ha most idegenebb leszel, s nem érnek el hozzám a szavaid, úgy mint akkor, amikor azt mondtad, felidézve Ivával való találkozásod pillanatának varázsát:

"Azóta szeretném felidézni azt a pillanatot, de sohase sikerült."

És a végén, kétségbeesett leszögezettségben: "
Várok, mert tudom, hogy van itt egy fűszál, figyel rám, és megérzi, hogy hivom."

Ha újra ú g y  mondod, nem engem hivtál.

De ha mégse... akkor nem menekülheszt többé , sem önmagad elől, se előlem...

pályáink -1969. junius 7

 Már olyan régen irtam neked! Nem mintha nem gondoltam volna rád... Csak rettenetesen el voltam foglalva. Tudod, év vége, érettségi... De épp azért irok épp ma, mert épp most érettségiztettem le egy fél osztályt. Az elsőt. Eltúlzom a jelentőségét? Lehet! De mindent, amit e l ő s z ö r   csinálunk, egy kicsit misztifikálunk, legalább is addig... És azért talán nem mindannapi dolog ez: ugyanabban a teremben, ahol (igaz, már nyolc éve) én érettségiztem, és azok között a tanárok között, akik engem vizsgáztattak,- a zöld asztal túlsó felén.  Egyáltalán nem lelkesít ez a fordulat. Ellenkezőleg. Arra is emlékeztet, hogy most már egyre kevesebb ilyen "első" élményem lesz, és egyre kevesebb i l l ú z i ó m  marad.  (Mert a megismerés szétrombolja) No mindegy. A fontos (ha valami is az) , hogy 3,9 átlagot értem el, s 11 "gyerekemből" 4 eggyel jobb jegyet kapott, mint szokott. 

De nem akarlak fárasztani az én dolgaimmal. S magamat sem. Elég volt. Pihenni akarok  most - rád gondolva. Hétfőn úgyis kezdődik az osztályozó konferencia, statisztikai kimutatás, bizonyitvány-, anyakönyvirás, évzáró ünnepély tartása - és aztán - egy röpke nyár után - az egész kezdődik előlről.....

De nem! Addig történnie kell valaminek. Mert nem birom továbbcsinálni minden perspektiva nélkül - ugyanazt... csak oroszt tanitani, órákon át csak oroszul beszélni, egy leegyszerűsitett, a gyerekek számára is érthető nyelven, s a végén, ha magyarul beszélhetnék, akkor is először oroszul jutnak eszembe a szavak.

Közben imádom a másik szakomat az i r o d a l m a t . És nem tanithatom, mert az iskola szükségletei mésok, Amikor elhelyezésem után kikérdezett effelől az a tanárom, akire emlékeztetsz, s megmondtam neki ezt, valósággal dühbe gurult,  s azt mondta. "Marhaság!" Mire megjegyeztem (sohasem kedveltem a nyelvgyakorlatokat) legalább igy begyakorlom a nyelvet.  "Marhaság"-  mondta még egyszer, még dühösebben, s aztán hozzátette, amit eltitkolt évekig: "olyan irodalmi érzékkel...."  Egyébként ez volt az utolsó szava . amit hozzám intézett... A jellemzésembe is azt irták:" fejlett irodalomszemlélettel rendelkezik" Vagy mindez már csak volt?

És süllyedek? Miközben "felépitem" a diákjaimat, szükségképpen lerombolom magamat?

Mégis csak magamról beszélek...De most akaratlanul is egy kicsit rólad. Ki kell  mondanom? amitől tartottál - s talán éppen azért - bekövetkezett. Már nem vagy a zeniteden. A "Naphosszat a fákon fiújaként a szerep lehetőségeinél jelentéktelenebb voltál - irják rólad, és önmagadat se érted el - mondom én.

De azért volt jónéhány megragadó pillanatod: a gyengédséged megnyilvánulásai a szeretve-gyűlölt, gyűlölve-szeretett anya iránt. A többi? Üresjárat.

Pwersze a fiúval már régebben megismerkedtem Marguerite Duras könyvéből. (mit kádban elkezdve olvasni, véletlenül meg is fürdettem) Téged képzeltelek a betűkből alkotott figura mögé, s amilyennek képzeltelek, az jobb Jacques volt nálad....

Hidd el, hogy tudnék segiteni neked a szakmádban is! - mint "irodalmár". (S legalább hasznosithatnám parlagon heverő "képességeimet.)

Megbeszélhetnénk a szerepeidet... Én közben tanitanék, ls tanulnék is - valami színházat - mindjuk tőled - s egy kis idő múlva tényleg beléphetnénk  együtt (kéz a kézben, mint barátok)  a nnak az álmobeli de valóséágos szinháznak az ajtaján. 

Ne hidd, hogy gyerekes elképzeléseim vannak a szinházról. Tudom, hogy oroszlánbarlang, telerakva tövisekkel, hogy borzalmas világ, de ugyanakkor csodálatosan szép is. És én tudnék élni értge. É r t e t e k.

Miért nem akarod bevallani, hogy neked is szükséged lenne rám?

Mit ahogy a Szinháztudományi Intézet sem...

Vagy te is megbuksz, mint ők?!

S a távolságtartásotok kegynek vegyem?

CSakhogy én ott, s annak szeretnék élni, ahol és akinek k e l l e k.

És épp azért szeretnék a szinháznak dolgozni, mert tudom, a "válság" kirobbanása előtt is sejtettem, hogy komoly bajok vannak a szinház elméleti "irányitása" körül, és azért szeretnék veled élni, mert érzem, hogy segitségre szorulsz

Most fárad vagyok, de hihetetlenül jó érzés, hogy a "gyerekeim"  remekül szerepeltek a vizsgán... hogy nem hiába dolgozta, velük, értük...

DE vége az iskolaévnek...

És ami marad - a magánéletem - az egyenló a magánnyal. Ott nincsenek gyerekeim... Senkim... Csak egy beteg anyám... akivel soha nem tudtam, tudom megértetni magam.

Lehet, hogy óriási tévedés az. hogy épp te lehetnél a  t á r s a m . De akkor is: s z é p  tévedés. S most már újra, és véglegesen talán - merem vállalni bárhol és bármikor. Előtted is, Erős vagyok. Most. Várom, hogy bizonyithassam, Neked. Érted.